Látogatók száma: 0270532
» Irások » Versek » Vélemények » Beszámolók




Jótékonysági Nap Stuttgartban

„A jótékonykodás lényege, hogy önzetlenül váljunk meg szeretett és nagyra becsült dolgainktól azért, hogy másoknak jót tegyünk.”

2015. május 17-ei vasárnapot a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség is a jótékonyság szellemiségében töltötte: ezen a napon a kárpátaljai magyar testvéreink megsegítésére érkeztek ruhák, élelmiszerek, és a jótékonysági vásár teljes bevételét nekik ajánlotta az egyházközség. Lázas készülődés, sütés, rendezkedés, és szervezés előzte meg a hétvégét, majd reggel fohászkodás az égre pillantva, s meglátva a felbukkanó esőfelhőket, mindenki azt kérte a Jóistentől, hogy ezen a napon is segítségünkre legyen. Egy régi népi mondás szerint, ha angyalok járnak-kelnek, akkor a napsugarak követik az úton őket… ez velünk is így volt, és kitartott a szép idő egész nap.

Egyházközségünk legszorgalmasabb tagjai reggel nyolc órakor gyülekeztek a Bruder Klaus templom előtti téren, s hamarosan hangulatos, virágokkal ellátott asztalok és padok lepték el a teret. A tradicionális gulyásfőző versenyre idén 4 csapat jelentkezett: A Hunnia Baráti kör lelkes csapata mellett Villányi Adalbert, akit családja biztatott a versenyben, Kinzel Lászlónak párja Mónika nyújtott segítő kezet, mellettük Kind Ferenc és Lippai Csaba léptek azon bátor emberek közé, akik arra vállalkoztak, hogy az ebédre összegyűlt lelkes tömeget igazi magyar gulyáslevessel örvendeztetik meg. Természetesen mindenki a saját bográcsa felé csalogatta az illatok után kutatókat, saját kidolgozású fortélyokra, bevált receptekre, és természetesen magyaros hozzávalókra hivatkoztak.

A finom illatok mellett Huber Mátyás és Brenner László jóvoltából házi pálinkát is kóstolhatott a nagyérdemű. 10 órakor már a jótékonysági bazár is megnyitotta kapuit az első érkező vendégek előtt. Számos konyhai eszköz, könyv, társasjáték, festmény, babakelengye és ékszer várta a jótékonykodni vágyókat.

12 órakor szentmisével folytatódott a nap, melyet Imre atya celebrált, majd 13.30-kor kezdetét vette közös ebéd, s a templom előtti asztalok, és padok megteltek boldogan kanalazó emberekkel, és boldog gyerekzsivajjal. Amíg érkezőket Huber Mátyás, Zumbühl Vilmos, illetve Szegi Oszkár várta a kasszánál, addig a süteményes standnál megannyi szorgos asszony sürgött. A házi finomságok idén is nagy sikert arattak, gyümölcscsodáktól a mákos kalácson át a pogácsáig akadt itt minden, „mint szem-szájnak ingere”, s egytől egyig elfogytak.

A napot egy igazán különleges zenei produkcióval zártuk. 15 órakor harsonák csendültek fel anyák napja tiszteletére, és megkezdődött a Magyarországról érkező Four Bones Quartet harsonanégyes zenei utazása. A zenekar megalakulása óta bejárta Európa számos országát, felléptek többek között Angliában, Ausztriában, Bulgáriában, Csehországban, Dániában, Észtországban, Németországban, Romániában, és Szlovéniában is.  Ázsiába visszatérő vendégek, ahol 2009-ben hat koncertből álló turnéval képviselték Magyarországot. Németországba visszatérő vendégek, mi stuttgartiak pedig különösen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen rendszeresen koncerteznek ezen régióban. A négy harsonás tavaly Stuttgartban indította útjára a 2014-es turnésorozatát, s akkor megígérték, visszatérnek a Bruder Klaus templom falai közé. Magyar Péter, Gáspár Olivér, Kiss Bálint és Gyetvai Péter igazi elkötelezettjei elegáns és különleges hangszerüknek. Repertoárjuk széles skálán mozog a korai reneszánsztól, az ismert klasszikusokon át, a mai kortárs zenét is bemutatva, ugyanakkor a könnyedebb melódiákon, népszerű műveken át egészen a jazz világáig terjed. Samuel Scheidt Galliard Battaiglia és Mozart Ave verumját a közönség egyik kedvenc darabja (Smetana Moldva) követte. S felcsendült Bartók Béla Este a székelyeknél, Georg Tibor Bevezetés, Téma, variációk c. darabja is. A koncertre érkezők másik kedvenc zenei csemegéje Brahms Magyar tánc Nr.5. jazzesített feldolgozása és Kálmán Imre leghíresebb operettjének (Csárdáskirálynő) egyvelege volt, melyet percekig tartó tapssal jutalmaztak. A harsonakvartett 2011-ben megjelent Crossroads c. lemezéről ez alkalommal Stollár Xénia Tango Alocado c. remekművét hallhattuk, s a tánc varázslatos világából a cirkusz, a varieté és a tevegelő dallamok felé „utazhattunk” Gyetvay Károly Edith c. alkotásával. A koncert végül az 1930-as évek Amerikájának swing-korszakában ért véget (Duke Ellington: In a sentimental mood, Mood indigo). A meghívását, a percekig tartó vastapsot a harsonások a New York, New York c. dallal, illetve egy bolgár népdallal köszönték meg.

Ezen a napon mindenki, aki ellátogatott közénk, erőt meríthetett az egyházközségünket összetartó erejéből, az önzetlen jótékonyságból és a segítőkészségünkből. Köszönet illet minden egyes dolgos kezet, aki a maga módján és képességei legjavát nyújtva, hozzájárult a nap sikeréhez, s reméljük hamarosan folytatás is lesz.

Szabó Brigitta

Stuttgart, 2015-05-25.


PS. Nézd meg a képeket a Képtárunkban!

 


 


A jöttmentnek is joga [lett] Istenéhez apái módján és nyelvén fohászkodnia.


Igen, a "jöttmentnek is" vagyis a Flüchtlingnek, más szóval a menekülteknek, - ahogyan itt minket Németországban neveznek. "A jöttmentnek is van joga Istenéhez apái módján,és nyelvén fohászkodnia" Reményik Sándor: A templom és iskola c versét idézve, amely vershez e sorokat is hozzáfűzi " Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?! "

Nem ezt mi sem tudjuk magunkról elképzelni. Hál Istennek az akkori 1947-es akkor még külön badeni és külön württemberi politikusok is úgy látták azt jónak, hogy a sorsüldözött magyaroknak, ne csak a fizikai, hanem azokon túlmenően a lelki javakat is biztosítsák. S mivel a szétszóratásban élő magyaroknak jelentős része nem beszélte jól, vagy talán egyáltalán nem is beszélte a német nyelvet, ezért részükre 1947. május 13-án Stuttgartban, és annak kiterjesztett hatókörzetében - és az egyesülésig, 1952-ig, Badenben, és Württembergben, létrehívták a magyar katolikus egyházközséget, s ezzel kezdetét vette, az anyanyelvi pasztoráció, megteremtve ezzel a nemzeti hitgyakorlásunk lehetőségét.

Tehát 2015. május 13-án azért is zengett a harang hívó szóval, hogy szentmisén ünnepelhessük meg azt a nagyszerű alkalmat, hogy 68 évvel ezelőtt lehetőséget adtak annak a Baden-Württembergi magyar kisebbségi népcsoportnak, amely a Németországban élő magyarok közel egyharmadát foglalja össze, hogy az élükre állított magyarajkú lelkigondozó közreműködésével , anyanyelvükön hallgathassák a szentmiséket, s ezen a napon, és ezen a területen első lelkipásztorának D'André Károlynak, lámpást adott a kez(é)be az Úr:

" mert hosszú volt és meredek az út.

s magányos sötét tájon vitt keresztül:

im dalt fakasztott ajk(á)n.

És lámpást adott

kez(ébe) az Úr."

(Bess Streeter Aldrich: És lámpást adott kezembe az Úr)

 

Még a lámpást vívő magyar papok hosszú sora követte Károly atyát, s ez adta meg nekünk a lehetőséget arra, hogy idén május 13-án is immáron 68 éve mi, a Németországban, s ezenbelül Stuttgart környékén élő magyarok anyanyelvünkön dicsérhetjük az Úrat. Ezen a napon hálát adni jött össze ez a kis hívősereg. Bár idén ez a jubileumi nap Urunk mennybemetelének megelőző estéjére esett, - ami annak szokott velejárója lenni, hogy sokan elutazzanak közülünk a hosszú hétvége miatt - de ennek ellenére is megteltek a templom padjai híveinkkel.

Napjaikban a közénk fénythozó lámpást az Úr a kaplonyi születésű Imre atya kezébe adta s 2007. július 1-én, s azóta ő az aki közöttünk az iránytmutató fényt hordozza, s aki évről évre, hétről hétre, vasárnapról vasárnapra az oltártól és az ambotól anyanyelvünkön szól hozzánk, s hirdeti nekünk ezen a nyelven az Úr Igéjét.

S tette ezt most is, a Magyar Katolikus Misszió megalakulásának évfodulóján is. Miután Benedek Anikó felolvasta az aznapra rendelt olvasmányt, az Ap.Csel 17,15.22-18,1 et, Imre atyától meghallgathattuk az Evangeliumot, a Jn. 16,12-15. "Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. "

Èn Jézus ezen szavainál arra gondoltam, hogy a magyar lelkivezetés nélkül, vajon képesek lennénk-e arra, hogy akár szikráját is felfogjuk annak a lényegnek, amelyre az "igazság Lelke" akar tanítani, együtt tudnánk-e Vele haladni azon az úton amely elvezet "(minket) a teljes igazságra"? Mert mi, akik egy egészen más kulturkörből jöttünk, vallásosságunkat is máshogyan éljük meg, mint a minket befogadó ország polgárai. Az én lelkemre, sokkal inkább hat balzsamként, ha magyarul énekelek vagy imádkozom a szentmiséken, mintha ugyanezt németül tenném a német szentmiséken. A magyar szenténekek szövegei úgy érzem, hogy a lelkem legmélyéből fakadnak, mert ezek akár az én gondolataim is lehetnének, hozzám szólnak, s egészében sajátomnak érzem őket. Legtöbbjüknek szövegét is és dallamát is kívülről ismerem, így ezeket már teljes átérzéssel énekelhetem, anélkül hogy az ismeretlen szöveg nehézségeivel kellene megbirkóznom.

Úgy érzem, hogy a szövegek azért is hatolnak lelkem mélyére, mert ezek részei magyar gyökereimnek is, amelyről Wass Albert A gyökér marad c. versében így ír:

" Élünk ma is, ahogy lehet,

Isten-hitünk szent erejével

magyar szívünk szeretetével

őrizzük ezt a gyökeret.


Míg Isten a mi menedékünk

és hűség minden fegyverzetünk,

addig félnünk nem szabad:

mert a gyökér, az megmarad!

Ki hűséget vet – életet arat,

és a gyökér, az megmarad!"

 

Imre atya szentbeszédében arról beszélt, hogy egy jó egyházi közösség az mindig két arcú: egyrészt a kifelé való nyitottság jellemzi, vagyis a még kívülállók, még nem hozzánk tartozók befogadásra való hajlandóság, másrészt a zártság, amely a jó családoknak a sajátossága, s ez nem más mint, hogy ígyekszik a közösség belső problémáit a közösségen belül tartani, s azt belülről megoldani, valamint az esetleges belső surlódásokat, disszonanciákat sem adja a nagyvilág szájára.

Erről az 1 Kor 6,4-ben is olvashatunk: " Amikor tehát világi dolgokban pereskedtek, azokat teszitek meg bírónak, akik az egyházban semmit sem számítanak? 5Azért mondom ezt, hogy szégyelljétek magatokat! - vagyis plébánosunk homíliában leginkább arról hallhattunk, hogy fontos a nyitottság és zártság kérdésének helyes és biztos aránya, vagyis a nyitottság és zártság jóértelemben vett emblematikus tulajdonságainak érvényre juttatása közösségünkben.

A szentmise végeztével előbb megkoszorúztuk Isten Szolgája. Mindszenty József bíboros mellszobrát, aki kétszer is meglátogatta kis közösségünket, majd átmentünk közösségi termünkbe, hogy ott fehérasztal mellett tegyünk pontot erre a szép, május-áhítatos estére. A kosarakból, és táskákból előkerültek a finom falatok, többek között az izletes magyaros pogácsák, (köszönet érte Kanizsa Áginak és Stauder Marikának), és Schultheis Èva is elhozta "minöségellenőrzésre" legjobb sajáttermésű "csanálosi" borát, (s ezúton neki is köszönet érte), vagyis egyszóval, többen is készültek közülünk arra, hogy méltóképp megünnepelhessük ezt a jeles alkalmat, és az ünnep jelentőségének megfelelöen csengessük ki ezt a napot, missziónk fennállásának 68. évfordulójának napját.

 

A dinom-dánom befejezte után, Imre atya elénk tárta egyházközségünk történelmi múltját: Az itt élő magyarok több hullámba érkeztek Baden-Württemberg területére. Az első kitelepültek nem önszántukból jöttek, hanem német származásuk miatt bűnbakként, kormányrendeletre kellett elhagyniok az országot a háború után. Ezidő tájt azonban olyanok is országelhagyásra kényszerültek, akik a megbuktatott kormányban magas poziót töltöttek be, vagy akárcsak kisebb politikai szerepvállalásuk miatt a hatalomra jutott kommunista rendszer előtt kompromitálták magukat, s ezért ha otthon maradnak, börtön vagy a halál leselkedett volna rájuk.

Mint ahogy az már ezen írásomban szerepel, ezeknek az első magyaroknak lelkigondozásásával Sproll püspökatya 1947. május 13-án a Maros-megyei marosillyei minorita atyát, D` André Károlyt bízta meg. Hajlott kora ellenére sokat fáradozott a reá bizott híveinek érdekében.

A háború utáni magyarjainkat, az 1956-os forradalom menekültjei követték. Sokan tartoztak közülük azokhoz, akik a leszámoltatástól féltek, mások viszont a megalakult rendszer politikáját követni nem tudó és nem akaró irányzathoz tartoztak. Majd őket követően igen sokan hagyták el az óhazát a Kádár- , a Titó- vagy a Ceaușescu-rezsim embert megpróbáló évei alatt, és boldogulásukat az új hazában keresték. Ezutóbbiak többsége képezi a mai magyar misszió tagságának derékhadát.

Imre atya a baden-württembergi magyar lelki pasztoráció papjai közül ez alkalommal csak P. Fekete Bertalan Géza atyát emelte ki. Ö 1956-1959 közötti időszakban volt a magyarok lelkipásztora. Róla azt tudtuk meg, hogy Szabolcs-megyében Kisvárdán született 1913. február 28-án, és Szombathelyen, 1936-ban szentelték pappá. 1945-ben elhagyta az országot, és Németországban telepedett le, ahol nagy erőbedobással vetette be magát abba a munkába, amely a diákokat középiskolai szinten képezte ki, s tették ezt a legmostohább körülmények között is, kezdetben akár a vasutállomásokon veszteglő vonatszerelvényekben. Fáradhatatlanul vett részt abban is, hogy a háború által elsodort családokat újra egyesítse. Lapkiadással is foglakozott, kiadta a Szent István népe című újságot. Mindent elvállalt azért, hogy sokat próbált magyar népe jövőjét, biztosabbá és jobbá tegye. De hogyan is szól a sokat emlegetett gúnymondat? "Négy magyar, öt párt".De ide idézhetjük Ady Négy-öt magyar összehajol című versét is, amelyben a költő görbetükröt tart elénk, hogy amikor a legnagyobb összefogásra lenne szükség, akkor oly gyakran széthúzásra vetemedünk, de "miért is, miért is, miért is?" Plátói a kérdés, mi tudjuk ezt jól:

"S itt valahol, ott valahol,
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol.
Miért is, miért is, miért is?"

 

S, hogy Fekete Géza atya esetében miért is? Nála az volt a baj, hogy lojális volt püspökéhez, Mindszenty József bíboros úrhoz, és ezt azok a papok akik behódoltak a magyarországi békepapi mozgalomnak, nem jó szemmel nézték. Koholt vádakkal, - hűtlen vagyon kezelés miatt - bevádolták elöljárójánál, s még arra a hitványságra is készek voltak, hogy megfélemlítsék, és manipulálják az elődjét, a már igen öreg D` André Károlyt, s rávegyék őt arra, hogy Fekete atya ellen valljon. Sajnos, a súlyos ellentétet nem sikerült feloldani, így a Stuttgart környéki magyarokat megfosztották egy igen tehetséges, jólképzett, és értük tenni akaró magyar pap segitségétől, s aki így három év (1956-1959-ig) lelkes papi szolgálat után, megválni kényszerült a magyar missziótól.

Szabadjon itt azt is elmondani, hogy nemcsak vádlói voltak Fekete Géza atyának, hanem lelkes védői is, akik fáradságot nem kimélve kilincseltek a püspök atyánál, hogy az ne azokra hallgasson akik méltatlanul szidalmazzák az atyát, mert ő erre a szidalomra nem szolgált rá. Most, hogy Imre atya a könyvében a nevét is olvasom a védelmezőnek, Maczky Lászlónak, neve olvastán az jutott az eszembe, hogy lám milyen a hálás utókor, mi sem felejtkeztünk el eddig róla, mert évről évre mindenszentekkor megálltunk imádkozva a sírjánál, de most itt főhajtással is tisztelgek nevének.

A magyar misszió 68. évfordulója legyen számunkra egy üzenet, hogy mi is Fekete Géza atya nyomdokán járva, vegyünk részt mások ügyeinek hordozásában, "mert senki sem különálló sziget: minden enber a kontinens egy darabja ;ha egy göröngyot mos el a tenger: Európa lesz kevesebb:... mert egy vagyok az emberiséggel: ezért hát sose kérdezd kiért szól a harang: érted szól." Mondja a költő John Donne, s ha mi is így tudunk közös ügyeinkre tekinteni, hogy én "egy vagyok az emberiséggel" akkor a közösség terheinek viselése magánüggyé válik, s akkor talán a teherre sem teherként tekintünk már, s akkor mi is mint Garai Gábor artistái vallják, monhatjuk:

" Ezrekbe fogódzók, ha hittel
mondanánk, mint ők odafönn
élik, hogy: a másik ügyéhez
egész létemmel van közöm!…"

De most kanyarodjunk vissza kiindulási témánkhoz, a magyar nyelven történő misézéshez, valamint ahhoz a tényhez, hogy az anyanyelv szavai nagyon fontos szerepet játszanak mindannyiunk életében. Tamási Áront idézve: „A magyarságot […] nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó, nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.” Az, hogy miért is annyira fontos, hogy magyar nyelven hallgassuk a szentmisét, arra a legpregnánsabban Kosztolányi Dezső ezen sorai világitanak rá: „Minden szó olyan, mint a hangvilla, megüt egy hangot, mi vele rezgünk, s akkor egyszerre zengeni kezdenek bennünk azok a titkos és tudattalan kísérőjelenségek is, melyek a fogalomhoz kapcsolódnak”, s ez a varázs csak a magyar szavak kiejtésénél jöhet bennünk létre.

 

Ezért álljon itt befejezésül Faludy Györgynek a magyar szívet megdobogtató szép versének, első és utolsó versszaka:

 

Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

Kéri Pálnak

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.

(Páris 1940)

 

Stuttgart, 2015-05-20.

 

Zeitler Barbara

 

 

 

 

 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni...

 

Egy egyházközség minőségi működésének az a meghatározó és elengedhetetlen feltétele, hogy egyháztanácsosai a közösség plébánosával a feladatok elvégzésében jól együttműködjenek, és a közjó érdekében egymással szorosan karöltve munkálkodjanak. Erre a feladatra és meghívásra mondott igent az a 12 kiválasztott személy, akiket áprilisban 14 fő közül választott ki a több mint 500 főt számláló hívősereg, s akiket itt most név szerint is szeretnék felsorolni: Benedek Annikó, Dénes-Hügel Éva, Fekete István, Geiger Erika, Dr. Horváth-Rizea Diana, Huber Mátyás, Józsa Levente, Dr Kovács László, Szabó Brigitta, Szegi Oszkár, Villányi Adalbert, Zumbühl Csilla, Frick Tibor, Gál Zsófia.

 

Imre atya ismertette velük, hogy ez a tisztség milyen feladatokkal jár, majd együtt , s beszédében kitért arra is, hogy az nem lehetett véletlen, hogy éppen ők azok, akikre a kiválasztásuknál a hívek bízalma esett, hozzáfűzve azt is, hogy az Isten szőlőskertjének munkásainak kiválasztását soha sem bízza a vak véletlenre. Annak is elrendelt oka van, hogy vasárnapról vasárnapra ők, s velük együtt mi mindnyájan úgy érezzük, hogy nekünk ott a helyünk, ahol az Isten a Fő, és bár a nagyvilág mai embere mindenütt a legelső, a fő akar lenni, mi azt is érdemünk feletti megtiszteltetésnek vesszük, hogy az Isten kiválasztott minket arra, hogy az élő egyház, azaz az élő Isten testének tagjai lehetünk, mert Ő hívott meg minket erre a feladatra, és hogy templomában, ahol asztalához fogadott, s hozzánk is, - mint egykor Keresztelő Jánoshoz - így szólt: anyád méhében ismertelek téged, s mielőtt kijöttél onnan, megszenteltelek Téged. Ezért mi is Kosztolányival együtt büszkén vallhatjuk:

 

Bízony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak

vendége voltam. (Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)

 

Imre atya szentbeszédében egy kis történetet mesélt el nekünk, s amelyet emlékeimből előidézve szeretnék itt Önökkel is megosztani: Egy baráti társaság a hegyekbe ment kirándulni, ahol rájuk esteledett. és ezért  egy kis tisztáson megpihenve tábortüzet raktak. A lobogó tűz mellett, - amelyre mindenki a maga gyüjtötte fát ráhelyezte -, és ez az idilli békés, madárfütty koncertes holdfényes békés este idézte elő, hogy  egy bensőséges, testet és lelket átjáró boldog érzés töltötte el őket. Egy emberként úgy érezték, hogy milyen jó ez az összetartozás, s hogy ők itt a  békesség honában örülhetnek egymás társaságának. Talán magukban úgy sóhajtottak fel, mint az apostolok a Tábor hegyen, "Uram jó nekünk itt lennünk". Miközben gondtalanul beszélgettek, a társaság egyik tagja, valamit mondott. Ebben a mondásában semmi rossz szándék nem volt, s ezért mondata senki felé nem is volt kihegyezve. Ennek ellenére, - mint az túl érzékeny lelkeknél gyakran előfordul -  az elmondott történet tartalmában egyik tagja a csoportnak magára ismert, pedig a beszélő részéről abban semmi szándékosság nem volt. Sértetten és duzzogva vette el a tűzből azt a darab fát, amelyet ő helyezett a máglyára a tűzrakásnál. Elvonult a társaságtól, és a hűvösebbé vált éjszakában leült a már alig-alig hunyorkáló fahasábja mellé. Az ő arcát nem borították fénybe a villódzó lángnyalábok, és bár egyre szorosabbra húzta össze magán kis mellénykéjét, az már a hűvösödő estében nem védte meg a hidegtől.Ezért hát fölállt, fölvette ismét azt a fát, amely korábban még a közös tábortűz része volt, - de mivel hogy a többi fa éltető ereje már nem szította tüzét,  teljesen elhamvadt, és így elkülönülten nem ontott meleget. A lányt, hogy újból együtt volt társaival, valami melegség járta át, és ismét boldog volt.

Meglehet, hogy ez volt az az érzés, amit néven úgy nevezünk: "similis simili gaudet" a "hasonló a hasonlónak örül", mert mi mindnyájan annak örvendünk, ha lelki közösségben lehetünk a hozzánk hasonlókkal.

 

Amikor Imre atya befejezte a történetét, akkor világosodott neg előttem, hogy miért is jöttek az új egyház tanácstagok egy darab fáhasábbal a szentmisére, és miért is helyezték - mintegy felajánlási adományt - az oltár zsámolyához. Nekem József Attila Tél c. verse jutott az eszembe, amelyet Udvardy László megzenésített kórusműveként oly szivesen énekeltem Fővárosi énekkarban mert megfogott annak szívet melengető tartalma.

 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek...

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Hogy fölengednének az emberek! (József Attila: Tél)

 

Igen, azt a tüzet meg kéne rakni, hogy mindenki aki közénk jön fölengedjen, és azt érezze, hogy közöttünk a legjobb helyen van, s így tud hálát adni Istenének: "Uram jó nekünk itt lennünk". S ezen munkálkodnak majd az eljövendő ötévben a frissen megválasztott egyházközségi tanácsosaink, s ezt ők fogadalomukkal is megerősítették. Imre atya kitért arra is, hogy midegyikőjük értékes talentumokat kapott az Úristentől, hogy majd a vállalt egyházi feladataikat a legjobban elláthassák, és azt az Uristen és midannyiunk javára kamatoztassák. Mint az a korintusi levélben van (Kor 12,1-14,40):

"A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz. 5A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. 6És az erőmegnyilvánulások is különfélék, de Isten, aki mindezt mindenkiben cselekszi, ugyanaz. 7A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. 8Egyik a bölcsesség szavait kapja a Lélek által, a másik a tudományét ugyanattól a Lélektől. 9Más valaki a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, ismét más a gyógyítások adományát az egy Lélek által, 10vagy csodatévő hatalmat, prófétálást, a szellemek megkülönböztetését, a nyelveken való beszédet vagy a nyelveken való beszéd értelmezését. 11Ezt mind egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek"

Ezek azok a karizmák, amelyet mind a 12-en megkaptak az Istentől, hogy mindannyiunk javára kamatoztassák. Lelki erősítésül, a szentáldozásban ez alkalomból ők a "kiválasztottak", két szín alatt, a Kenyér és Bor színében áldozthattak meg.

 

A szentmise után, a templom előtti kis téren, az oltár zsámolyáról előkerült mindegyikőjük fahasábja, hogy megrakják vele "azt a tüzet, hogy "dalol(jon) forró láng az égig róla, S kezén fogná mindenki földiét," s hogy az aznapi Evangélium szavait is ide idézzem, csak ebben az esetben, ha mindenki felelőséget vállal a földié(r)t, csak akkor valósulhatnak meg köztünk a napi Szentírási rész szinte az erre az alkalomra testre szabott szavai: "Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek".

 

Adja Isten, hogy ez mindig így legyen! Mi, az egyház hívei, imáinkba foglava segítjük az újonnan megválasztott egyháztanácsosokat, hogy ég áldása vezérelje munkájukat, s hogy ezáltal is mihamarabb beköszöntsön már az az állapot, amikor az Isten királysága itt a Földön megvalósul.

 

A leköszönő régi egyháztanácsosoknak Imre atya egy oklevél adományozásával hálálta meg buzgó fáradozásukat, amelyet az elmúlt öt évben egyházközségünk javára kifejtettek. Ezek a következők voltak: Benedikt Ildikó, Bóna Áron, Dénes-Hügel Éva, Fekete István, Geiger Erika, Horváth Ottó, Kocsis Judit, Dr. Kovács László, Kováts Miklós, Szegi Oszkár, Zumbühl Csilla. Póttagok: Dr. Szőkefalvi-Nagy Ágnes, Huber Mátyás és Kollmann Gyula.


Mintahogy gondolom senkinek nem kerülte el a fígyelmét, hogy a régi tagok közül, többek neve az új periódusban is szerepel. Ők azok, akik az új egyháztanácsban ismételten szerepet vállaltak.

Mi tudjuk, hogy a Jóisten senkinek sem marad az adósa, s bőven megjutalmazza őket itt a Földön s egykor az égben is, és kiárasztja rájuk, és családjukra bőséges áldását.

Igy legyen!

 

Zeitler Barbara

Stuttgart, 2015. május 6.

 



 

 Az elmaradt lényeg

 

Talán emlékszel 2012. móarcius 28-i beszámolómra „Szokatlan meghívás” címmel. Három év után tovább folytatódik a következő meseszerű történet, de más szereplőkkel.

 

Hol volt, hol nem volt az óperenciás tengeren is túl, valahol Stuttgartban él egy házaspár, akik harminc évvel ezelőtt – saját hibájukon kívül – elszalasztották a lényeget, és ezt 2015.április19 bepótólták.

 

Kedves barátaink, egy kötetlen beszélgetés alkalmával mondták, hogy most üljünk le, mert olyan valamit fognak velünk közölni, amit még nem hallottunk, s ha meghalljuk, jobb ha ülünk.

Hát elmondták... Részünkről csodálkozás, székelyesen szólva: erős csend. Megértettük, mindkettőjük számára ez nagyon fontos!

De nem csak mi csodálkoztunk, hanem a rottenburgi püspökség is, mert a hivatalos dolgok intézésénél visszakérdeztek, hogy nem-e tévedés történt, hisz a leendő feleség neve a titkárnőé...

 

Vasárnap aztán egy gyönyörű napra ébredtünk, hisz esküvőre voltunk hivatalosak. Sütött a nap, és a déli harangszóval megkezdődött a szentmise.

Imre atya bejelentette a jelenlévők nagy csodálkozására, hogy a szentmise végén esküvő lesz, aki akar, az maradjon.

Prédikációjában aztán megemlítette hogy a házassági előkészítőn, mindig elmondja a fiataloknak a következő viccet:

A székely jegyespár is házassági előkészitőn vesz részt, majd a pap – hogy rávezesse a házasság egyik örömére, a gondok megosztására a házasulandó legénykét – megkérdezi tőle, hogy van-e problémája az életben?

A legény hosszú gondolkozás után rávágja: "Nincs". Mire sokat sejtetően megszólal a székely leányka:  "De majd lesz"!

Szétnéztem, és volt mit látnom az arcokon, mekkora igazság volt ebben a viccben (krónikás megjegyzése).

 

Tréfa félre, a szentmise után kimentünk a templom elé, majd a násznép bekísérte a "fiatal házasúlandókat"  Isten házába, és Imre atya ünnepélyes szertartás alatt összeadta Melindát és Ferit. Harminc év után tehát beteljesült a várva várt egyházi eskü!

 

Volt utána hetedhét országra szóló  lakodalom, sajnos csak estig tartott, de így is felejthetetlen maradt minden vendég számára.

 

Ők pedig Isten áldásával, boldogan élnek, míg meg nem halnak!

A mese itt még nem ért véget, folytatás következik de biztos más szereplőkkel .............

 

 

Szeretettel,

Deggingen 2015.04.26

Szegi Hajnalka és Oszkár

 



 

A SZENT HÁROM NAP ÉS HÚSVÉT ÜNNEPE



Az idei évben is nagycsütörtöki szentmisével nyitottuk meg a húsvéti ünnepkört, amelyet közösen ültünk meg egyházközségünk német híveivel, így a liturgia nyelve is német és magyar nyelvű volt, valamint a mise népénekei úgy az Sz.v.Ú-ból mint a Gotteslob-ból lettek kiválogatva.

Imre atya bevezető beszédében arra is kitért, hogy ez a nap nem a bánaté, mert az egyetemes egyház ezen a napon a Pászka öröműnnep napját ünnepli, s Jézus a zsidó húsvét ünnepét választotta az új húsvét megalapítására, s ekkortól a Pászkába Krisztus teste is belelényegült. Ez volt az a nap, amelyen az utolsó vacsora termében, - vagyis abban a teremben, amelyet Márk evangelista özvegy édesanyja bocsátott rendelkezésükre - Jézus tanítványaival együtt nagy szeretetben elfogyasztotta a húsvéti vacsorát. Ez az ünnepnap eredetileg a zsidókat az egyiptomi fogságból való kiszabadulásukra emlékeztette, s amely eseményt az aznapi Olvasmány, a Kiv.12.1-8.11-14 is felidézte. Minden öröműnnepre emlékeztet: a liturgia színe a viola színről, vagyis a bünbánat színéről fehérre váltott, amely a nem szabályozott főünnepek és ünnepek színe; a díszítéseknél a virág ismét szerepet kapott, igy az oltár mögött álló "rózsavenyige keresztet" fehér virággirlanddal fonták körbe. Megszólalt a Glória, amely hamvazószerda óta elmaradt, a csengetyük erőteljesebben szóltak, és zúgott bongott a harang, s az orgonista is erősebb regisztereken játszott, de a könyörgés után a nép már kiséret nélkül, akapella énekelt: s a harangok ilyenkor a szájhagyomány szerint Rómába mennek, és a csengők elhallgattak, helyettük a kereplő szólt. Az utolsó vacsora, amely a katolikus egyház számára egyben az első szentmise volt, mert ezen alkalommal hangzottak el előszörJézus az átváltoztatás szavai, és mint tudjuk, az átváltoztatás csak szentmise keretében jöhet létre és erről az aznapi Szentleckéből 1Kor 11,23-26 is értesülhettünk: „Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: ,,Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!'' A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: ,,Ez a kehely az új szövetség [Jer 31,31] az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!'' Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek.”

Az egyház felemás érzéssel ünnepel nagycsütörtökön. Örül, hogy Jézus beváltotta szavát, "nem hagylak titeket árván" és a pünkösdkor eljövő vigasztaló Szentlélek mellé, üdvösségünk zálogaként odatette Önmagát, az Oltáriszentség tápláló-éltető erejét, amelynek vételéhez hozzáfűzte a következőket: 53Jézus így szólt hozzájuk: "Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. 54Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. 55Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. 56Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. 57Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam... ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem" (Jn 6,56-58)

 

De még a szenvedés órái hátra vannak, Jézus a vacsora után még szeretetből és alázatból ad leckét nekünk, dereka köré kendőt kötött, és egytől egyig megmosta a tanítványok lábait. Majd ezt követően kimentek egy majorba a Getszemáni kertbe, amely szintén Márk evangelista édesanyjáé volt, s így történhetett meg, hogy nemcsak a tanítványok voltak jelen Jézus elfogatásakor, hanem Márk is, aki a kertben aludt, s mint ahogy az Evangéliumból tudjuk, miközben Jézust a katonák elfogták, ő ijedtében még a takaróját is elhagyva elmenekült.



A nagycsütörtöki liturgia a mise végén az oltárfosztással fejeződött be, ebben a templomban jelenlévő férfiak is segédkeztek. Imre atya egyre-másra adta át nekik az oltár díszeit, így lekerült minden az oltárról, oltárterítő, feszület, gyertyatartó, tömjéntartó, a paténa, míg végül ugyanúgy mint akit jelképezett - a ruháitól megfosztott Jézust - ráaggatott ékeitől lecsupaszitva állt húsvét vigiliájáig a hívek előtt, s eddig a napig szentmisét sem mutatott be az egyház.

 

S közben a templomban sorra kialudtak a fények, s a félhomályban megkezdtük szentségimádási áhítatunkat, ahol az imakéréseket a mindennapi életből, míg énekeink szövegét az Sz.v.Ú. Imakönyvből merítettük.

 

Nagypénteki szertartás

 

Ezen a napon Krisztus halálára emlékeztünk. Csupán néhány nap választja el virágvasárnapot a nagypéntektől, és mégis milyen másnak irják le az evangélisták ugyanazt a zsidó népet. Virágvasárnap még így hozsannázik a nép:"Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!" (Mt 21, 8). majd nagypénteken ugyancsak ez a nép "keresztre vele" feszítsd meg-et kiált. Meglehet, hogy a főpapok saját hatalmukat féltették Jézustól, akit mint tanítót szívesen hallgatott, s egyben tódult utána a nép, és széles körökben szert tett a népszerűségre. Ugyanakkor, amikor szamárháton bevonult Jeruzsálemben, akire a nép mint nemzeti hősre tekíntett fel, akitől azt várták, hogy felszabadítja őket a római uralom alól. Arról nem is beszélve, hogy a csodálatos kenyérszaporítással igen nagyot nőtt a szeműkben.

 

Krisztus szenvedéstörténetét a Passió tárta elénk, amely szereplőit számunkra a következő híveink jelenítettek meg:

 

Evangélista: Benedek Anikó

Jézus: Imre Atya

Pilatus: Zumbühl Vilmos

Poroszló: Kováts Miklós

Péter: Borsos Endre

Szolgáló: Schrepler Hajnal

 

s a passióban szereplő zsidó népet pedig a hívők egy maroknyi csoportja demonstrálta. Miközben a Passiót hallgattam, mint mindig, most is megrökönyödtem azon, hogy emberek önszántukból, s élvezettel nézték végig Krisztus szenvedéseit, kezdve a megostorozástól a kereszt kínhaláláig, s gúnyos beszólásaikkal, a szánalom legkisebb jele nélkül élcelődtek a gigászi szenvedésen, "másokat megmentett, s magát nem tudja megmenteni", s még halála perceihez is volt gúnyos megjegyzésük. Amikor így kiáltott fel: Eli, Eli, lama sabaktáni! S mivel a kereszt alatt álló bámészok arámul nem értettek, s - mivel az eredeti héber nyelvben Illés neve Élijáhu, vagy Élijá- ezért csúfolódtak vele így: "Hadd el eljön- e Illés, hogy megmentse Öt.

 

S addig amíg a csőcselék, - (ma ők lennének a katasztrófa-turisták) akik a mindennapi szórakozásukat élték ki, addig Jézus értük is az Atyához imádkozott, s a 7 följegyzett mondata közül   három az  irántunk való szeretetének bőségéből fakadt:

 


 

1.    Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, hogy mit cselekszenek (Lk 23,34)

2.       Asszony, ez a te fiad! És nézd, ez a te anyád! Jn 19,26-27)

3.       Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? (Mk 15,34,  Mt 27,46)

4.       Szomjazom. (Jn 19,28)

5.       Atyám a Te kezedbe ajánlom a lelkem (Lk 23,46)

6.       Beteljesedett (Jn 19,30)

7.       Bizony én mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban. (Lk 23,43)



Nagypéntek, amikor még nem látszik az alagút vége. Minden sötét és reménytelen, így gondolkodhattak az apostolok, akik félelműkben elbujdokoltak. Hiszen a Mester akit annyira szerettek, hagyta magát elfogni és keresztre feszíteni. Ők az egész egzisztenciájukat tették isteni Tanítójukra. Jézus így mondta nekik: "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lukács 9,62), és ök alkalmasak akartak lenni. Olyan sokszor van negatív kicsengése azoknak a soroknak, hogy az apostolok is magára hagyták Jézust, és Péter is háromszor is megtagadta. Magamat képzelem a kiválasztott apostol helyére, és teljes a bizonyosságom affelől, hogy nekem is inamban szállt volna a bátorságom.

Imre atya arról beszélt, hogy az apostolokat a történet reményvesztetté tette, s majd csak a feltámadást követően ocsudtak fel ebből a rezignált állapotból. Arról is beszélt, hogy mennyire predesztináltak vagyunk arra, hogy az ilyen és hasonló helyzeteket ne a helyükön kezeljük. Azt mondta, hogy vannak emberek, akik magukat fejük búbjáig beleássák magukat abba a tudatba, hogy az élet számukra csak rosszat tartogat. Amikor haldokló beteget látogatott meg Frankfurtban, akkor a már üveges tekíntetű férfi felesége mondta, "hogy tudja atya, az egész dolog nem ér váratlanul, mert mi mind a ketten ugrásra készen vártuk a sorscsapásokat, megedzettem magam már a rosszra, így egy rosszal több vagy kevesebb?” Imre atya ehhez csak annyit tudott hozzáfűzni, hogy ez a reménytelen életforma, nem tudna az ő életvitele lenni.

 

Ismert mondás Friedrich Nietzsche kijelentése "Isten halott" - az 1882-ben megjelent "A vidám tudomány"c. harmadik könyvében, A nagypénteki Igeliturgia végén Schulteis Éva elszavalta:Tóth Árpád Tetemrehívás c. versét, amelynek Nietsche kijelentése akár kulcsmondata is lehet, és mi nem adhatunk nekik igazat, mert a kereszthalál Jézust csak emberi mivoltában, és nem az isteni természetében ölte meg, mert az Isten senki által el nem pusztítható..



Tóth Árpád: Tetemrehívás

 

Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szívem -
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.

 

Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.

 ...

Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.

...

 

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér -
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt -
S én fölemelem arcomat,



És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa.

 

Ugyanezt kérdés formában teszi fel a Nobel békedíjas Elie Wiesel "Hol van Isten?". A történet egy koncentrációs táborban játszódik. A foglyok felügyelője egy két méternél is magasabb holland férfi, - akit épp úgy, mint a kisfút, az angyalarcú kis segítőjét, - az egész láger igen kedvel. Egyszer amikor a láger vezetői kutattást tartottak, eldugott fegyverekre akadtak nála. A holland felügyelőt és a kisfiút Pipe-t napokig kínozták, de a fegyverekre vonatkozólag nem kaptak semmi felvilágositást, s így három embert, s köztük a kisfiút a foglyok szeme láttára felakasztották. A súlyuknál fogva a két felnőttet hamar elérte a vég, de a gyermek több mint egy fél órán át vívta a haláltusáját. Ezt látva, az egyik fogoly azt kérdezte, "Hol van az Isten?" Mire én, - mondja az író egyes szám első személyben - azt feleltem, hogy ott lóg a harmadik kötélen.

 

Mennyire más, bizakodóbb hangot üt meg Babits Mihály: Eucharistia c. verse, amely a mindkét irodalmi műben említett "Isten-halálnak" gyökeresen mond ellent.


Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!...
a mi királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.

 

Valóban nem ment el, harmadnapra legyőzte a halált, és a megváltás örömteli eseményét megvitte a pokol tornácán várakozó lelkeknek, "alászállt a poklokra" -imádkozzuk "Az apostoli hitvallásban".

 

Húsvét vigiliáján, nagyszombaton.

 

A szentmise a tűzszenteléssel kezdödött, miközben a skola azt énekkelte:

 

„A Kőből született tűz fényét keressük.

Ez a jel megtanít: életünk reménye,
Krisztusnak testében adatott meg nékünk,
ki Szegletkőnek hívatta önmagát,
melyből a fényt adó új szikra születik."



Vagyis arról szólt ez az ének, hogy a "Kőből," vagyis a "Szegletkőből" s (a nagybetü utal itt rá,) hogy Krisztus fényét keressük, és ennek a továbbadására szólított fel minket Imre atya, amikor háromszor is azt énekelte, hogy "Krisztus világossága", majd az ezért adott hála kifejezés után, a templom előtti kis máglyáról tűzet vett a húsvéti gyertyával, hogy ennek fényének továbbadásával, gyertyával a kezünkben, s ennek a fényével ismét vissza vonuljunk a templomba. Ezt a szertartásban az

 

Exsultet, a húsvéti örömének követte.



Ebből az énekből, amelyet Imre atya énekelt, álljon itt néhány sor, de olyan szép a szövege, - s ezt nemcsak én mondom, de Mozart állitólag azt mondta, hogy minden művét odaadná cserébe, ha ő írhatta volna ezt a dallamot, - s ismerve zeneműveit, ha igaz, hogy ezt mondta, nem akármilyen kijelentés ez.



"Áldott éj, a halál bilincsét ekkor törte szét Krisztus, és az alvilág mélyéről, mint győző, tért vissza. Mert semmit sem érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad. Ó milyen csodálatra méltó atyai jóságod hozzánk! Ó kimondhatatlan szeretet és jóság, hogy a szolgát megmentsed, Fiadat sem kímélted érte. Lám, mennyire szükséges volt Ádám vétke, hogy Krisztus legyen váltságának díja! Ó szerencsés vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!"

 

A Szó liturgiája, az Isten igéje következett, amely az Ószövetségi előképekben és az Újszövetség beteljesedésében adja elénk megváltásunk nagy művét. A húsvét liturgiájának ebben a részében Isten szabadító tetteire emlékezünk. Ez után következett a

 

Viz liturgiája


A keresztelő víz megáldása. Ez a Viz Krisztus halálából és föltámadásából fakadó élet és kegyelem jele. Ilyenkor - mint ahogy ez az ősegyházban is szokás volt - a keresztelés következett. Ez egy nagyon szép beiktatott része volt a misének, mert egy tündéri aranyos kisfiút, a kb.12-14 hónapos Dávidkát keresztelte meg Imre atya, aki látvalevően az egész misét végig élvezte, és valószínű, hogy nagy sikerélményt jelentett számára, hogy a közelmúltban megtanult tapsikolni, mert ezt a produkcióját többször is előadta nekünk, s az is örömére szolgálhatott, hogy már csöpp lábacskáin már egészen jól elálldigál. A szülőkkel és keresztszülőkkel együtt mi, a hívek is, megújítottuk keresztségi fogadalmunkat.

 

A Kenyér és Bor liturgia, az Eucharisztia következett.

 

A szentáldozás után a scola elénekelte az "Itt jelen vagyon" című éneket, és húsvét vigiliáján ennél alkalmasabb éneket nem lehetett volna találni, amely jobban kifejezte volna ennek az ünnepnek a lényegét:

 

"Itt jelen vagyon, az Istennek ereje" - ugyanúgy mint Babits is elmondta az "Eucharistia" c. versében, "Az Úr nem ment el, itt maradt." Jelen lehet köztünk az Isten, mert nagycsütörtökön az Oltáriszentség megalapítását is ünnepeltük, s azóta az Isten minden szentmisén a saját kereszthalálát és feltámadását reprezentálja. A keleti egyházakban - láthattuk Lev Tolstoj Feltámadás c. filmjében- így köszöntik egymást a hívek: Krisztus feltámadt! És erre a válasz: Valóban feltámadt! S Vele együtt: "A bűnből mink is támadjunk!" énekeljük a 68.számú Sz.v. Ú énekünkben. A keresztény Kultúrkörben a feltámadó Krisztus jelképe, azonban már jóval korábbról is ismert volt a szokás, hogy a halott mellé tojást temettek a feltámadás reményében.
A templomajtóban  egyházközségünk elöljárói a - feltámadásra emlékeztetőül, - színes tojásokkal ajándékoztak meg bennünket.


Húsvét vasárnap:



Húsvét vasárnapján, ugyanúgy mint a vigilia napján tekíntélyes számú hívő sereg gyült össze a templomban. Mi magyarok bizonyára úgy vagyunk megalkotva, hogy szeretünk ünnepelni, s szeretjük húsvéti szenténekeinket, s miközben énekeljük ezeket, szinte átszellemülve tud megnyugodni a lelkünk, s elmélyülve a szent szövegek olvasásában, az alapvető hitigazságokat könnyedebben tudjuk elsajátítani. A magam nevében beszélve, én nagyon sokat tanulok ezekből az énekekből, mert nagyon sok mindenre ráébresztenek.S így valahogy voltam az aznapra kijelőlt Olvasmánnyal, Apostolok Cselekedetei 10,34, 37-43 is. Mindeddig nem tűnt fel, hogy a Szentírás nem egy, hanem két Szentlélek eljövetelről beszél, de bennem eddig csak a pünkösdi eljövetel tudatosul. Pedig ha a húsvét vasárnapi Olvasmányt egy sorral továbbolvassuk (a húsvét vasárnapi Olvasmány a 10,43-al fejeződött be) akkor a 10,44 -től erről meggyőzödhetünk: 44Péter még be sem fejezte a beszédet, s a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. 45A zsidókból lett keresztények, akik Péterrel érkeztek, ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiárad. 46Mert hallották, hogy megkapták a nyelvek adományát, és magasztalják az Istent.." Az Evangélium felolvasása előtt scolánk elénekelte a "Halleluja Jézus köztünk él" c. éneket

 

Az aznapra rendelt Evangélium is érdekes kijelentéseket tartalmazott, s az egyik ilyen kijelentésre Imre atya egy bibliakörön hívta föl a figyelműnket, amikor utalt arra, hogy Pétert a botlása ellenére is elfogadták apostol társai mivel engedelmesek voltak Jézus akaratának aki egyházát Péterre bízta. A következő történet mindannyiunk számára ismert.

 

Miután képtelenségnek tartották a tanítványok azt, amit az asszonyok közöltek: a kő elhengerítve, Jézus nincs a sírban, erről maguk is meggyőződni akartak. János fiatalabb volt, de talán a kiváncsisága is

 jobban hajtotta, előre futott, s mint ahogy a Szentirás mondja, nem lépett be, hanem meghagyta ezt az előjogot Péternek, csak miután az már belépett akkor lépett be ő is. Nem mindennapi gesztus.

Egy másik értékes lelkivonására is ráirányitja figyelmünket a szentíró. "Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is,

aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia halottaiból."

Imre atya azt mondta homiliájában, hogy az apostolok egyszerű tanulatlan emberek voltak, hogyan is tudták volna értelmezni mindazt, amit a próféták jövendöltek Krisztus haláláról és feltámadásáról.

Sem Péter, sem János nem értette az Irást, de Jánosról azt olvashatjuk, hogyőö a látottaknak hatására, "hitt", neki a szíve, és Jézus iránti szeretete súgta meg az igazságot, mondta nekünk Imre atya.

S igy szól Antoine De Saint-Exupéry: A kis herceg könyvéből vett idézet a szeretetről: „Jól csak a szívével lát az ember”, és különben is, a hit, az nem az értelem dolga, azt hogy 2x2=4 azt tudom, s értem, azt nem kell már hinnem.

Szentáldozásra a scola az "Ez az a nap" taizei éneket énekelte.

A mise végén Dávid Melinda felolvasta Túrmezei Erzsébet versét

 

Húsvét után

 

         

 

HÚSVÉT ELŐTT. nehéz, szomorú léptek.
Húsvét előtt. zokogó, bús miértek.
Húsvét előtt. ajtók, kemények, zártak.
Húsvét előtt. arcok, fakóra váltak.
Húsvét előtt. szívek, üres-szegények.
Húsvét előtt. kihamvadott remények.
Húsvét előtt. egy nagy "Minden hiába!"
Bús eltemetkezés az éjszakába.

 

De húsvét lett! Feltámadott a Mester!

HÚSVÉT UTÁN. el a gyásszal, könnyekkel!
Húsvét után. futni a hírrel frissen!
Húsvét után. már nem kérdezni mit sem!
Húsvét után. új cél és új sietség!
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!
Húsvét után. erő, diadal, élet!

Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,

Akik még mindig Húsvét előtt élnek.

 

Húsvéthétfő

 

Ezen a napon ismét együtt ünnepeltünk a német egyház híveivel, s az Igeliturgia és a szenténekek két nyelven váltakoztak, s ez inkább a németeknek adott izelítőt a magyar keresztény kultúrából, mintsem nekünk, hiszen mi két hetenként a német szertartáson veszünk részt. De mégis, az ami igazi kulináriumot jelentett a németek számára, hogy a templom kapuban, ápolva és tovább folytatva magyar húsvéti hagyományainkat féfi híveink figyelmességből kölnivel meglocsolták a jelenlévő hölgyeket, hogy el ne hervadjanak.

De a lényeg ettől távol esik.

Húsvét lényege: "Ha Krisztus nem támad fel, szerencsétlenebbek vagyunk mindenki másnál!" (1.Kor 15, 14)"

Zeditler Barbara


 

Elkésett szeretet
Húsvétvasárnap, 2015.


A római katona az akkori világ legmodernebb hadseregéhez tartozott. Fölszereltsége, kiképzése okán is rábízhatták a birodalom védelmét. Akár háborúkban harcolt, akár belvillongást vert le vagy őrt kellett állnia –, szolgálatán a birodalom fennmaradása múlott. Mivel ekkora volt a tét, ha egy katona őrség közben elaludt, nem hagyták, hogy felébredjen: megfojtották vagy leszúrták. Hisz az éber őr: az alvók biztonsága, az alvó őr pedig: a város, az emberek, az ország halála...

Szent János húsvéti beszámolója szerint Jézus feltámadása akkora riadalmat keltett – áttételesen nem csak – Jeruzsálemben, hogy a vezetőség ezzel a képtelen hazugsággal próbálta menteni a helyzetet. Hogy az őrök elaludtak, a testet ellopták. Giccses és művészi festmények egyaránt ennek ellenkezőjét örökítik meg, ahogyan a riadt őrők földre esnek és kezüket szemük elé tartva szemlélik, miként emelkedik föléjük diadalmasan a Feltámadt Krisztus. Ráadásul eme hazugságért a katonákat busásan meg is fizették. Hatalom és kiszolgáló személyzete cinkosan összekacsint. Jézus születésekor már ott az ármány, holtan is vigyáznak sírjára, feltámadásakor is hazugsággal palástolják gonoszságukat. A „haladó” emberiség akkor is, ma is így szeretné elhallgattatni az Igazságot.

A kereszténység későbbi századaitól tájainkon is szép liturgikus nagypénteki szokás, hogy – amint karácsonykor betlehemet –, ilyenkor szent sírt készítünk, virággal díszítjük és őrt állunk, nehogy ellopják Jézus testét. A templomban halálos csend, s amit eddig elmulasztottunk, most bepótolhatnánk: leróhatjuk az imádság, az odafigyelés kegyeletét az immár halott Jézus szobra előtt. Letehetjük eléje az elkésett szeretet virágait. Ebben a ciklámenes, hortenziás csöndben elmerenghetünk tévelygéseinken, be nem tartott fogadalmainkról, megszegett ígéreteinkről. Kihasználjuk a kapóra jött esélyt, hogy ráncba szedjük gondolatainkat, megnyugtassuk magunkat, békítsük furdaló lelkünket.

A szent sír szájánál legalább pótoljuk, amit akkor a félénk asszonyok, a gyáva apostolok elmulasztottak. De pótolható egy egész évi „hiányzás” egy „húsvétos templomozással?” Letudható-e a mennyei egyházadóból? Fel lehet-e tankolni több napra-hónapra levegőből, vagy folyamatosan lélegezni kell?...

Bár tudjuk hogy feltámad, és harmadnapra üres lesz a sír, mint a nagy lovagkirály Szent Lászlóé Arany János balladájában –, emberi természetünk szerint igényeljük ezt a szent játékot, mert tele van drámaisággal. Jézus kereszthalált szenvedett, de feltámadt. Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért történt mindez...

Húsvét hajnalán van egy jó hírünk! Hogy aki elkésett a követésben, most felismerhesse. Hogy aki lemaradt, felzárkózhasson. Aki addig nem hitt Benne/Neki, most megérinthesse. Aki kerülte társaságát, most asztalához telepedjen. Vele étkezzék.

„Több évtizede kispapként magam is térdeltem az egri bazilika szentsírja előtt... Egyszer csak nagymama és kisunokája csoszogtak közel a sírhoz. Sutyorogva beszélték meg a részleteket. Majd a kisleány derűsön megszólalt: –Ne sírjál, Jézuskám – úgyis feltámadol!” – írja le megrázó élményét Juhász Ferenc gyöngyösi plébános.

Gyermekkorom húsvétjait meghatározó, máig eleven emléke a szentsírőrzés, ahol nem is a fegyelmezett csönd, az egyenes állás vagy a megerőltető térdeplés játszott szerepet, inkább a megrendítő istenközelség, amelybe ez a szent, falusi hagyomány már sarjadó kamaszként belevont minket a megváltás drámai tettébe. Nem lehettünk kívülállók, még csak közönség sem, hanem részeseivé váltunk ennek az isteni műnek. A passió élő szereplőiként alakítottuk az „eseményeket”.

Mária Magdolna, és félelemtől/örömtől reszkető társai ezen a húsvéti reggelen tanúkká értek. Isten megelőző szeretete bevárja a késésben lévőket is. Megszégyenülés helyett irgalom, félelem helyett öröm. Ezt teszi a Feltámadott azzal, aki keresi őt. Aki, ha elaludt is, ébredés után felszítja lámpását, és megy a Vőlegény elé. Makay Ida versében (Hitetlen Ima) vakságról ír:„Akit szerettek, s többé nem szeretnek; / Olyan az, mint a vak ki egykor látott. / Örök sötétjén gyötrőn megremeg / a fény emléke. És megkövült átok / lesz minden szépség. Nézd: a küszöbödre / ülök, világtalan. S bár rég nem hiszem, / a csodát várom. Most öld meg örökre / a fény emlékét. Vagy nyisd meg szemem.”

Hasonlóan fogalmaz a már klasszikussá vált, gyönyörű filmben (Cinema Paradiso) az idős mozigépész, aki egy szörnyű tűzesetben megvakult. Így szól ífjú barátjához: „Mióta megvakultam, sokkal jobban látok...”

Nem a hitünk vetíti Jézust az üres sírba, hanem ellenkezőleg: a Feltámadott erősítette meg övéit ezzel az új tapasztalattal, látással. Ő él. Órákkal későb a tanítványok már úgy keltek fel mellőle: az Úr az! A késedelmes szívűekből elkötelezett tanúk lettek. A találkozás szülte hit tette őket hitelessé, töltötte el örömmel.

Már nem csodálkoztak az asszonyok beszámolóján. S már nem keresték az élőt a holtak között. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy mindaz aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Húsvét örök üzenete ez: a feltámadás jegyében megszületni, élni és meghalni - az egyetlen, emberhez illő magatartás.

Ft. Sebestyén Péter

Forrás: http://peterpater.com/content/hu/Alkalmi-irasok/5/Elkesett-szeretet-89

A 2015-ös lelkigyakorlat

Az egyházközségünk hívei számára az  idei lelkigyokorlatot a romániai Szatmár-megyéből érkező Solomayer Sándor plébános úr tartotta. Lelkigyakorlatos programjának címe: „Erőforrásunk a szentmise”.

 

Solomayer atya Kálmándon született 1966. február 12-én. 1993. július 17-én szentelték pappá. Előbb segéd­lelkész volt a Szatmár Székesegyházban. 1997-től hittanár és spirituális a Hám János iskolaközpontban és a Szent Antal plébánia lelkésze. 2001-ben visszakerült a Szatmári Székesegyházhoz, és innen látta el Alsóhomoródot és Színfalut. 2002. januárjától kisegítő lelkész volt Nagybá­nyán a Krisztus Király plébánián. 2002-2004 lelkigyakorlatos tovább­képzőn vesz részt P. Jálics Ferenc SJ mellett a németországi Gries­ben. 2004 ősze óta pedig a szatmárnémeti Szent János apostol és evangélista templom plébánosa.


A homiliai témájában a szentmise, mint vallás-fogalmi kategória, a következőképpen hangzott: a szentmise tág értelemben Eucharisztia, ( görög „eu” és „kharisz” ) „hálaadás” szavakból eredezik, vagyis minden szentmise egyben hálaadás is. Nevét az utolsó vacsora szavaiból nyerte: „Kezébe vette a kenyeret, hálát adott” (euchariszteszasz). Az átváltoztatás csak szentmise keretében jöhet létre, s lesz a kenyér Eucharisztiává, más szóval Krisztus Testévé és Vérévé. Vagyis a pap a reá ruházott papi átváltoztatási hatalmát csak a szentmisén képes kifejteni. Ha az átváltoztatási aktus elmarad, és egy korábbi misén átváltoztatott szentostyát veszünk magunkhoz, akkor nem beszélünk szentmiséről, hanem igeliturgiáról. Ezért, mint ahogy azt Sándor atya mondta, a szentmise tágabb értelemben Eucharisztia, (hálaadás), szűkebb értelemben pedig az Oltáriszentség. Maga a szentmise szó, (a lat. „mitto”, küld, „elbocsát” szóból ered. Az ősszel a keresztény értelmiségi találkozón dr. Osztie Zoltán atya erre részletesen kitért az Oltáriszentségről szóló homiliájában. Azt mondta, hogy az áldozati liturgia megkezdése előtt a bűnösöket, és a katekumeneket, a mitto szavakkal elbocsátották. Ma már az elbocsátás szavai a mise végére kerültek: „Ite missa est” a szentmise véget ért, menjetek békével” tehát ez az a „missa” szó az, amely szóval a szentmiséinket jelöljük.

A szentmise azzal kezdődik, hogy a pap az oltárhoz érkezik a ministránsokkal, kellő tiszteletadást végez, tisztelettel megcsókolja az oltárt, s ezt nemcsak a maga, hanem minden hívő nevében is megcselekszi. Fontos azt tudnunk, hogy az oltárcsóknál a fogalmak kicserélődnek, és így az oltárcsók aktusa egy olyan baráti csók, amely nem az oltárt, hanem magát Krisztust illeti.

Ezt folytatja a szentmise bevezető része, az Igeliturgia: az igehirdetés, vagyis Isten örök elrendeléséből származó üzenetének közvetítése. Az aznapi Igeliturgia: a Ter 37,3 -4.12 -13 a 17 b 28, és az Ev. Mt. 21,33-43.45-46 volt. Amely a homiliában ellentétpárként szembeállította , a Szőlősgazda, vagyis az Isten tevékeny gondoskodó jóságát, és a bérlő, vagyis az ember háládatlan gonoszságát. Mint oly sokszor az Újszövetségben Jézus ismét az Ószövetségből, Izajás 5. fejezetéből idéz. Ő az az Izajás próféta, aki a református Adynál Ézsaiasként szerepel, és akit Radnóty „Ésaiásnak”, a súlyos átkok tudósának nevez.

"Radnóti Miklós: Töredék „mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentő szavak tudósa, Ésaiás."

Joggal, és méltán emlegetik fel mindig az embert megpróbáló időkben Izajás prófétát, de milyen kontextusban van Máté 21,33-43.45-46-nál a próféta jelen? A könyvéből vett részben, egy új Isten képpel találkozunk, amely elmélyíti az isteni gondoskodásról alkotott világképünket, és egy új jellel szemlélteti azt a megfoghatatlan valóságot, ami az Isten és az ember viszonya. Ószövetségi alapon a zsidóság jelenti az Úr szőlőjét, Izajásnál 5,1. A szőlősgazda termékeny földbe nemes szőlővesszőket ültetett, ennek ellenére ”Igen, Seregek Urának szőlője Jeruzsálem háza, és Juda népe dédelgetett ültetvénye. Azt várta, hogy igaz tetteket vigyenek végbe, s lám gaztetteket követnek el.”

S ugyanigy a pénteki Evangéliumban Mt. 21,33-43.45-46, amely a fenti sorok párhuzama Krisztus példabeszéde a gonosz szőlőművesekről, akik a gazdától bérbe vett szőlőt leszüretelték, a gazda szolgáit és fiát pedig megölték. S mit tett erre a gazda? „ A gonoszokat a gonoszok sorsára juttatja, szőlőjét pedig más bérlőknek adja ki bérbe, akik idejében beszolgáltatják a termést.” Majd Jézus így folytatta a beszédét a Zsolt 118,22 -t idézve „ a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett.”A kő fontos krisztológiai jelkép, azt emeli ki, hogy Krisztusnak fontos alapozó szerepe van a közösség vagy az egyház épületében. Nem volt véletlen, hogy nekem Csanád Béla fordításában az I. századi Himnuszunk „Boldog város Jeruzsálemből” a következő zsoltársorok jutottak eszembe: „Jó alapnak, szegletkőnek Krisztus az, ki küldetett, ki a falat anyagában kétszeresen megköti, kit Sion magára vállalt, s Benne hívén megmaradt.”

Az Evangélium központi megállapításán keresztül kanyarodik vissza Sándor atya homiliájának nyitó gondolata: „ Krisztus az a szegletkő, amely be akar épülni az egyház, - s mivel az egyház mi vagyunk – minden egyes hívő életébe, vagyis az, hogy Krisztus személyesen, szegletkőként van jelen az életemben, és végső órámban is. S ezért hálásnak kell lennem iránta. Az önzetlen, tiszta szívből jövő hála, ima. Ezért a vendég atya arról is beszélt, hogy földi pályánk végén az egyház a mi nevünkben ad a temetési szertartásban hálát, és így énekel az elhunyt nevében:

„A hála hangja, íme, felkiált: Maroknyi létemért áldalak Téged. És megköszönöm Uram, az irgalmas halált, örök hazámba elszólító parancsodat. Mert néked élünk Uram, és néked halunk.”

Nagyböjt első vasárnapja Szatmáron a házasok napja volt, ahol a következő kérdést tette fel a házasoknak: miért vagyok hálás a házastársamnak? Egyik anyuka a következőket mesélte: A közelmúltban sielni mentem a családommal. Mivel s családban ebben a sportban nekem jut a legkevesebb babér, még egy kicsit elidőztem a hegytetőn. Ahogy így elmélázva letekintettem a tovasuhanó szeretteimre, egy olyan jóleső hálaérzés fogott el. Boldog voltam, hogy ehhez a családhoz tartozom, és enyéimnek tudhatom őket.

Ezután Sándor atya önmagának is föltette a kérdést „én miért vagyok hálás saját egyházközségemnek, amelyet én vezethetek a Jóisten rendeléséből? Hálát kellett adnom azokért a sok jótéteményekért amelyeket híveimtől kapok, számtalanszor fordul elő, hogy szívesen látott vendégként asztalukhoz ültetnek. Milyen jó lenne, -gondoltam közben én, - hogy mint Ady kis faluja, bennem is meg lenne az a belső késztetés, hogy az Istentől kapott javakért igaz szívvel hálát adjak...

„Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, ... Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének.

Arra, hogy mi miért legyünk hálásak segítő ötletet adot az atya azáltal, hogy elmondta hogyan zárul esténként az ő hálaadó imája: hálát adok Neked Istenem, hogy van két egészséges lábam, amelyek elvisznek oda, ahová menni szeretnék, hogy van két kezem, amelyekkel elláthatom mindennapi teendőimet, és így nem vagyok más emberek segítőszolgálatára ráutalva, hogy van két jóllátó szemem, amelyek által gyönyörködhetek a teremtett szépséges világodban, és így tovább. Tehát mindezt a magunk életére lefordítva, nekünk magunknak is megvan a magunk mindennapi hálát adni valója. S eközben mi a fogyatékosság mentes képességeinket úgy birtokoljuk, hogy közben észre sem vesszük, hogy mindezeket onnan felülről kaptuk, és mindezt nem kellene a dolgok természetes rendjének tekintenünk.

Petőfi ugyan az „István öcsémhez” című versében arról beszél, hogy az édesanya értékét csak az elvesztésével együttjáró hiányérzéssel tudjuk igazán érzékelni. - „ Mi ő nekünk? Azt el nem mondthatom mert nincsen rá szó, nincsen fogalom, de megmutatná a nagy veszteség ha elszólítaná tőlünk őt az ég.”

Nem ugyanígy lennénk mi is ha egyszer megtapasztalnánk azt, milyen dolog az, hijján lenni valamely eddig birtokolt képességünknek? Gyakran siker orientáltságunk az, ami visszatart attól, hogy kifejezzük hálánkat. Ezzel kapcsolatban egy kis történetet mesélt el az atya a saját életéből. Egy alkalommal a gondjára bizott 60 gyerek közül egyesek valami csínytevést követtek el. Ezen ő annyira elkeseredett, hogy kérdések özöne cikázott át az agyán, s folyton csak azt kérdezgette, hogy hogyan lehetnek ilyen háládatlanok? S mert éppen a sötét szemüvege volt rajta, egyre jobban belelovalta magát a bánatba, s végül leroskadt egy székre a konyhában, és könnyekre fakadt. Aztán ráesteledett, így rendes szokása szerint megkezdte esti őrjáratát, hogy ellenőrizze minden rendben van-e a házban, vagyis a villany mindenhol eloltva, elektromos berendezések kikapcsolva, víz és tűzhely elzárva? Ahogy így mindenhová bekukkantott, szemébe ötlött mindaz, amit eddig észre sem vett. Láttván a teli éléskamrát, a komfortos berendezést, fürdőszoba, vízvezeték, fűtőtest, benne ekkor egy új érzés kerekedett felül, és egy csapásra elfújta eddigi bánatát, és Isten gondoskodó szeretetéért eltöltötte őt a hála.

Jézus meggyógyított 10 bélpoklost. Ebből a csoportból csak egyetlen meggyógyított tért vissza hálát adni. Vajon én melyik csoporthoz tartozom? Ahhoz a kilenchez amelyik egyszerűen minden köszönet és hála nélkül elfogadta azt, hogy az Irgalom megszánta kitaszítottságukat, és visszaemelte őket a társadalomba? Vagy én vagyok az az egyetlen egy, aki visszatért, hogy Jézusnak megköszönje a gyógyulását?

A szentmise végeztével a markos férfiak Imre atyának segítettek a hórukk munkában, hogy másnapra berendezzék a közösségi termet, így másnap reggel már berendezett terem várta a kb. 60 fős lelkigyakorlatost, hogy a finom reggeli elfogyasztása után 10 órakor megkezdje Sándor atya vezetésével az első elmélkedést, amelynek a címe „Kilépés a komfortzónából és belépés az intim zónába!” volt.

Lukács 5, 1-11 történetével kezdtük elmélkedésünket. „Miután – Jézus – abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! „ Jézus Simon Péter bárkáját választotta, hogy a Genezáreti tó partjától eltávolodva a csónakból tanítsa az egybegyült népet. Péter egész éjszaka fáradt, dolgozott. Semmit sem fogtam – mondja Péter. „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat”, akkor van ugyan ellenvetése a sokat tapasztalt halászembernek, hiszen egész éjszaka hiába dolgozott, de mégis azt mondta: „de a te szavadra mégis kivetem a hálót.” Hitte, hogy ha Jézus mondja, akkor biztosan meglesz az eredménye, még ha előtte tapasztalatból ellenkezett is, hiszen ha az éjszaka - amely alkalmasabb időpont a halfogásra - is eredménytelen volt, akkor hogyan remélhetne a napkeltén halfogást, s bár ellenkezik minden eddigi tapasztalattal, „de a te szavadra.”

A hit mindig kilépést jelent a komfort saját zonából, és belépést Isten közelébe, Isten intim zónájába. Lk. 7,36-50 A bűnös asszony vendég volt Simon farizeus házában, egy bűnös asszony aki megtudta, hogy Jézus ott van, hivatlanul, az emberi közlekedési szabályokra fittyet hányva, mert a szívére hallgatott, a Mester jósága vonzotta őt, lába elé vetette magát, könnyeivel öntözte, s hajával szárította fel, kenetekkel kente meg. Nem számított semmi más, csak Jézus közelsége. Teréz anya otthagyta szerzetét, mert ráébredt arra, hogy úgy követheti a legjobban Krisztust, ha a legelesettebbek közé megy, s a leprások gyógyításnak szentelte életét.
Flüei Szent Miklós akinek nagy tekintélye volt mint bírónak és tanácsosnak, de mert meghallotta Jézus hívását odahagyta 10 gyermekét és feleségét, és elment remetének. Sobirous Szent Bernadette sem habozott elegett tenni a felhívásnak, amikor Lourdban meghallja Szűz Mária hangját, hogy igyál ebből a sáros vízből, és mosd meg benne az arcodat! Mert hite mindennél nagyobb volt, legyőzte a sáros vízzel szembeni undorát, hite győzedelmeskedett felette. Scheffler János püspök is a lelkiismeretére hallgat, mert úgy érzi, hogy szatmári övéinek szűksége van az ő gyámolítására, és ezért nem fogadta el a győri püspöki kinevezést, ezáltal szembe került az őt menteni akaró pápával. A felsorolást még sorolhatnám tovább is, de ez a lista nagyon hosszú lenne.

Ezután Sándor atya rátért egy következő témára: a bűn negativuma és pozitivuma. A bűn negativuma: szembekerülés Istennel, pozitivuma: Isten irgalmának megtapasztalása. Bűnre való hajlamunk miatt nem tudunk állandóan Isten közelében megmaradni, hanem kiesünk s visszatérünk, s megint kiesünk, s megint visszatérünk, mivel nehéz, hogy végleg önakaratból megmaradjunk Isten mellett. Péter is sokszor arcra esik, s mégis az Atya ezek ellenére éppen neki nyilvánítja ki, Jézus Istenfiúságának mibenlétét, s ezt Jézus a többiek előtt azonnal szóvátesz: ...”nem a test nyilatkozta ki”. S mégis Péter az, aki röviddel később meg akarja mondani Jézusnak, hogy miként nem szabad, hogy a Mester élete alakuljon..., hogy Te szenvedj, az nem történhet meg! Mire Jézus: „távozz tőlem Sátán.” Hiába bizonygatja Simon Péter, hogy az életét is odaadná a Megváltóért, mielőtt harmadszorra megszólal a kakas, - mint ahogy azt Jézus előre megmondta - harmadszorra is elárulta a Mesterét. Mi akarjuk irányítani a világot. Péter is megmondja, hogy Istennek hogyan kell megváltania a világot: ez a hatalomvágyunk, birtoklásvágyunk, elismerés utáni vágyunk, de Isten nem ezen az úton akar vezetni minket. A szentmise közgyónásában mellünket verve mondjuk: „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”, közben viszont arra gondolunk, hogy mindenki hibás, de mi nem. A szívünket verve, inkább azt kellene mondanunk az „én vétkem” helyett, hogy „itt a baj, itt a baj, itt az igazán nagy baj”, vagyis a mi szívünkben. Ennek a felismerése igen fájó pont az életünkben, mivel nehezen vállaljuk magunkat, de ebben nem szabad belekeserednünk.

Sokszor megfigyelhető, hogy egyes családok jobban összekovácsolódnak a bajok mentén, más családok beleroppanak a bajokban, és széthullnak, de miért van ez így? Ennek az az oka, hogy megvan bennük magukba nézés képessége. Ilyen az a házassági történet, ahol a felek 20 évig kínozták egymást, de képesek voltak arra, hogy tiszta lappal folytassák együtt az életüket. Most már újra összerázódtak, és ha döcögve is, de azért életük szekere újból halad.

A bűn az, amelyik elválaszt Istentől, s embertől. Péter esetében, hiába tagadta meg háromszor is, Isten ezen nem ütközik meg, s nem távozik mellőle, nem sértődik meg ezen, ő tudja, hogy milyen az ember.

Egy amerikai iró azt mondta, hogy azért nem szeretünk gyónni, mert nehéz nekünk a gyónásban a személyes Isten előtt állnunk.

Sándor atya önmagáról mesélte, hogy mielőtt plébános lett, a katolikus középiskolában (Hám János) volt spirituális, más szóval a növendékek lelkivezetője. Ez testre szabott munka volt számára, szívesen törődött a reá bizott kispapokkal, s így munkáját nagy lelkesedéssel végezte. Miután munkájára szűkség volt egy megüresedett plébánián, püspöke plébánosi feladatokkal bizta meg. Életének ezen változása nagyon megviselte, súlyos önmarcangolásokon ment keresztül, s ahogy mondta Sándor atya: „én akartam a magam sorsát irányítani, holott már egyszer Isten kezébe tettem le életem”. De nem volt hiába való ez az önmarcangolás, mert Isten kriziseinken keresztül akar minket megdolgozni, s a kriziseken keresztül akar valami nagyon szépet kihozni.

Amikor az Evangéliumot olvassa a pap, kereszttel jelöljük homlokunkat, szánkat és szívünket. Mit jelent ez a jelölés? A homlok=gondolataink; száj=dolgok; a szív=érzéseink, de ez a három dolog nincs nálunk mindig összhangban. Néha könnyebb elmenekülnünk Istenhez, mintsem házastársunk folytonos zsörtölődését hallgatnunk. Egy rákos nő mesélte, hogy életében akkor volt a legboldogabb, amikor a hordágyon betolták őt a műtőbe. Előtte soha nem tudta magát még úgy elengedni, úgy érezte, hogy ami lesz, az jó lesz, mert itt, vagy ott, de mindenképp Istennel marad, és kapcsolatát megőrzi Istennel. A keresztfán az egyik lator, már haldokolva jött rá, hogy életét mennyire elrontotta, és élete utolsó pillanataiban bánta meg bűneit. Egy koncentrációs tábort megjárt terapeuta vallotta, hogy mindenhol megvalósítható a szeretet, s mekkora szeretete van annak, aki szeretetből saját szájától vonja meg a falatot, hogy másokat boldogítson vele. Asziszi Sztent Ferenc mondta, hogy az az igazi boldogság, ha egész napi fáradságos koldulás után, holtra fagyva éjszaka bekopogtat egy kolostor kapuján, és az ajtót nyitó kapus, ahelyett hogy beengedni, még szidalmazva el is zavarja mondván: menj innen te koszos koldus. Ha még ezek után is boldog tudok lenni, - mondta Szent Ferenc – akkor én Istennel rendben vagyok.

Ezek után átmentünk a templomba, ahol egy gyönyörűségesen szép, és új szövegű, és hozzánk közelálló mert mindennapi éltünkre vonatkoztatható keresztúti áhítatot tartottunk. Ezt a szentmise követte.

A mise homiliájában Sándor atya a felajánlásról, az átváltoztatásról, és az áldozati liturgiáról beszélt nekünk. Az aznapi Evangélium egy igen kényes témát feszegetett, amely nem igen szokott prédikációk kedvenc témája lenni. A templomtisztításról szólt az Irás. Jézus kötélből ostort font, és kiűzte a pénzváltókat és kereskedőket a templomból. Ez egy meglehetősen szokatlan jézusi cselekedet, hiszen Ő tudatunkban a szelídség és béketűrés Istene, aki Pétert is arra intette, hogy tegye vissza hüvelyébe a kardját. Az ami jónak indul, ha az ember Isten nélkül fog hozzá, el tud romolni. Természetes, hogy a zsidóknak valahol meg kellett venniök az áldozati ajándékot, a templomadó kifizetése sem maradhatott el, de ha mindez a lelkiek rovására megy, mert már nem az Isten, hanem az üzletelés a fontos, akkor ennek valahol gátat kellett szabni. De Isten a rosszból is tud jót csinálni, ha odaadjuk azt Istennek. A kenyér, amit az áldozati oltáron felajánlunk, magként a présbe kerülve örlődött, hogy az oltáron fölajánlható Jézus megváltó szenvedése legyen, az a bizalom, hogy „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Ha nem akarunk Isten tisztító megváltásában részt venni, az olyan mintha hegymenet behúzott fékkel akarnánk feljutni a hegyre. A megváltásban csak a szeretetben való bekapcsolódás útján részesülhetünk. A felajánlásnál a pap a hívek nehézségeit beleváltoztatja az átváltoztatásba, Krisztus szenvedéseibe.


Hálás köszönet Sándor atyának, hogy megtartotta számunkra idei lelkigyakorlatát. Úgy gondolom, hogy szentbeszédei, élményei, tapasztalatai mindannyiunk lelkében kegyelmi gyümölcsöket teremnek. Nagy élmény volt valamennyiőnk számára ez alatt a két nap alatt meghallgatnunk plébános úr beszédeit. Ajánlom az elkövetkező években, hogy még több hívő vegyen részt az ilyen lelkigyakorlatokon, mert a mai világban egyre inkább felértékelődnek azok a lehetőségek, ahol alkalmunk nyílik lelki feltöltődésekre. Adja Isten, hogy így legyen.

 

Zeitler Barbara

2015-03-13.

Farsang Eislingenben

Az ötszáz éve született Avilai Nagy Szent Teréz (1515 –1582) a derű híve volt. Elmondása szerint: „Jobban félnék egy savanyú apácától mint egy sereg gonosz lélektől!” Ha valaki emiatt szemrehányást tett neki, így válaszolt: „Erre mind szükség van, hogy elviselhessük az életet”.

 

 

Avilai Nagy Szent Teréz példáját követve idén Eislingenben ünnepeltük a farsangot. Először szentmisén vettünk részt és Imre atya prédikációját hallgattuk a szavak hatásáról életünkben. Szentbeszédét az evangélium idézésével kezdte, amelyben Jézus: „Akarom, tisztulj meg!” szavakkal, tehát csak három szó elmondásával meggyógyított egy leprást. Imre atya összehasonlította Jézus szavait a mi szavainkkal, szűkszavuságát a mai kor szócséplésével (például egy-egy új termék piacra hozataláért több mint huszonháromezer szót tartalmazó kimutatást készítenek és ezzel ellentétben Isten tíz parancsolata csak 43 szóból áll). És arra buzdított, hogy csak jó szavakat mondjunk, mint Ő, és a rossz szavakat ne mondjuk ki. Mert a bántó kimondott szót már nem lehet visszavonni...

 

A szentmise után ágápéra hívtak bennünket az eislingeni hívek és legátusok. A sok szorgos kéz a közösségi termet és az asztalokat a farsang jelvényeivel diszítették fel, az asztalokon pedig finom édes és sós sütemény, eper- vagy málnalekvárral megtöltött berliner, kávé és tea várt ránk.

 

Az eislingeniek mellett az ulmi és a stuttgarti hívek jelmezes csportja is eljött farsangot ünnepelni, és mondhatom, nagy élményben volt részük.

 

Az idén a bor volt a farsang témája. A bor történetét viccekkel és nótákkal tarkították a kitünő előadók: Kinczel László, Schwab János, Stankovics Béla és Szegi Oszkár. Köszönet Tschirák Manyikának a szép zongorakíséretért.

 

A farsangi mulatság meglepetése volt Fischer Marika és Szegi Hajnalka kettőse, akik a „Két nő a vonatban” című jelenetet mint igazi színészek adták elő. A közönség vastapssal köszönte meg a vicces előadást. A képek pedig magukért beszélnek...

 

Köszönet az eislingeni legátusoknak és segítőinek ezért a szép ünnepért. Ilyen események megszépítik a munkával eltöltött hétköznapjainkat és mosolyt csalnak arcunkra, ha visszagondolunk erre a napra.

 

Dávid Melinda

 

2015.02.21.


 

A január 31. megünnepelt 40. Stuttgarti Jótékonysági Bál bezárta kapuit.

 

A báli bizottság szervezői és segítői sok önkéntes munkával a szabad idejüket áldozták fel azért, hogy a vendégek jól érezzék magukat és azt a kevés nyerességet, ami a sok költséggel járó bál után megmarad, nemes célokra fordíthassa az egyházközség.

Sok dícséretet kaptunk: tetszett a vendégeknek a nyitó tánc, a zene, a bemondók, Imre atya, Prof. Dr. Ódor László és Berényi János konzul beszédei, Bálint Natália gyönyörű nívós koncertje, a cserkészek színes, humoros fellépése és a Csöbörcsök tánccsoport felejthetetlen tánca.

 

Sokan a bécsi illetve a drezdai operábálhoz hasonlították a mi jótékonysági bálunkat. Szerintük nívós, kitünő a szervezés, jól érzik magukat és máskor is el szeretnének jönni.

 

De kritika is elhangzott: sokan megjegyezték, hogy a bál nívóját csökkenti a nagy zaj, mert a vendégek akkor is hangosan beszélnek, amikor a színpadon a bemondók, Imre atya, a Bálint Natália koncertje, illetve a vendégek beszéde hangzik el. Pedig érdemes meghallgatni Imre atyát, a meghívott vendégeket és a bemondókat. Sokan azt mondták, ez hozzátartozik a jó neveléshez, hogy ha valaki hozzánk szól a hallgatásunkkal tiszteljük őt meg...

 

Talán sikerül ezt jövőre megvalósítani?

 

Dávid Melinda

2015.02.14.


 

Ezzel a bált megnyitó szöveggel, dr. Ódor László köszönő szavaival, valamint egyik önfeledt percét megörökítő képpel szeretném megköszönni a bál Rendezőbizottságának, önkéntes segítőinek, támogatóinak és nem utolsó sorban résztvevőinek a remek, sikeres estét, amely ismét bebizonyította, hogy egy nemes cél érdekében igenis lehet összetartóan, egymást segítve dolgozni – és szórakozni. Isten adjon még a Baden-Württembergi (és Nyugat-Európai) magyarságnak sok ilyen nívós rendezvényt!

Baráti szeretettel: Imre atya.

 

 

Ódor László: Stuttgarti megszólalás a bálon: (köszönet a Stuttgarti magyarságért díjra)

 

Kisgyerekkoromban, réges-régen, amikor még egységes volt a világ előttem, azt hittem, hogy mindenki magyar e Földön. Annyi széthúzásra, veszekedésre, gyűlölködésre panaszkodtak Trianon után Kárpátaljáról magyar földre átmenekülő nagyszüleim, mint magyar átokra, gyilokra, vészre, hogy azt hittem, az összes háborúban mi szerepelünk, egymás ellen: magyarok magyarok ellen. Aztán később, mikor már bölcsebb lettem és egyetemre jártam, fölfedeztem Heinrich von Kleistnél egy elbeszélésben, hogy Berlin alatt, a hétéves háborúban mindkét oldalon mi harcoltunk ugyan, de vigyáztunk egymásra! Titkos nyelvünket mint egy Gaunersprachét használva magyar huszárok azt üvöltözték egymásra, míg a másik hadsorokat rohamozták, hogy (…bassa meg bassa meg ahogy Kleist írja: den berühmten ungarischen Schlachtruf), nehogy már egymást lekaszaboljuk!

Tehát vigyáztunk egymásra!

Kedves magyarok, akik most itt vagytok, magatokban, gyermekeitekben vagy unokáitokban akárcsak fél- vagy negyedvért  magyarok, kérlek, tartsatok össze: nem mások ellen, hanem magatokért!

Elsőként is lássátok be, bölcsen, magyarul szólva: toleránsan azt a sajnálatos tényt, hogy nem lehet mindenki magyar! Bizony még otthon sem, pedig hát az Magyarország! Magyar ország, ugyan már!

Aki tud lenni bármilyen ember, bármilyen náció tagja e Földön, akár német is, azzal már érdemes beszélni, komolyan. Mert az tudja, hogy a nemzeti vállalás nem más, mint a humanizmus, az emberi létezés konkretizálása.

Tehát hogy magyar vagyok, azt jelenti, in concreto, hogy: ember vagyok. Ugyanígy lehet bárki ember, csak fogalmazza meg magát: mint közösségi lényt!  Legyen – milyen jól mondja a német - Selbstverständnis-e! Azaz: tudja önmagát. Hogy merre, mennyi a világ, vagyis legyen ki- illetve beszámítható. S amint van kommünéje, lehet vele kommunikálni. Még a magyar a magyarral is!

Szegény magyarok ritkán tudják, hogy a fő emberség-jel: az együttműködni tudás.

Hogy ne lopjam az időt a táncolni feszülő lábak elől, csak ennyit mondok s kérek: a Stuttgarti Magyarok Szövetsége legyen élő valóság! Példa drága nagyszüleim lesújtó véleménye ellen: legalább magyar magyarnak ne legyen ordasa! Vagyis emberek legyünk egymással.

Örülök, hogy a díjról döntők méltányolták döntő fáradozásaimat annak érdekében, 1) hogy a mind jelentősebb számban Baden-Württembergbe érkező magyar állampolgároknak legyen helyben magyarországi kapcsolatuk (főkonzulátus), 2) hogy a stuttgarti magyar összefogás fokozatos és valódi kiépülése megvalósuljon, 3) hogy a Magyarországról eljönni kényszerülő vagy eljönni akaró magyar fiatalok kapjanak tényleges segítséget: kulturális és nyelvi-gyakorlati képzést, előkészítő és itt kísérő tanácsadással vigyázva beilleszkedésüket (Betreuung mint az „angyalok”). Ebben való közreműködésem Budapestről is folytatom. Azt a „kognitív szótár”-t, melyet 1998-ban az Osiris Kiadónál megjelent „”német-magyar olvasmányos szótár”-am folytatásaként „Kulturwörterbuch der deutschen Sprache” címmel most írok, (előre mondom) a stuttgarti magyarság javára fogom ajánlani.

S van egy szózatos fogalmunk: a haza, a Vaterland, a Heimat, a „Daheim”. Ha talán igaz, hogy a legtöbben itt a teremben a pénz kategóriáiban gondolkodnak, mégis a kérdés: hol lesz otthon, aki eljött hazulról s talán haza se megy már? Akár tetszik, akár nem, a haza egyetlen, ugyanaz marad:   Magyarország. Azt mindenképpen szeretni, támogatni kell. Még annak is, aki erdélyi, felvidéki, kárpátalji  vagy vajdasági. Magyarország őrizője egy lényeges letétnek. Ami a magyarság.

Deák Ferenc, aki a Kiegyezésben még nagyhatalommá kopácsolta össze Ausztriát és Magyarországot, abban a Vielvölkerstaat-ban is kimondta teljes, máig érvényes szóként, hogy: a haza minden előtt!  Csakhogy egy kortársa a nemzetiesítő eufóriába belesírta, ami máig is érvényes:

 

„Mennyi szájhős!  mennyi lárma!

S egyre sűlyedt a naszád;

Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen, a hazát.”

 

Így köszönöm a megbecsülést, a Stuttgarti Magyarok Szövetségének a díját „a Stuttgarti Magyarságért”. Kívánom, mutasson példát hazulra, az egész Földre is, hiszen mindenütt élnek magyarok, de akár a fél- vagy negyedmagyaroknak is, akik már épp csak törik a nyelvünket vagy már nem is tudják, de magyarságukat észben tartják: legyen messze sugárzó példa a stuttgarti próbálkozás: a különbségek, különbözőségek fölötti összefogás

Aminek köszönöm, hogy részese lehettem s remélem, lehetek még a jövőben is.

Célunk volt, s elértük: van Magyarországnak ismét hivatalos fóruma, képviselete, főkonzulátusa, kicsi-követsége Stuttgartban,. Amely egyben a magyarok segítő fóruma is lesz. A főkonzul úr itt van velünk: Berényi János! Isten hozta, - a magyar kormány küldte!

Végül profán dolgot mondok, de múlatlan igényt: Es lebe die Freundschaft zwischen Deutschland und Ungarrn, auch hier, in Baden-Württemberg.! Éljen a hagyományos,  magyar- német barátság, itt Baden-Württembergben is!

Tudom, milyen nehéz az eli-landban élni, gyökeret ereszteni. Kívánom, hogy legyenek otthon az életükben, - also: dass Sie sich in Ihrem Leben zuhause fühlen.

Ismételt köszönettel a szeretetért, a közös gondolkodásért, a Díjért:

Ódor László

 

 

Megnyitóbeszéd a 40. Stuttgarti Magyar Katolikus Jótékonysági Bálra

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink! Kedves Barátaink!

 

Nagy szeretettel köszöntöm Önöket a 40. Stuttgarti Magyar Katolikus Jótékonysági Bálon, amelyet ezúttal a fényűző élet, az igazi luxus keresésének jegyében rendezünk meg.

Amikor 1944. július 31-én Grenoble közelében Antoine de Saint Exupéry egy felderítő repülővel lezuhant, a világ nem csak egy nagyszerű pilótát, de egy brilliáns írót is elveszített. Világhírét 7 remek könyve alapozta meg. Fő műve, a Kis Herceg, 80 millió példányszámban mind a mai napig a világirodalom egyik legsikeresebb és legolvasottab könyvei közé tartozik.

Most tőle idézek egy mondatot, amelyet Jótékonysági Bálunk mottójául választottam: „Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni. Csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

 

Hogyan is mondja Exupéry:

1. „Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket…”

Az ember alkotó lény. Ilyennek teremtette Isten. Gondolata nagy részét az előrehaladás, a boldogulás és a kellemes élet megteremtése köti le. Ehhez szüksége van az anyagiakra. Ez nem kárhozandó, hisz azokat is Isten teremtette, hogy boldogulásunkat szolgálják. Az anyagiak viszont veszélyessé válhatnak számunkra, „ha minden munkánk és gondolatunk a megszerzésük körül forog. Gyűjtünk először azért, hogy a hét sovány esztendőre meglegyen. Aztán, hogy bőségben éljünk. Majd hogy gyermekeinknek ne kelljen dolgozniuk. S még azután is gyűjtünk, mert megszoktuk. Már nem azért gyűjtünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy gyűjtsünk” – írja mély életbölcsességgel Gárdonyi Géza írónk.

Konkrétan két nagy veszély rejlik az anyagiakban: gátlástalanná tehetnek. „Aki mindent pénzért tesz, pénzért előbb-utóbb mindent megtesz.”

Azután elszigetelnek. Egy 2 évvel ezelőtt megjelent tudományos felmérés szerint is, akik a sikert az anyagi dolgok megszerzésében mérik vagy az anyagi javakat „boldogság-pirulaként” fogják fel, azok sokkal magányosabbak, mint az átlag. „Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket…”

 

Másodszor Exupéry szerint:

2. „... hamunál hitványabb pénzünk semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni…”

Természetesen vannak olyanok, akik ezt nem így látják. Különösen a fiatalabb nemzedék. Egy Szalai Vivien nevű budapesti újságírónő így ír a világhálón: „A pénz szabadságot ad, bármit megtehetsz a segítségével. A legszebb helyekre utazhatsz, a legjobb helyeken ehetsz, a legszebb ruhákban járhatsz. Hogy mindez nagyon felszínes dolog? Kit érdekel?! Inkább legyek tömve pénzzel egy felszínes világban, mint széplelkű csóró a taposómalomban. Az értéket az én szememben pénzben mérik. Ha pénzed van, az emberek felnéznek rád, irigyelnek és folyton veled akarnak lenni.”

Viviennek szabad ezt írnia, mert még fiatal. Viszont ő is rá fog jönni, mint a hozzá hasonlóak, hogy pénzért csak ilyen felszínes dolgokat lehet venni, de igaz értékeket soha! Milyen okosan írta már a régi gulyás-kommunista rendszerben Gábor S. Pál: „Ha pénzed van, annyi mindent megvehetsz, / autót és egy szép lakást. / De igaz értéket szívedben keress, és ne nézd a csillogást. / Nem lehet boldogságot venni, a szegény néha gazdagabb, / amiről azt hitted, hogy szép lesz, / csak egy múló pillanat...”

Én már tudom, hogy amiért érdemes élni, azt pénzért nem veheti meg az ember: a hűséges és igaz barátot, vagy a szerető házastársat éppúgy nem, mint az egészséget, a valódi örömet és az igazi boldogságot. Az én életmottóm ez: „Ha két forintod van, csak az egyikért végy kenyeret a testednek, a másikért végy virágot a lelkednek, hogy annak is legyen miből élnie.”  

 

Végül, hogyan is mondja Exupéry?

3. „Csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

Milyen istenien el van rendezve az emberi élet: akinek semmije sincs, az is lehet boldog.  Hogyan? Ha van valakije! Az az ember, akinek barátai vannak, akinek jó, nemes, őszinte, szeretetteljes kapcsolatai vannak, az luxusban él! Nem hiába mondta idős, tapasztalt rektorunk a Teológián: „Urak, aki 60 évig élt és nem gyűjtött annyi barátot magának, hogy még 60 évig éljen belőlük, az elrontotta az életét.”

Gyerünk, barátaim, éljen az igaz, őszinte barátság! Ápoljuk emberi kapcsolatainkat, ezen a Bálon is, nehogy arra ébredjünk, hogy szegényebbek lettünk, és elrontottuk az életünket! Mert az igazi luxus, a fényűző élet titka a szeretetteljes, őszinte, nemes baráti, emberi kapcsolatokban rejlik.

Ennek jegyében a 40. Stuttgarti Magyar Katolikus Jótékonysági Bált megnyitom!

 

Hiermit eröffne ich den 40. Ungarnball!

 

Stuttgart, 2015-01-31.


 

Karácsonyi események egyházközségünkben

 

A várakozás Adventben, a beteljesülés Szentestén és a karácsonyi ünnepnapok jelentik nekem a legszebb időszakot az évben.

 

Gyermekkoromban az ajándékvárás állt a középpontban és a szentestei éjféli mise, amelyen mint kiskorú már részt vehettem.

 

Felnőtt korom óta minden Advent idején a várakozás örömérzése tölt el. Örülök a roráté miséknek és az utána következő közös reggelinek a hölgykoszorúval, a szépen feldiszített üzleteknek, szeretem a különböző karácsonyi piacokat és a fényben úszó várost.

 

Felejthetetlen marad az örmények által felállított betlehem a szamosújvári Barátok templomában a gyönyörű figurákkal, az elefántháton ülő mór gyerek szobrával, aki egy kalapot tart a kezében; a kalapon egy nyílás aprópénz bedobására és minden érem bedobása után hálából köszönésképpen bólint fejével a szerecsen.

 

Sokáig azt hittem, ennél szebb betlehem nem is létezik...

 

Imre atya ötlete volt új betlehemi figurákat vásárolni és az egyháztanácsosok valamint legátusok, köztük Szegi Oszkár és Fekete István valósították meg ezt az álmot. Nagy segítségükre volt a Margarete Ostheimer játékgyár alkalmazottja, Schlemmer Ferenc, aki az üzem vezetőivel megbeszélte a rendelésünket.

 

Mintaképpen egy betlehemi figurát be is bemutatott Szegi Oszkár az egyik egyháztanácsos gyülésen, ami valamennyi résztvevő tetszését megnyerte.

 

A gyár időben el is készítette ezt a különleges és egyedi rendelést és az adventi időszakban meghívta a vezetőség az egyházközség egyháztanácsosait és legátusait egy üzemi vezetésre és a betlehemi figurák átvételére.

 

A gyár 2 vezetője, Wolfgang Schühle úr és Stephan Zech úr valamint a gyár tulajdonosnőjének unokahúga nagy szeretettel fogadtak bennünket, Imre atyát az egyháztanácsosok és legátusok egy csoportjával. Schühle úr bemutatta nekünk a játékgyárat és dolgozóit, akik a figurákat készítették. A gyár vendégszobájában fátyollal letakarva helyezték el a betlehemi figurákat. Itt csodálhattuk meg őket először...

 

Szentestén az új betlehem előtt imádkoztunk és térdet hajtottunk mint a pásztorok a Kisjézus előtt. Vízkeresztkor a tiszteletet adókhoz csatlakoztak a háromkirályok is...

 

Egyszerűen felejthetetlen volt!

 

Adja a Jóisten, hogy még sok éven át magyar szentmise keretén belül vezessék gyermekeiket szüleik az új betlehemhez!

 

Dávid Melinda

2015.01.11.

 

 

 


 

Karácsonyvárás advent második vasárnapján.

 

Az idei 2. Advent vasárnap változást hozott a Stuttgarti Szent Gellért egyházközség életében, értsd ezalatt, hogy a szeptemberben közzétett Értesítőben -amely félévre előre meghirdeti misék menetét, egy felmerülő váratlan akadály miatt: ( püspöki határozatra Pilis György atya megvált egyházközösségünktől) s ez a változás, Imre atya szervezőképességének nagy kihívását jelentette. Ezért, hogy a miserend teljesen ne boruljon, megszervezte a stuttgarti helyettesítést, és ő maga ellátta az ulmi misézés feladatát. Felkérte Gegő István atyát, - aki szerencsénkre november 30. -tól egy közeli német egyházközségben, a Sindelfingenhez tartozó Goldbergben látja el pasztorációs feladatait- hogy misézzen nálunk Stuttgartban. István atya már egy régi arc számunkra, hiszen két évvel ezelőtt, - tehát még azelőtt, mielőtt elrendelte volna püspöke a távolabb fekvő Ochsenhausenbe - már rendszeres papi szolgálatot látott el missziónk területén.

István atya prédikációja főleg Iz 40,1-5.9-11 támaszkodott. Arról beszélt, hogy az Úrjövet, hasonlít egy vendégváráshoz ahol a vendég tiszteletére kitakarítunk, hogy kellőképp vendégelhessük meg a várva várt vendéget. Más egyéb feladataink is vannak még a hozzánk érkezés megkönnyítésére, amit még tőlünk telhető gondosságot követel, István atya beszédében ezt, a felénk vezető út akadálymentesítésében jelölte meg. Az adventi önvizsgálat fontosságáról is beszélt, arról, hogyha önmagunkba tekintve nem látunk az elmúlt évhez viszonyítva semmi pozitiv változást, akkor ez az év egy eltékozolt év volt számunkra. Szavai lelki épülésünk szempontjából igen megszívlelendők voltak.

 

A szentmise végeztével még nem siettünk haza, mivel a karácsony beköszönte előtt még egy adventi koncert-innyencséggel várta a körülbelül 50 főnyi közönséget két vendégművész: a Németországban, Stuttgartban elő Németh Klaudia gitár, és a jelenleg mainzi Nagy Noémi fuvolaművésznő.

Győrben jártak mind a ketten a Széchenyi István Zeneművészeti Főiskolára, ahol Klaudia Varga Tibor tanítványaként az országos zeneakadémiai verseny 3 helyezetje lett. Onnan ismerik egymást Noémival, de csak itt Németországban kezdtek el 3 éve együtt muzsikálni.
Németh Klaudia először nyolcévesen kezdett gitározni szülővárosában, Pécset, ahol díjat nyert a 2000-ben és 2003-ban meghirdetett országos zeneiskolai gitárversenyen. 2009-ben egy nemzetközi gitárosversenyen Ausztriában bejutott a finaléba, ahol kiváló helyezéssel zárt. 2010-2013 Frankfurtban tanult, és itt szerzett Katona Péter tanítványaként diplomát.
Mind a ketten pedagogusként is dolgoznak, Németh Klaudia egy éve Frankfurtból Stuttgartba költőzött, Nagy Noémi pedig Mainzban él, de továbbra is együtt muzsikálnak. Sajnos, a fuvolaművésznő a civil életben nem nagyon híve a kitárulkozásnak, így pályafutásáról nem találtam a neten adatokat, így az ő bemutatásával adós maradok.
Repertoárjuk széles tárházából a következő kilencet választották ki:

1. Beethoven G-dur zongorakoncertjének 1. tétele

2. Claude Debussy - a Lenhajú lány prelűdje

3. Wolfgang Amadeus Mozart - F-dur 3 tételből álló divertimentója

4. Giovanni Batttista Martini - Plaisier d'amour

5. Georg Friedrich Händel - A-moll szonátájának 1. és 2. tétele

6. Bölcsődal

7. angol ballada

8. Gabriel Fauré - Bölcsődal

9. Franz Schubert - Ave Maria

10. Ó, jöjj - népének (fuvola, gitár és hívek)

 

Most nézzük meg az általuk bemutatott műveket sorban:

Beethoven G-dur zongorakoncertjének 1. tétele

Erről a műről azt tudhatjuk meg, hogy a mester utolsó zongoradarabja volt, amit még saját maga mutatott be 1807 márciusában, amely nagy sikert aratott. A bemutatásra Lobkovicz herceg palotájában került sor. Ugy tartják, hogy miközben Beethoven zeneművét írta az alvilág őreít kérlelő Orfeuszra gondolt. A G-dúr versenymű első ütemei személyes önvallomás, amelynek titkát a komponista rábizta a zene tolmácsolójára. Ez a téma kis hangközlépésekben mozog, inkább sóhajokból mint kijelentésekből áll, inkább rábeszél, mint kijelent. A két művésznő igazi kreativ felkészültséggel ültette át ezt a rábeszelő feladatot ki-ki a saját hangszerére. Úgy éreztem, hogy érzik s tudják, hogy miről szól a zene, s játékukban ráéreztek a zene érzelmi logikájára.

 

2.Claude Debussy - a francia zeneóriás prelűdje leginkább Chopin prelűdjéhez hasonlatos, főképp amiatt, mert mind Chopin, mind Debussy prelűdjei rögtönzésszerű karakterdaraboknak tekinthetők. Az első sorozat nyolcadik darabja a Lenhajú lány címet viseli, amit ezen az előadáson hallhattunk. Ebben a jelenségeket ábrázoló képek teljesen impresszionista stilusúak. Az egyes zenei motivumok szinte átmenet nélkül folynak egymásba, mert az impresszionisták mind a zenében mind a költészetben de nemkülönben a festészetben is azt hirdették, hogy a természetben semmi sem állandó, minden mozgásban van. Ezért ebben a zenében is úgy szólaltak meg az egymást követő motivumok mint a klasszikus korban, de nem volt rájuk jellemző a lezártság, inkább az egymásba olvadó folytonosság, mert az impresszonizmus azt hirdette, hogy az összbenyomás az, ami fontos.

Igy fontos feladat hárul a művészeti előadókra : elvinni hallgatóit oda, ahová csak a lélek juthat el, s ezt oldották meg bravurosan Noémi és Klaudia, játszi könnyedséggel és észrevétlen zenei "trükkökkel" egyensúlyozva, tették lehetővé, hogy bár az impresszionista művészet, mint ahogy nevében is benne szerepel, a benyomásokra épít, s az akkor és soha máskor-t fejezi ki, de én úgy éreztem, hogy mindazon által, tolmácsolásuk révén ez a muzsika is mindenki számára érthetővé válhatott, annak ellenére is, hogy Debussy nem törekedett egy-egy dallam végigvezetésére. Monet, a francia kortárs festő helyesen fogalmazta meg zenéjének lényegét: "Harmóniái és hangszínei önmagukban is képesek hatni." és ezt a hatást erősítette fel bennem vasárnap a fuvolaművészet már-már Paganinije, Noémi.

 

3. Wolfgang Amadeus Mozart - F-dur 3 tételből álló divertimentója.

Mozart 1782-86 között írja az összes zongoraversenyműveinek felét: 15 művet. Az övé a legmisztikusabb zene, mert rendkívül egyszerűnek tűnik. Érdekes, hogy zenei eszközeinek nagy része megegyezik Salieriével de míg az előző muzsikája nem indít meg, az utóbbié viszont annál inkább. 1780 után zenenyelve már hasonlíthatatlan, egyedülálló mozarti hangon szólal meg. Kétféle értelmező tábora van a zenei misztikájának: az egyik úgy gondolja, hogy ami misztikus, az homályos, alig sejthető, a másik, - s véleményem szerint ezek a helyesen vélekedők - azt vallják, hogy a megvilágosodás, a fény, az áttetsző egyszerűség hatása, ami Mozartban olyan megfoghatatlan, s ez sokkal titokzatosabb. Nekem már szinte úgy tűnik, hogy ez a mozarti titokzatosság, ez a misztikusság a zeneköltő szabadkőművesi mivoltából eredeztethető. (Wohltätigkeit elnevezésű szabadkőműves páholyba december 14-én vették fel, és nem sokára elérte a mester fokot is. Általában úgy tartják, hogy a hallhatatlan műve a "Varázsfúvola" is magánviseli a szabadkőművesség jegyeit.)
Vissza a divertimentóhoz. Az olasz eredetű szó jelentése, mulatság, szórakozás, amelynek fénykora a bécsi klasszicizmus idejére, vagyis Mozart korára esett, akinél ez a személyesebb lirai hangvételben mutatkozott meg, és aki ezt a szimfóniákhoz hasonlatos emelkedett hangvételben szólalta meg, elsősorban a lassabb tételeiben. A zenemű táncos jellegéböől adódó követelménynek eleget téve könnyed és mégis virtuoz előadásmódjával Noéminak sikerült megnyernie a lelkesen tapsoló közönséget.

4. Giovanni Batttista Martini - Plaisier d'amour.

Ha valaminek, akkor ennek a témának, "A gyönyörű szerelem" -nek mindannyiunk számára leghitelesebb és elfogadottabb tolmácsolói voltak ezek az ifjú Titánok. Gondolom, hogy mindannyian ha egy kicsit eljátszunk a gondolattal, arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy a "tanítványok" legyenek különbek a "mesternél" mert mit is tudhatott Gionanni Battista Martini a szerelemről, hiszen már 15 éves korában belépett a ferences rendbe... Templomi karnagy volt 1725 és 1743 között.

 

5. Georg Friedrich Händel - A-moll szonátájának 1. és 2. tétele

Nézzük meg, hogy mit jelent a szonáta szó fogalma, és milyen vállfajait ismerjük ennek a zeneműfajnak: szonátának nevezzük azokat az egy vagy több tételből álló zeneműveket a reneszánsztól a klasszikus korig terjedően, amely valamilyen hangszeres muzsikára vonatkozott. A klasszikus kortól kezdve a zenei tételek száma 3-4-re állandósult, és ezek közül az első mindig, de lehet a 2. és a 4. tétel is, szonáta formájú, és ez a különleges formájú szerkesztés más műfajokban is meghonosult, pl. a szerenádban, példa erre Mozart "Egy kis éji zenéjének" első tétele.

A zenetörténet az 1750-es évekkel lezárja mind a barokk s mind a benne új utakra törekvő rokokó korszakot is. Ezt váltja fel 1750-1820-ig terjedő klasszikus kor. A komponista Halleba, 1685. február 23.-án született és - Londonban, 1759. április 14. halt meg. Mint születési adataiból láthatjuk zenei munkásságának korszaka a barokk-korszakra esik. Akkor tud egy művész igazán rátalálni egy darabra, ha nem a mai, modern nyelvet használja, hanem az adott korszakét. Ehhez hozzátartoznak: az artikuláció, a hangzás és az, hogy a játékmód során próbálja meg a művész, hogy követi az eredetit. Mivel a barokk-korszak meglehetősen távoli időszak, ezért a hiteles tolmácsolás érdekében meg kell találni annak a kornak a formanyelvét, amely nagyon nehéz feladat elé állítja a ma művészeit. Szerintem, ezt a feladatot is mesterien oldották meg vendégművészeink.

 

6.Majd egy bölcsődalt hallhattunk Debussy kortársától, amelynek nyugodt hangvétele balzsamként hatott lelkünkre, elandalított és e jótékony hatástól kedélyünk is oldottabbá vált.

 

7. A magyar koncertpódiumokon ritkán felbukkanó Angol balladának hatásos dramaturgiával felépített eőadásában sodró lendülettel és szenvedéllyel mutatták meg azt, hogy az idegen hangzású angolballadák világában is otthonosan mozognak.

 

8. Gabriel Fauré - Bölcsődal

Ennek a zeneműnek műsorra tüzése nagy önbizalomra vallott, hiszen ez a z a szám, amely az Op. 56-ot viseli, nem kisebb zenei géniusznak mint Jean-Pierre Rampal (őt tartják a világ első számú fuvollistájának) állandó repertoárja között szerepel.

 

9. Schubert - Ave Maria

Ezzel a záró műsorszámmal, amely a vasárnapi koncerten hab volt a tortán, akartak Noémi és Klaudia a templomban jelenlevő közönségnek kedveskedni.

 

Ezek után közösen fuvola, és gitár kisérettel elénekeltük az Ó, jöjj, ó jöjj c. - népéneket

 

Ez a koncertműsor a lelkeket magasba emelte, és az a koncentrált figyelem a gitár és fuvola összhangjában gyönyörű percekkel ajándékozott meg bennünket, mert az általuk tolmácsolt műveket csakis ilyen két nemes lelkű művésznő játszhatta el ilyen nagy odaadással és átéléssel, élvezett volt őket látni és hallani ahogy megszólaltatták hangszereiket, s ahogy a műfajok különböző nyelvén, és különböző korok zeneszerzőinek inspirációin keresztül, a meghitt, a fájdalmas, és örömteli érzéseket saját zenei nyelvükre lefordították.

A jelenlévők közül nyilván sokan gondolták úgy - e sorok írójával együtt -, hogy interpretációjuk szuggesztivitását, sűrűségét, hitelességét ezen az estén nem lehetett felülmúlni.

Kivánjuk Klaudiának és Noéminak, hogy szolgálják továbbra is ilyen szerényen a zeneművészet szent eszméit. Őszinte és rokonszenves művészegyéniség csendült ki zenei játékukból. Óriási tapsorkán volt a jutalmuk, na és ezenkivül még egy-egy csokor virág is. Csak így tovább!

Ez az este is mint ahogy hagyományosan lenni szokott, a közösségi teremben elfogyasztott agapéval zárult.

 

Stuttgart, 2014-12-10.

 

Zeitler Barbara


 

Skóciai Szent Margit templombúcsú Eislingenben 2014.11.23.

 

Az eislingeni búcsú jó híre már messzi tájakra is eljutott és nem csak a finom töltöttkáposztáért amit ott szorgalmas kezek az ünnepség előestéjén készítenek...

 

Hajnalka és Oszkár legátus-egyháztanácsos-házaspár valamint Moni és Laci legátus-házaspár már régóta hívogattak bennünket a búcsúra. Ebben az évben eleget tudtunk tenni a meghívásnak és nem bántuk meg...

 

Egy nagyon szép szentmisén vettünk részt, Imre atya tartalmas prédikációját hallgattuk és a két zeneművész, Kocsis Judit orgonaművésznő és Horváth Ottó altszaxofonjátékában gyönyörködtünk. A művészek a bevonuláskor Jean-Baptiste Singelee Fantasie Partorale művét, felajánláskor Wolfgang Amadeus Mozart Ave verumját, áldozáskor Julien Porret Concertino Nr. 9 altsaxofonra és orgonára és kivonuláskor Michael Bergson Louise di Montfoort művét játszották.

 

Imre atya szentbeszédében Skóciai Szent Margit életét mutatta be nekünk, aki III. Malcom skót király felesége volt, mindvégig döntő befolyást gyakorolt férjére és hatására a király kivetkezett vad szokásaiból.

 

Imre atya felsorolta nekünk prédikációjában azt a 3 tényezőt, amitől egy házasság boldog. 1. Minden ember egy másik ember számára az első helyen akar lenni. 2.Nála segítségre akar találni, és 3. Neki segítségére akar lenni. Ez a három dolog szükséges a jó házassághoz. Több nem kell. De kevesebb sem elég...

 

A koncerttel egybekötött szentmise után átvonultunk a közösségi házba, ahol már messziről káposztaillat fogadott bennünket.

 

Legalább két tucat szorgalmas kézpár vett részt a búcsú előestéjén a több mint 800 töltelék készítésénél. A különböző vidékekről elszármazott háziasszonyok más és más módszerrel göngyölik a káposztát. Másképpen tanulták a Délvidéken, Szatmáron vagy a Székelyföldön, de méretben és ízben egyformán ízletesek.

 

A káposztát követték a finomnál finomabb torták, sütemények, borok és a kávé.

 

A búcsút Horváth Ottó zongorajátékával fejeztük be, aki kedvenc nótáinkat, slágereinket játszotta el nekünk.

 

Köszönet a vendéglátásért és köszönet a sok önkéntes segítőnek. Jövőre is jövünk...

 

Dávid Melinda

 

 

 


 

Búcsú Weingartenben 2014. november 8.



A szeptemberi Szent Gellért búcsúra ellátogató weingarteni legátusok és hívek, többek között Merk Csaba és Giesswein Alois, meghívták a stuttgarti híveket, hogy ismételjék meg a tavalyelőtti búcsús látogatást.

Imre atya kérdésemre azt felelte, ha elegendő jelentkező van, rendelhetek újból egy autóbuszt.

A hívők toborzásában Stauder Éva, a Barátság Klub vezetője és Kocsis Albert legátus is kivette a részét; így Ulmból 16 hívő szállt fel az autóbuszra. Az emeletes buszban a 48 zarándok jó hangulatban folytatta útját Biberach felé. Ott röviden megnéztük a Spitalkirche-t, ahova a biberachi hívek járnak szentmisére. Itt Kozán Pál legátus mutatta be nekünk a templomot. A bemutatás után megleptük Imre atyát névnapja alkalmából és közösen elénekeltük az „Ároni áldást”.

 Imre atya az úton a búcsúk fontosságát fejtette ki. Kezdeményezésére a Baden-Württembergben szétszórt 14 miséző helyek híveinek többsége már választottak maguknak egy-egy védőszentet és rendszeresen búcsúünnepséget szerveznek.

 A weingarteni hívek Szent István király fiát, Szent Imre herceget választották védőszentjüknek.

 Sokan meghatodtak, amikor a vendégek Imre atyával és a zászlót vívő Huber Mátyással az élen a weingarteni hívek sorfala között a „Boldogasszony Anyánk” kezdetű énekkel vonultak be a templomba.

 A szentmisén Merlás Tibor atya köszöntötte a híveket és kiemelte szavaival a búcsú, a hívek találkozásának fontosságát.

 Imre atya homiliájában Szent Imre herceg erényeit vázolta fel nekünk, elsősorban tisztaszívűségét, bátorságát és mély hitét.

 Külön élményt jelent a szentmisén, ha olyan szent énekek hangzanak el, amelyeket mi nem ismerünk, mivel a szatmári hívek hozták el a szülőhazájukból, de nagyon szép a szövegük és a dallamuk is. Ezek közé tartozik a „Jézus, hozzád siet ma néped” vagy „Uram, jó nekünk itt lenni”.

 A szentmise után agapera hívtak meg bennünket a weingarteni vendégszerető hívek a közösségi házba, ahol előre a stuttgarti híveknek kijelölt asztaloknál foglaltunk helyet. A nagy terem megtelt vidáman beszélgető hívekkel, akikre a finom vacsora mellett sütemény és kávé is várt. Aki az autóvezetéstől felmentést kapott megkostolta a különböző finom szeszes italt is, többek között pálinkát és bort, amit Alois kinált nekünk.

 A színpadon Merk Csaba legátus köszöntötte az egybegyült híveket, Imre atyát névnapján ajándékkal és Kreiter Terikenéni pedig egy nagyon szép énekkel.

A stuttgarti egyházközség nevében tovább folytattuk az ajándékozást és kis meglepetéssel köszöntöttük Kreiter Terikenéni, Giesswein Tamás, Lieb Csaba és Merk Csabá weingarteni legátusokat áldozatos munkájukért.

 Az estét Pfeiffer Béla együttesének köszönhetően tánccal fejeztük be.

 Azzal a reménnyel váltunk el egymástól, hogy legközelebb a reutlingeni Szent Erzsébet illetve eislingeni Skóciai Szent Margit búcsún találkozunk újból...

 

Dávid Melinda




Mindenszentek ünnepe 2014

 

 

Mindenszentekkor idén is a legszebb virágdiszekbe öltöztek a temető sírhantjai, és hivalkodó csillogó ékül szolgálhatott számukra a megannyi gyertyafényből és napsugárkévéből szőtt lángtenger, amely elárasztotta a steinhaldenfeldi sírkertet. Valahogy úgy érztem, itt és most, semmi sem emlékezetet az elmúlásra, hacsak nem, az erősen megkopaszodott fák, amelyek jelezték már az ősz bekőszöntését, ellenére a vénasszonyok nyarára emlékeztető langymeleg időjárásnak.

 

A találkozás időpontját, - ugyanúgy mint az előző években is bevett szokás volt - 10 órára tűzte ki Imre atya. Már messziről láttam, hogy találkozóhelyünk szinterénél a főbejáratnál, már jó néhányan várakoztak, és élvezték az első novemberi nap áldásos melegét. Mint minden jónak ennek is hamarosan vége szakadt - és csoportunk autók karavánján elindult hogy szentmisén vegyen részt a közeli Bonifacius templomban, ahol Rózsafüzér imádsággal kezdtük meg elhunyt halottaink emlékére bemutatott egyházi áhítatunkat.

 

A szentmisén az enapi Igeliturgia szorosan ötvözte az elmúlással, és megigazulással kapcsolatos témakört. Elsőnek a Jelenések könyvéből hallottuk a 7.2-4.9-14; ,,Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében [Dán 12,1; Ter 49,11]."

Az én fülemet a leginkább ez a mondat ütötte meg Egy, a hitben járatlan személynek, milyen abszurdnak tűnhet ez az ellentmondás "vérben fehérre mosni valamit" holott nekünk, akik a Szentírást valamelyest ismerjük, azonnal feltűnik a nagybetűs szókezdet, hogy a "Bárány" vérében lett lelkük ruhája fehér, s ők is - és velük s egyaránt mi is - ezáltal igazultak, ill. igazolódunk meg.

Az eznapi Szentlecke 1 Jn 3.1-3 volt, amelyből szintén csak egy mondatot szeretnék kiemelni, éspedig azt az egyet, amely Imre Atya homiliájának legjelentősebb részét képezte, s amely így szólt: "Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent."

Imre atya ezt úgy fejezte ki, hogy a "szent" szót csak abban az értelemben szoktuk használni, hogy az a szent, aki a túlvilágban már üdvözült, vagyis már a mennyországba jutott. Pedig az Újszövetség tanítása szerint Isten új népe az Egyház is szent. Ugyancsak az Efezusi levél egyenesen arról beszél, az Atya Isten az ő Szent Fiában "arra választott ki a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk" (Ef 1,4). A kegyelem erejéből, Krisztus megváltása révén tehát valamennyien szentségre, szent életre vagyunk hivatva. "Célotok a megszentelődés, jutalmatok az örök­élet" - mondja szintén Szent Pál.

Természetesen a mai Evangelium is Mt 5.1-12 is beszélt az "odaáti országról" és arról, hogy kik birtokolják majd. Az Úr Jézus szerint "boldogok a szegények, akik üldözést szenvednek, mert övék a mennyek országa".

Imre atya ismertette az ünnep lényegét, és kialakulásának kezdetét amely annak a 7 millió keresztény vértanúinak emlékére keletkezett, akiket a Római birodalom végzett ki, s akiket már a harmadik századtól szentként tisztel a keresztény hagyomány. Tehát ez az ünnep volt a Mindenszentek ünnepe. Majd a XI. században egy clunyi apát arra gondolt, hogy a Mindenszentek után egy napot a tisztitótűzben szenvedő halottainknak kellene szentelni, s ez a nap, a Halottak napja, közvetlenül a Mindenszentek tiszteletének napja után, azaz november másodikán legyen, amikor is az egyház minden elhunyt hívőjéért imádkozik.

 

A szentmisét befejezve ismét visszatértünk kiindulásunk szinteréhez, a temetőkapuhoz. Miközben belépek a temetőkapuján az jut az eszembe, hogy amint Dante "Isteni szinjátéká-"ban a pokol kapuján a következő felirat szerepel: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" ennek analógiájaként a temetők kapuja fölé találó lenne a következő felirat: Lélek, ki itt belépsz, valóra válhatnak reményeid legszebb álmai, erről a költő Pierre de Ronsard is hasonlóan vélekedett, miközben mindentől búcsút intett halálos ágyán. (Fordította Illyés Gyula) :

Kertet, házat, hazát

Boldog ki félreáll. Még boldogabb, ki megtér
az ősi semmibe; de még boldogabb ennél,
ki angyalnak siet Krisztus körébe föl,

lenthagyván könnyedén romlandó sár-ruháit,
melyekkel itt a sors, végzet, szerencse játszik:
ki lélek már, szabad a föld nyügeitől!

 

Mi, akik tudjuk, hogy elhunyt szeretteink Istennél tovább élnek, és gondolnak ránk, ahogy mi is gondolunk rájuk.Ez a mai nap is nekik, vagyis az ő emlékezetüknek szól. Itt szeretném felidézni a nagy gondolkodó költő szavait, aki nemcsak mint költő jeleskedett, de mindemellett munkatársa volt a Vigilia, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak is, és aki ezen írásában nagy hozzáértéssel fejtegeti mindenszentek lényegét.

Pilinszky János A tél küszöbén (részlet)

"És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte - s egymás mellé - mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében - élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel.A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra."

Francois Villonnak főként azt a versét idézik, amikor a kivégzése előtt, még a halállal is volt kedve incselkedve komédiázni:

„ Most egy kenderkötéltől fejem, megtudja majd, mit nyom fenekem."

De én most nem ezt, hanem a mélyen vallásos Villont akarom most itt megidézni, aki utolsó tromfjaként úgy próbálja kicsikarni ima közbenjárásunkat a maga és társai lelkiüdvéért, hogy közben megzsarol minket: "Ahogy ti most rajtunk, előbb-utóbb Rajtatok Isten akként könyörül."

(Azt hiszem, hogy ez a tény, nem elhanyagolható fontos mozgatórugója temetőlátogatásunknak, mivel ez holtunk után a mi reményünk kifejezője is, értűnk is lesz majd ki imát mond.)

Embertestvérek, még élni tudók,
Ne tekintsetek ránk szívtelenül.
Ahogy ti most rajtunk, előbb-utóbb
Rajtatok Isten akként könyörül. ...

Ejtsetek szót, ha a mi szánk kihül,
A Szűz Fiánál: bármit cselekedtűnk,
Adjon kegyesen módot menekednünk,
Ne mennykövével büntessen azonnal.
Meghaltunk, senki se bántsa a lelkünk,
De kérje Istent, legyen irgalommal.
(Illyés Gyula ford.)

 

Érdemes sokszor elidőznünk a Kor.15.53-57 reményt adó sorainál. A Krisztussal haladó keresztények reménysége ez a szentírási rész, amelyet Szt. Pál ad a korintusi hívek kérdéseire. Valószínűleg őket ugyanúgy mint minket is, foglalkoztatta, hogy mi történik szeretteikkel, akiket talán épp a közelmúltban kísértek a sírhoz, talán egyesek közülük vértanú halált haltak, vagy mi lesz velük földi pályafutásuk végén? Erre az akut kérdésre a diadalmas válasz: A Benne bizóknak az Isten "a diadalt adja nekünk."(Pál korinthusiakhoz írt első levele 15:53-57)

53 Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba.

54 Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: "Teljes a diadal a halál fölött!

55 Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?"

56 A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény.

57 De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!

 

Goethe a Vándor éji dala című pársoros versében mintha csak azt mondaná, légy résen, ugyan áll még a te zászlód, de nem tudni, hogy hol a befejezés, hol a meccs vége, amikor leint téged is a bírói zászló. " Várj; a te békéd Sincs messze már. "

Vándor éji dala

Csupa béke minden orom.

Sóhajnyi szinte a lombokon
a szél s megáll.

A madár némán üli fészkét.

Várj; a te békéd
Sincs messze már.

Johann Wolfgang von Goethe (Ford. Szabó Lörinc)

 

Ahogy lassan bandukoltam együtt a stuttgarti menetben, fölnéztem, s láttam ahogy egy falevelet kitartóan himbált a szél. Azonban az levélnyelével görcsösen kapaszkodott a faágba, s igyekezett magát meg nem adni az erőtlenül fújdogáló szellőnek. Ám mindhiába, a természeti elemekkel nem lehetett végtelenül dacolni. Egy rezdülés, és hopp, sértett zizzenéssel megadta magát, s hullott lábunk alá, s többi levéltársával együtt, puha színes levélszőnyegévé lett talpunknak.

"C'est la vie, ilyen az élet, hangzik a banális szólás-mondás". Még kapaszkodunk, még süt ránk Isten éltető napja, de meddig fonják, mérik és végül mikor vágják el életűnk fonalát Klótho, Lakhészisz és Atroposz azt senki sem tudja. Ahogy a kezdete is csak az Istentől volt eleve tudva, ugyanúgy a vége is.

Most még mi, akik együtt imádkozzuk a pappal a "De profundis clamavi ad te, Domine-t. a 129. zsoltárt," vagyis a magyar szöveg szerint: „A mélységből kiáltok Uram, hozzád, Istenem, figyelj a szómra! Fordulj felém és hallgass figyelmesen könyörgésem hangos szavára! Ha a bűneinket, Uram, felrovod,Uram, ki az, aki előtted megállhat? De nálad bocsánatot nyer a vétek ezért félve tisztelünk Téged " ez az a kérőima, amelyet az egyház az elhunyt lelkekért való imádkozáskor szokott elimádkozni. Mi nem tudjuk, hogy mikor imádkozzák el ezt az imát a mi fejünk felett is, de már most előre hálás szivvel megkőszönjük azokat az imákat, amelyeket nemcsak itt a temetőben, de az Egyház november 2-án szüntelenül felajánlja, mint áldozatot minden elhunyt hívőjéért, s ezt teszi a zsolozsmájában is, s mindannyiunk számára ismert a szentmise közbenjáró imádsága: "Emlékezzél meg a feltámadás reményében elhunyt testvéreinkről, és mindazokról, akik irgalmadban bízva távoztak el a világból; bocsásd őket szent színed látására." Én ilyenkor mindig fölsorolom magamban azokat az élők köréből eltávozott személyeket, akik szívemnek nagyon kedvesek voltak.

 

Amai napon ezt körülbelül ötvened magammal tettük meg amikor a stuttgarti egyházközösség magyarjaival együtt imádkozva és énekelve meg-megáltunk egy-egy magyar honfitársunk sírjánál. Imre atya a Bonifácius templomban a szentmise végén elmondta azt a tanulságot, amelyre őt még szeminarista korában oktatták a jó öreg professzortanárai, jelesül hogy a Jóisten nemcsak hogy nem személyválógató, de az imádkozási hely kiválasztását is az emberre bízza. Meghallgatja a hozzánktartozókért elmondott imánkat itt Stuttgartban is, amennyiben nem áll módunkban sírjukhoz ellátogatnunk. Igy imáink itt a stuttgarti főtemetőben őérettük is szóltak. Bárhol is nyugosznak szeretteink, Isten világossága fényeskedjék nekik!

 

Temetőlátogatásunk végén, a hívek bőség-szarújából a legfinomabb étel-különlegességek kerültek elő, mondhatni olyan kulináris dolgokból is részesedhettűnk, mint például a csőröge fánk - aminek csak a Jóisten a megmondhatója, hogy mikor ettem utoljára -, ezenkivül fasírozott, pogácsa, linzer, és hogy jobban csússzon a falat, a teljes lukuluszi lakoma leöblítésére szolgáló törköly, és a - nevét sem ismertem de unikumszerű italféleség, és szomjoltóként már kontyalávaló italként narancsital "szerepelt az étlapon".

Igy hát ha nem is fehér asztal mellett, de fehér pad mellett csengettük ki ezt a mai napot.

Köszönjük a szép időt az Istennek, köszönjük az együtt-imádkozást a testvéreknek, és és köszönjük a megvendégelést vendéglátóinknak.

 

Zeitler Barbara

 

Stuttgart, 2014-11-02.

 

 

 

 

 



 

Amikor népünket „fortélyos félelem igazgatta”...

Emlékezés 1956-ra - 2014. október 19.-én.

 

Már több évtizedes múltra tekint az a hagyomány, amelyet egykor a stuttgarti magyar lelkészek  kezdeményeztek, s amely szerint a közösen megtartott ökumenikus istentisztelet ad az 1956-os nemzeti ünnepünknek minden évben méltó keretet. A szentmisét október 19-én Dr. Tempfli Imre, a Stuttgarti Szent Gellért Egyházközség plébánosa mutatta be. Igét Nt Gémes Pál hirdetett, s az úrvacsora kiosztásában Nt. Gémes István volt segitségére.

Nt. Gémes Pál szentbeszédének témáját Szt. Pálnak az Efezusiakhoz írt leveléből (5, 15-20) merítette, s ebből azt emelte ki, hogy döntő fontosságúak a keresztény emberek számára a lelki megújulás elvei. Az Isten bölcsességet adott az embernek, amelynek helyes felhasználását az emberre bízta, de fontos, hogy a döntéseinknél mindig az Úr akarata érvényesüljön. A tiszteletes úr, kitért a beszédében arra is, hogy a bor, mint élvezeti ajzószer helyett, inkább a Szentlélektől kell megitasodnunk, hogy ezáltal fakadjunk a zsoltárok hangján dicsőítő énekekre.
Ezt tette szentmise folyamán anya és fia, vagyis Kocsis Jutka és Tibor. Az, hogy Kocsis Jutka ilyen művészi művelője hangszerének, az egyáltalán nem meglepő, de annál inkább az, hogy fia, Tibor, aki szinte még tegnap volt az az apró gyermekpalánta aki mára felnőtté cseperedett, s művészi tökéletességgel kezeli a hegedűvonót, s ez – mint ahogy ezt mondani szokás – nem egy misét, de többet is megér. Érdekes történet, amit talán ő maga észre sem vett, hogy miközben gyönyörű hangokat csikart ki hangszeréből a Gounod Ave Maria előadásánál, egy pici baba belesírt a darabba. Aztán úgy látszik őt is meglepte ez a varázserejű zene, - amely úgy éreztem hogy egyenesen az Istenig is elért -, s így a kisbaba is beletemetkezhetett ebbe a szép zenébe, mert teljesen fölhagyott a sírással.

A három ministránst sem lehet az emlités nékül hagyni, s annál is inkább nem, mert a mise folyamán engem egészen elbűvölt Huber Conny. Olyan szeretettel terelgette a két szárnyai alá rendelt csibéit, a kis „Tarziciuszokat” vagyis Liviát és Tomit, hogy ez a Connyból kiáradó szeretet, amely oly természetszerűleg ontotta lelkének gazdagságából a meleget, hogy hirtelen úgy éreztem magam, hogy ez a kis „ szeretet pedagógus” most itt a szentmisében nekem is leckét ad, hogy hogyan is kell ezt csinálni, s közben engem is átnevel, átformál.

A szentmise áldása után elénekeltük a magyar Himnuszt.

Ezt követöen Tömösvári Emese, mint a műsor konferansziéja lépett a mikrofonhoz, és az 1956-os forradalom rövid bevezetője után, átadta a „szót” hogy az újonnan alakult Kratochwil dalárda előadhassa „A jó lovas katonának „ című verbunkot.

Majd Emese ismét visszavette a szót, s arról beszélt, hogy milyen baráti szellem uralkodott a Corvin közi bajtársak között.

Ezután Kozma László: 1956. November 7 (Gérecz Attilához) című verse következett Fekete Bálint tolmácsolásában. A vers arról a 27 éves Gérecz Attiláról szólt, aki hónapokat töltötta a Budapesti Országos Börtön szigorított magánzárkájában. 1956-ban szabadult. Szabadságharcosként november 4-étől részt vett az utcai harcokban. A Rókus kórháznál két szovjet tankot kilőtt, de egy harmadik tank gépfegyversorozatából halálos lövés érte.

Ismét a konferanszié a szó. Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész professzor visszaemlékezését hallhattuk. Az ő bűne csak annyi volt, hogy november 1-én a házsongárdi temetőben, megemlékezett többedmagával, vagyis diákjaival az elesett 56-os hősökről, s emlékükre gyertyát gyújtottak. 1957. május 22-én amikor a pere megkezdődött, vele együtt ültek még a vádlottak padján Páskándi Géza és Bartis Ferenc is. Dávid Gyulát ezért a nem súlyos kihágásért 7 évi börtönbüntetésre ítélték.

Kiss Dénes: Átlőtt szivvel Október 23. emléke című verse, - amelyet Dr. Kovács László adott elő,- a pesti fiúknak állított örök emléket.

A műsor fénypontja vendégszónokunk Dr. Szalay Tamás a Magyar Kultúrintézet igazgatójának megemlékezése volt. Beszédének érdekes pontja volt Kádár János utolsó beszéde, amely 1989. április 12-én hangzott el. Először a youtubon akartam ezt a beszédet meghallgatni. Kiderült, hogy hangzó anyagként nem használható, teljesen zavaros, és nem mindenhol követhető a beszédszöveg. Ennek a beszédnek nincs egy egységes vonalvezetése, s az elhangzott mondatok is teljesen töredezettek benne. Az egészből az tűnt fel, hogy Kádárt a megtorlástól való félelme teljesen az őrületbe kergette, ilyen mondatok hangzanak el a beszédben: „És én, törvényesen nem vagyok bíróság elé állítható, mert súlyos beteg vagyok, az dokumentálva van, csak nem nálam, mert az orvosi titoktartás kötelező, és ezt nem is csinálhatja meg senki, hogy ahhoz hozzányúlni, aki beteg (nem beszámítható), mert az felettesre, meg mindenkire kötelező, a paciensre is.”

A beszédében lépten-nyomon a felelősség szót használja, összevissza beszélt, és közben  folyton hárítani próbált, folyton-folyvást a betegségéről beszélt, és a beteg ujját mutogatta. Ez a kádári őrület hasonlatosnak tűnt nekem az Arany János balladából ismert Walesi bárdok Edward krályának őrületéhez, ahol a király hallucinálásában a vértanuk halálhörgését hallja folyton, vagy pl.az Ágnes asszony, aki megölte a férjét, őrületében lankadatlanul a lepedő vérfoltját mossa, mert ezzel a pótcselekvéssel távol akarja magától tartani a kiömlő vér beszennyező foltját...

Kádár több mint egy órásra nyúlt beszédében csak egyszer említi meg névszerint Nagy Imrét, a többi esetben az „embernek” nevezi.

Szalay igazgató úr beszédében fölelevenítette a Kádár-korszak véres eseményeit, amely magyar történelem példátlan méretű kivégzéssorozatról szóltak, így a Mansfeld Péter-féle szörnyű esetéről, amelynél hóhérai kivárták, hogy betöltse a 18. életévét, s a születésnapja után 2-3 nappal kivégezték.

Beszélt azokról a jeltelen sírokról, ahol az elhunytat kátránypapirba göngyölve, szögesdróttal összekötözve, meggyalázva arccal lefelé temették el, s beszélt a zömében 1957 és 1961 között zajlott kádári megtorlásokról is.

A meghívott vendégszónokunk szép szavakkal méltatta Mindszenty József biboros-hercegprimásunkat, aki bátran emelte fel a szavát mind a kommunista mind a nyilas diktatura ellen is. A hercegprímás szobra itt áll a templomunk előtt, hogy erősítse bennünk a hitet és a nemzeti összefogás gondolatát.

Az ünnepségen Emese Dr. Endrédi Szabó Lajos visszaemlékezéseit idézte, majd egy verset hallhattunk amellynek elóadója Benedek Annikó volt. Tollas Tibor: Október 23. címmel, a fiatal fiúk életüket is feláldozó hősi helytállásáról.

Énekekkel zárult az előadás. Szabó István énekművész énekelte el „Az 56 csepp vér” c. musicalból a „Maradj hűséges a földhöz” c. betétdalt.

Befejezésül közösen elénekeltük a Szózatot és a Székely Himnuszt, majd átmentünk a közösségi terembe, hogy fehér asztal mellett egymás társaságban töltsük el ezt a fennkölt, szép estét.

Köszönet MINDENKINEK, aki bármilyen formában is részeltetett benne!

 

Stuttgart, 2014-10-20.

 

Zeitler Barbara

 

Isten szolgája Márton Áron püspökre emlékeztünk a Rottenburg–Stuttgarti Egyházmegyében

 

A stuttgarti Szent Gellért Magyar Katolikus Egyházközség és a Jakab Antal Keresztény Kör közös szervezésében a „Szórja fényét a világon szerteszét” – Főhajtás Erdély nagy püspöke, Márton Áron emléke előtt című emlékprogram-sorozat keretében október 4-én Balingenben, 5-én, vasárnap délelőtt Schwäbisch Gmünd magyar katolikus közösségében, délután pedig Stuttgartban a Bruder-Klaus-templomban emlékeztünk meg a Gyulafehérvári Egyházmegyét negyvenkét éven át irányító, jelenleg boldoggá avatására váró erdélyi főpásztorról, püspökké szentelésének (1939. február 12.) hetvenötödik évfordulója alkalmából.





A felolvasott, az elvárt gyümölcstermés elmaradása, illetve a szőlőskert szolgáinak sorozatos tévedése felett eltűnődtető szentírási szövegek alapján (Iz 5,1–7; Mt 21,33–43) Vencser László mindhárom szentmisén rámutatott: teremtett világunkban mindennek és mindenkinek megvan a maga Istentől kapott feladata, hivatása, rendeltetése, aminek tudása és képességei legjavával kell igyekeznie megfelelni – mint tette azt Isten szolgája Márton Áron püspök, aki, felismerve a számára kijelölt utat, kitartással, hűséggel, szüntelenül a jóra való törekvéssel haladt azon végig.

Stuttgartban a szentmisét és a Márton püspök boldoggá avatásáért szóló fohász elimádkozását követő emlékműsor első pillanataiban, az október 6-i nemzeti gyásznapunk vigíliáján Varga Gabriella arra kérte Vencser Lászlót, hogy az előadói asztalon elhelyezett két gyertya közül az egyiket gyújtsa meg az aradi vértanúk emlékére, majd a honvédtisztek hadbíróság, illetve kivégzésük előtt elhangzott szavainak felolvasásával, továbbá Balogh József Aradi őszi dal című költeménye által hívta közös emlékezésre a jelenlévőket.


A tizenhárom magyar hős előtti főhajtás percei után a műsor vezetője Tempfli Imréhez, a Szent Gellért Magyar Katolikus Egyházközség plébánosához, a rendezvény házigazdájához fordult, arra kérve őt, hogy gyújtsa meg az asztalon lévő másik gyertyát Isten szolgája Márton Áron püspök emlékére, egyúttal szóljon – egykori gyulafehérvári papnövendékként, de történészként is – a nagy püspökről. Tempfli Imre többek között elmondta: Márton Áron alacsony termetű ember volt, mégis óriásnak tűnt kispapi szemükben, és mindig biztonságérzetet jelentett számukra. Amikor például a Securitate hívatta őket, a boldog emlékű püspök mindig azt mondta nekik: bármit kérdeznek, hivatkozzanak rá. Imre atya felidézte azt a beszélgetést is, amely Márton Áron és Petru Groza akkori román államfő között zajlott 1955-ben. E szerint amikor Márton Áron a börtönből való szabadon bocsátásakor megkérdezte tőle, hogy mi ennek a feltétele, a válaszból pedig kiderült, hogy nincs feltétele, a beszélgetést követően az irodájából eltávozott Márton Áronról Petru Groza megjegyezte: „Ez egy nagy ember.” Valóban nagy ember volt, aki derekasan helytállt a kíméletlenül nehéz időkben. Nem véletlenül emlegetjük őt ma is úgy, hogy „a nagy püspök”.


A székely zászló alatt, Hatzack-Lukácsovits Magda nagyméretű Márton Áron-portréja és a nagy elődök tiszteletére égő gyertyák mellett Tempfli Imre történeti áttekintését Vencser László személyes élményeivel egészítette ki, a közösség három, székely népviseletbe öltözött tagja pedig – Józsa Levente, Zumbühl Vilmos és felesége, Zumbühl Csilla – tolmácsolták Dávid Erzsébet Láttam a püspököt, Bartis Ferenc Márton Áron századik születésévében, valamint Széllyes Sándor Székely Karácsony című versét.


A program végén a közönség soraiból vették át a szót azok, akik találkoztak Erdély nagy főpásztorával. A csíktaplocai születésű András Margit, a 2011 decemberében elhunyt székely jezsuita szerzetes, szociológus András Imre húga elmondta: őt Márton püspök bérmálta, ez az első élménye vele kapcsolatban. Később, az ötvenes években, amikor Gyulafehérváron tartózkodott, többször láthatta a püspököt a székesegyház oltáránál a szentmiséi alkalmával. András Margit azzal zárta szavait, hogy amikor Márton Áron nevét meghallja, mind a mai napig valami nehezen megfogalmazható, különös öröm tölti el. Dávid Melinda, a stuttgarti magyar egyházközség titkárnője is felidézte: őt is Márton püspök bérmálta, 1969-ben, Szamosújváron. A templom zsúfolásig megtelt, a püspök a szószékről szólt a jelenlévőkhöz, és ezt az élményt soha nem tudja elfelejteni. Horváth Gyula nyugalmazott építész, a Münchenben német pasztorációban szolgáló Horváth János plébános ikertestvére, aki annak idején Gyulafehérváron a megyei közigazgatásban az építészeti osztályon dolgozott, ugyancsak azt emelte ki, hogy Márton Áron püspök atyai gondoskodásával mindig mindenkit védelmezett.

A stuttgarti megemlékezésen is nyilvánvalóvá vált: az Erdélyből elszármazott hívek mélyen a szívükben őrzik a boldog emlékű püspök emlékét, ugyanakkor szívesen és élénk érdeklődéssel ismerkednek vele és az erdélyi múlt más nagyjaival a Kárpát-haza más területeiről Nyugatra vándorolt, hitüket gyakorló katolikusok és más vallásúak is.

Ezek az érzések és benyomások mind benne voltak a műsor végén a Székely Himnusz közös eléneklésében is…

*

A Németországban, a Rottenburg–Stuttgarti Egyházmegyében tartott programok, benne a stuttgarti rendezvénnyel részei voltak a Jakab Antal Keresztény Kör egész éves Márton Áron-emlékprogram-sorozatának, amelynek célja, hogy azt a, nagy főpásztor boldoggá avatásáért megfogalmazott imádságot, amelyet a hívő katolikusok Erdély templomaiban rendszeresen elimádkoznak, a határon túl élő, Erdélyből és a Kárpát-medence más tájairól elszármazott magyarok is elimádkozzák, egyúttal közösen emlékezzenek és illő főhajtással tisztelegjenek Isten szolgája előtt.

 

Varga Gabriella

 

Templombúcsú 2014

Templomainknak is, ugyanúgy mint nekünk embereknek van névnapjuk és születésnapjuk is. Névnapjukat - mint ahogy ezt szentbeszédében Mayer Mihály püspök úr is megemlitette - búcsúünnepnek szoktuk nevezni, és egybeesik a védőszentjük névünnepével. Patrónusunk 968. évfordulóját ünnepélyes 5 papos szentmise keretében ültük meg. A mise főcelebránsa Nm. és Ft. Mayer Mihály nyugalmazott pécsi püspök, Nm. és Ft. Gerhard Pieschl limburgi segédpüspök, Msgr. Franz Kaspar limburgi prelátus, Molnár Endre plébános valamint a vendéglátó plébános, Dr. Tempfli Imre Stuttgartból és Hatzack Idmár diakónus voltak.

 

Mayer Püspök úr nem jött üres kézzel, megosztotta velünk tudását és Szent Gellért életének példázatát tárta a hívek elé. A nekünk föltett kérdésre, maga adta meg a választ - miért modern és egyben ma is követendő példa a szent vértanú élete - színesen ecsetelte azt kort, amelyben a szent vértanú élt, és amelyet a mindenkori évszázadoknak, így számunkra is, krónikásaink továbbörökítettek. Szent Gellért vértanú hírneve nem maradhatott meg országhatárunkon belül. Honnan tudom én ezt ilyen biztosan? A bizonyíték erre tartományunkon belül található. Ilyen, a legendától nem független, az az önállónak tekinthető forrás, vagyis az a töredék, amelyet Felix Heinzer lelt fel, egy 14. század elejére datálható pergamenkódex két oldalán (Karlsruhe, Badische Landesbibliothek, Hs. St. Peter perg. 23. kötetben a 113 rektó és verzó oldalon), de beszél róla a Pozsonyi Évkönyvek nagyobb legendája is.

Szent Gellért, az olasz származású szerzetes, hittérítőnek készült, ezért hajóra szállt, hogy a Szentföldön hirdesse az Igét. Útközben egy nagy vihar a dalmát partokra sodorta. Szent András monostorába került, ahol hajdani szerzetestársával Razinával találkozott. Ő hívja el a magyarság térítő munkájára, s így lesz Szent István király fiának, Imrének is a nevelője. Az utókor számára is örök példa marad elhivatottsága, így nem véletlenül választja országszerte sok katolikus iskola névadó patrónusának Szt. Gellértet... Az édesapa, Szent István, hogy országát a pogány behatásoktól megvédje, - füzte tovább prédikációjának szálait a püspök úr - uralkodásra képtelenné tetette a pogány Vazult, aki elmenekült az országból, de a sors furcsa színjátéka, hogy éppen ennek az Istentől és a kereszténységtől elforduló embernek az unokája, a lovagkirály Szent László volt az, akinek ma a legtöbbet köszönhet a magyar kereszténység. Ö volt az, aki pénzt, erőt és fáradtságot nem kímélve, 1083-ban szentté avatatta István királyt, fiát Imre herceget, Gellért püspököt, valamint Zoerard-Andrást és Benedek zoborhegyi remetéket. S mint tudjuk, a középkorban messze többet jelentett egy ország hírnevének, ha egy honpolgárát életszentsége alapján szentté avatnak, mint az, ha napjainkban valaki Nobel-dijjal öregbíti a magyar nemzet hírnevét. A szentek tisztelete meghatározta a középkori emberek gondolatvilágát. Hosszú zarándokútakat is felvállaltak csak azért, hogy egy-egy szent sirja mellett imádkozva különféle ügyeikben közbenjárását kérjék. Ereklyeként tisztelték azokat a tárgyakat, amely egy kis darabkája a szent földi maradványának, ezt azután ünnepélyes keretek között a főoltárban helyezték el, miután ezt az ereklyét előzőleg az egyházi vezetőség jóváhagyta. Amikor Mayer püspök úr Szlovéniában járt, hogy ő is résztvegyen azon az egyházi aktuson amelyen II. János Pál pápa Slomek püspököt a szlovén egyház első és mindmáig egyetlen szentjét 1999-ben Mariborban boldoggá avatta. Érthető volt, hogy miért kérdezte meg a szlovén riporter a magyar püspököt, hogy vajon nekünk, az ötször akkora népességű Magyarországon élőknek vannak-e szentjeink? S a püspök úr alig titkolt büszkeséggel kérdezett vissza: "a határon belülieket, vagy kívülieket soroljam?"

"Az igazak lelkei azonban Isten kezében vannak, s a halál kínja nem éri őket." Olvasta Kind Angéla az Olvasmányban (Bölcs 3,1-9). Az Evangeliumban (Mt 10,28-33) pedig a következő állt: "Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni." És én itt azon elmélkedem, hogy milyen jól hangolnak minket a Szentírás ezen szavai, Szent Gellért - mondhatni búcsú-beszédére,- (ezek halálának előestéjén hangzottak el )- amelyet mint az István alapította csanádi püspökség első főpásztora mondott: "Testvéreim és barátaim - szóltam -, holnapra az Isten Bárányának asztalához vagyunk hivatalosak. Mentegetőzés nélkül siessünk, haljunk meg Krisztusért!" "Non scholae sed vitae discimus." Ma a szenvedés evangéliumát fogom hirdetni..."

Számomra mellbevágóak ezek, s a következő mondatok is, amelyeket 1046-ban, paptestvéreihez intézett: "Megtiltják már azt is, hogy beszéljünk, pedig püspök a nevünk. Ha jól látom, némelyeknek az a szándéka, hogy az udvari tisztviselők támogatásával az egyházi hatalom és tekintély végül is egészen meggyengüljön." Miért mondtam hogy "mellbevágó mondatok ezek ?" mert ugyanezek a szimptomák a mai világunkban is jelen vannak (jelenlegi és korábbi honomban is, és ezt nem a politika rovására irjuk). Ezzel már igen korán találkoztam Németországban.

1982-ben amikor egy hétre harmadmagammal a Baden-Württemberg területén lévő Owingenben (gregoriánt éneklő schola társaimmal) vendégeskedtem, akkor a falu templomának épp búcsúünnepe volt. A falu  plébánosa, aki szükebb pátriámból Soroksárról származott, előre figyelmeztetett minket, hogy ne számítsunk arra, hogy az általunk honi földön megszokott búcsúünnepben lesz részünk, mert a német viszonylatoknak megfelelően, ott már régen kikoptak az efféle ünneplések. Én biztos voltam abban, hogy ez nem József atyán múlott, aki a soroksári neveltetéséből adódóan, fényesebb búcsúünnepekhez szokott. Ismertem őt, s tudtam róla, hogy milyen politikai nyomás mellett is megtartotta papi hitét. Mivel papként nem működhetett, kántorként maradt meg az egyház szolgálatában. Jól jött József atyának, hogy egy kis izelitőt nyújtottunk az owingeni híveknek, hogy hogyan is lehetne egy templombúcsút méltóképp megünnepelni. Ebben Osztie Zoltán atya is segítségünkre volt, aki mint újmisés pap, 4-5 km-rel arrébb vállalt nyári helyettesítést, hogy nyelvtudását egy kissé fölpolírozza. Igy kölcsönösen meglátogattuk egymást, s így ő még a búcsúünnep nyolcadán belül, újmisét mutatott be.

Egy kicsit ez a gondolat motoszkált most vasárnap is a fejemben. Jó az, hogy mi tartjuk a tradicióinkat. Hagyományaink megtartanak bennünket, csak ezek ápolásával érezhetjük otthon benne magunkat. Még emlékezünk Merlás Tibor atya nagyböjti lelkigyakorlatára, amelynek ő a "Gyökerek" címet adta, nekem ez jut most itt eszembe, hogy lelki építkezéseinknek a búcsúkkal kapcsolatos hagyományaink és tradicióink is mind, mind, fontos építőkövei, s ezért fontos ezek ápolása, és az is fontos, hogy ünnepeink fényét soha ne engedjük magunkban megfakulni.

Vajon sikerült-e nekünk ezekből a nagyon is magyaros ünnepi érzelemvilágból valamit útravalóul adni magasrangú német pap vendégeinknek. Belecsempésztük-e tudatuk egy hátsó zugába, hogy milyen is a sírva-vigadó magyar lélek. Úgy gondolom, hogy igen. Valamit megsejdített abból Gerhard Pieschl limburgi püspök úr, hogy milyenek is vagyunk mi magyarok, ha előbb talán nem is, de amikor kétszáznál több torokból zengett s zúgott az Istent kérlelő Nemzeti Himnuszunk, - amely imádság, s ez a világon példa nélküli - akkor valós képet alkothatott rólunk. Bizonyára ugyanúgy mint ránk rájuk sem maradt hatástalan Kocsis Jutka szép orgonajátéka és kísérete és Horváth Ottó szaxofonjátéka, akik tolmácsolásában a következő zenemüveket hallhattuk: Jean-Baptiste Singelee (1812-1875): Fantasie Pastorale - Allegro moderato, Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791): Ave verum, Julien Porret (1896-1915): Concertino Nr. 9 altsaxofonra, Michael Bergson (1820-1898): Louise di Montfoort - Allegro brillante.

Sajnos Magyarországon is sok helyen elindult, sőt ez a helyzet szűkebb pátriámban Soroksáron is, rossz ötlettől vezérelve, hogy szakítsanak a hagyományokkal, és csak a napján ünnepeljék meg a búcsú ünnepét, vagyis ha történetesen augusztus 15.-e szerdára esik, akkor a hét közepén van egy ünnepélyes esti mise, amikor az énekkar is énekel. Akik a munkájuk miatt ezen nem tudnak részt venni, azok magukra vessenek. Hogy is mondta Szt. Gellért?: "az udvari tisztviselők támogatásával az egyházi hatalom és tekintély végül is egészen meggyengüljön." Sajnos Soroksáron ugyanúgy mint Németországban nem a politika támogatásával, hanem az egyházi hatalom az, amely saját magát gyengíti, ahogy mondják: saját farkába harap, vagy "nemeskürtyesen" kifejezve "Önfia vágta sebét".

Jó azt tudni, hogy mi egy olyan egyházközséghez tartozunk, amelynek az effajta egyházi törekvések vadhajtásai nincsenek innyére, és a hagyományokhoz hűen ünnepli meg a búcsú ünnepet, és ügyel arra is, hogy a szentmise után egy igazán családias fehér asztal melletti ünneplésre legyen lehetősége a híveknek, amikor végre nem kell órákat töltenie főzőcskézve a konyhában, így nagy beszélgetésekre is időt szakíthasson barátai számára.

A testi táplálék után arra is van gondja, hogy ne csak a test, de a szellem is gyarapodjék. Fontos részét képezik ünnepeinknek a kultúrműsorok. Az idei műsor fontos raritétje Hatzack-Lukacsovits Magda festő- és képzőművésznő kiállítása volt. Miért mondom hogy ratitét? - ezt férjétől Hatzack Idmártól tudhattuk meg: a már sokat tapasztalt művésznő, aki bár tudása szerint már teljes fegyverzetében állhatna a világ előtt, mégis Hatzack-Lukacsovits Magda elég keveset szerepelt a nagy nyilvánosság előtt, annak ellenére, hogy ezen a stuttgarti templomi tárlaton valóban érett, élvonalbeli műveket láthattunk tőle. Néhány festménye úgy hangulatában, színvilágában és ecsetkezelésében engem Prokop Péter festészetére emlékeztetett. Bizonyára sokan emlékeznek közülünk arra, amikor 2011. november 6-án Egyházközségünk közösségi termében a szentmise után agapéval egybekötött író-olvasó találkozón vehetett részt a mintegy 60 érdeklődő. A körünkben jelenlévő írónő, (egyben Mezőhegyes polgármestere)  Faltin Erzsébet, ismertette a 2008-ban megjelent "A királyné" című történelmi regényét,  Boldog Gizella első királynénk regényes keretek között játszódó kortörténeti életrajzát. Szemléltetési eszközül  két  posztert  is hozott, amelyek  Hatzak-Lukacsovics Magda festőnő Arad-Gályi Szt. Gizella rk. templom freskóiról készültek, és a szentéletű királyné életének fontos epizódjait mutatják be, és már akkor is sokunk érdeklődését felkeltette a festőművésznő. Ezúton is kivánunk ehhez az Istennek tetsző életpályhoz sok sikert, és a Jóisten áldása kísérje munkáját továbbra is.

Ezen a szép búcsúünnepen remélem mindannyian lelkiekben gazdagodva, és a misszió többi részegyházából - itt gondolok elsősorban a nagy számban érkező Weingarteni vendégeinkre -, akik vasárnap délután visszautaztak szép emlékekkel tértek haza, és velünk együtt ők is várják az ilyen szép délutánok folytatását és a további találkozásokat is.

Isten fizesse meg százszorosan minden segítőnek azt, amivel közösségünk védőszentjének, Szent Gellértnek a méltó megünnepléséhez hozzájárult.

 

Stuttgart, 2014-09-25.

Zeitler Barbara

 

 


Nagyon köszönöm azoknak, akik tegnap eljöttek az Üldözött Keresztények Vasárnapján bemutatott szentmisénkre. Mint a szentbeszédben mondottam is: ragaszkodjatok hitetekhez, mert csak abban van boldogságtok és üdvösségtek. És ne feledkezzetek meg imáitokban azokról a keresztény testvéreitekről, akiket ma szerte a világon olyan kegyetlenül üldöznek hitükért!

 

Szeretettel

Imre atya

 

Stuttgart, 2014-09-14.

Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén

 

 

 

Imanap az üldözött keresztényekért

Stuttgart, 2014-09-14.

 

 

Bevezető ének: SzvU 229,1

Bevezetés




A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia őszi rendes ülésén döntés született arról, hogy szeptember 14-én vasárnap az ország templomaiban minden misében közösen imádkozzanak a hívek az iraki és a világ más országaiban üldözött keresztényekért. Egyházközségünk csatlakozik az ima-kezdeményezéshez, s ennek jegyében szentmise keretében imádkozzunk a keresztényüldözések elszenvedőiért.

 

Kyrie

Dicsőség

Olvasmány: Sir 27,30 – 28,7

Válaszos zsoltár helyett:

Szentlecke: Róm 14,7-9

Álleluja helyett: SzvU 444,1-2

Evangélium: Mt 18,21-35


 

Prédikáció

 

Egyetemes könyörgések

 

Pap: Irgalmas Istenünk! Ma azokat a panaszainkat hozzuk eléd, amelyet azzal az elnyomatással, erőszakkal és üldöztetéssel kapcsolatosan fogalmaztunk meg, amelyeknek keresztény testvéreink szerte a világon ki vannak téve.

 

1. Azokért, akik másokat elnyomnak, arra kérünk, hogy szereted törölje ki szívükből a gyülöletet.

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Áldásod bénítsa meg az erőszakot és elnyomást.

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Bocsánatod egyengesse szívükben a megtérés útját!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

2. Azokért, akik a közhatalmat gyakorolják, arra kérünk: engedd, hogy bátran lépjenek fel az igazság és az igazságosság mellett!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Erősítsd bennük a becsületesség és a megvesztegethetetlenség szellemét.

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Ébreszd fel lelkükben a gyengék és üldözöttek iránti felelősségüket!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

3. Azokért a keresztény testvéreinkért, akik üldözést szenvednek: ne engedd, hogy Jézus Krisztusba vetett hitükben megbotránkozzanak!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Üldözöttségükben légy oltalmuk, szükségükben reményük, félelmükben és gyászukban vigasztalójuk!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Jézus Krisztus legyen a szeretetben és a szenvedésben példaképük!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

4. Mindazokért, akiket hitükért üldöznek: óvd meg őket a szörnyűséges tapasztalatoktól!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Engedd, hogy olyan felebarátokra találjanak, akik otthonukat és szívüket megnyitják nekik.

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Enyhítsd szenvedésüket, adj nekik végre szabad vallásgyakorlatot, mentsd meg életüket!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

5. Magunkért is kérünk Urunk: engedd felismernünk, hogy hogyan fejezhetjük ki együttérzésünket üldözött testvéreinkkel!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Mutass nekünk utat, hogyan segíthetünk rajtuk a nagy távolság ellenére is!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Ne engedd, hogy ellankadjunk az értük végzendő közbenjáró imában!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Pap: Mindenható Istenünk! Bízunk irgalmadban, és dicsőítünk Téged, Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik, mint Isten, mindörökkön-örökké.

Nép: Ámen.

 

Felajánlás: SzvU 229,5

 

Áldozás: SzvU 142-1-3

 

Hálaadás: SzvU 151,1-2.5-6

 

Imák

Istenünk, értünk szenvedő Szent Fiad így tanított minket: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket, és hazudozva minden rosszat rátok fognak. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben jutalmatok”.

Kérünk, emlékezz meg keresztény testvéreinkről, akik bárhol a világban Nevedért üldözést szenvednek.

Adj nekik erőt a megpróbáltatásokban, vigasztalást a szorongattatásban és lelki erőt hitük megvallásához.

Kérünk, add meg üldözött testvéreinknek, hogy tanúságtételükben szilárdan kitartsanak, és folytonos békében élhessenek.


Mindenható Isten, áldunk téged és tudjuk, hogy te mindenkit számon tartasz, aki a te nevedért szenved. Imádkozunk most azokért, akik börtönben vannak hitük miatt. Bátorítsák felebarátaikat, hogy nyíltan és félelem nélkül tegyenek ők is tanúbizonyságot Rólad.

Vigasztalás Istene, add a te kegyelmed azoknak, akiket kínoznak akár testileg, akár lelkileg vagy szellemileg a hitük miatt, hogy elviseljék a szenvedést és Krisztus követésének részeként tekintsenek rá.

Kegyelmes Isten, kérünk, hogy azok, akik mártírhalált halnak az érted megvallott szeretetük miatt, hadd ismerhessék meg igazán Krisztus feltámadásának erejét, a bátorítását annak, hogy a szenvedést megoszthatják Vele. Urunk Istenünk, az özvegyen vagy árván maradtaknak add a Te jelenléted vigasztalását, ha a halál árnyékának völgyében járnak is.

Mennyei Atyánk, segíts nekünk figyelmesnek lennünk testvéreink iránt, akiknek szerte a világon szükségük van arra, hogy melléjük álljunk, amíg a te nevedért szenvednek.

 

Imádkozunk azért, hogy ne szeressük annyira az életünket, hogy megkíméljük a haláltól. Ó Uram hallgasd meg imáinkat. Ámen.

 

Miatyánk...

Üdvözlégy Mária...

 

Szűz Mária, Béke Királynéja, könyörögj érettünk! 

 

 

Befejezés: SzvU 65,1-2.16.

 

A hit nemzetmegtartó ereje a szórvány magyarságban

A magyarországi KÉSZ, (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége), a délvidéki KÉK (Keresztény Értelmiségiek Köre), a Kassai Szent Gellért Pasztorációs Oktató Központ, valamint a stuttgarti Erasmus-Akadémia (ERAK) egy közös cél, a közjó elérése érdekében bontotta ki közös zászlaját 2014. szeptember 5-én.

Az ünnepi aktusra Stuttgartban a Magyar Katolikus Egyházközség nagytermében került sor, ahol is a Szent Korona területén jelenleg is élő, vagy onnan elszármazó értelmiségi magyarok alírásukkal jelentették ki együttműködési szándékukat. Az együttműködési szerződés beterjesztői: Dr. Osztie Zoltán a KÉSZ elnöke, Budapest-Belvárosi főplébánia plébánosa, Pásztor Zoltán kassai püspöki helynök, a Kassai Szent Gellért Pasztorációs Oktató Központ elnöke, Szabó Károly a Keresztény Értelmiségi Kör elnöke Szabadkáról, és Dr. Trencséni János a stuttgarti Erasmus Kör elnöke, és a felsorolásban utoljára, de nem megfeledkezve az ötletgazdáról, Dr. Tempfli Imréről a Stuttgarti Szent Gellért Magyar Katolikus Egyházközség plébánosáról.

Az ünnepség első felének a péntekenként rendszeresen összegyülő társaság, a sttuttgarti „Barátság Klub” biztosított megfelelő keretet, ahol a Barátság Klub vezetője Stauder Éva távolléte folytán, a fehér asztal melletti vendéglátó tisztséget Jekel Anna vállalta magára, ő köszöntötte a 16 főből álló vendégsereget, és egyben a barátság klub tevékenységét is ő mutatta be. Ezt rövid ismerkedési beszámoló követte, részben a délvidéki és parciumi ill. erdélyi missziós tagok mutatkoztak be. Röviden bepillantást nyerhettünk Szabó Károly délvidéki elnök beszámolójából, hogy milyen gondokkal és nehézségekkel kell megküzdeniük, de a szépszámú eredményeket sem hallgatta el.

Ki hitte volna, hogyha az egymással ismerkedő feleknek ennyire sok a közös mondandója, akkor milyen gyorsan elszáll a rendelkezésünkre álló órácska. Mivel a Szentmise nem várathatott magára, így mint mindig, most is pontban 18 órakor elkezdődött. Bár a Barátság Klub felekezeti hovatartozás nélkül vár minden jó szándékú magyar érdeklődőt, de régről bevált szokás, hogyha protestáns testvéreinknek nincs egyéb sürgős teendőjük – ők is szívesen betérnek hozzánk a szent liturgiára. Most azonban a szokásosonál gyorsabban múlattuk az időt, és ezért sietős léptekkel kellett átvonulnunk a plébánia-templomunkba, hogy ott résztvehessünk a 3 papos koncelebrált szentmisén. A szentmise főcelebránsa Pásztor Zoltán kassai püspöki helynök volt, az Igeliturgia két közvetítője Szabó Károly Keresztény Értelmiségi Kör szabadkai elnöke, és Dudás Zoltán diákonus volt, a rövid, de igen magvas szentbeszédet pedig Dr. Osztie Zoltán a Budapest-Belvárosi főplébánia plébánosa mondta. Prédikációjának témája, - mivel Imre atya tájékoztatásából tudta, hogy jelenleg a péntekenkénti katekizmus keretén belül a Szentségekkel foglalkozunk, és ebben a soron következő rész az Oltáriszentség témaköre, így Zoltán atya szentbeszéde alkalmazkodott eddigi témakörünkhöz, de ugyanakkor hangot adott az aznapi Evangéliumnak is Lk 5,33-39, így beleszőtte hogy Jézus a vendégváró vőlegény, várja asztalához az egyházát, a menyasszonyt, és amint azt Zoli atya mondotta, nem igen lesz abból egy jó házasság, sőt, semmilyen házasság sem lesz ott, ahol az asztalközösségnek hátat fordít a menyasszony, vagyis az egyház, az egyház pedig a hívők serege, azaz mi vagyunk. Példázatában arról is beszélt, hogy az őskeresztényeknél, csak a katekumenek, meg a szentáldozástól eltiltott bűnösök nem vettek részt a Krisztus testéből való részesedésből. Nekik ilyenkor ajtót mutattak, és el kellett hagyniuk a közösségi termet. A többiek számára azonban ünnepnek számított az, hogy az Oltáriszentség vételével lélekben eggyé válhattak Krisztussal. Nagyon léleképítő volt Zoltán atya beszéde, sok mindenre rávilágított, amire én addig, személy szerint nem is gondoltam.

A szentmise végeztével ismét átmentünk a közösségi terembe, hogy – ezuttal a mi Erasmus-Akadémiánk vendégeiként – ott folytassuk témánkat, ahol az abbamaradt, vagyis a négy területi egység értelmiségi körének jöveteli céljánál, éspedig egy közös szerződésen alapuló együttműködés megbeszélésénél.

Mindannyian jól sikerült ötletnek és sikernek könyveltük el az összefogási kezdeményezést.

Napjainkban, amikor a széthúzások korát éljük, amikor találó keserűséggel a népi közszáj így beszél: „ három magyar, négy párt”, akkor különösen nagy hangsúlyt kap egy olyan kezdeményezés, ami ennek pontosan az ellenkezőjét bizonyitja, vagyis 4 magyar, egy párt. Ezt a trojkát amely itt, Stuttgartban bontogatja immáron közös szárnyait, az hajtotta a közös igába, hogy egymást segítve és fölkarolva, együttesen, de a tagok külön-külön is igyekezzenek az Isten vetésében példamutatóan helytállni. Itt Petőfi Apostol c. vers „szőlőszem monológja” jut eszembe: „A szőlőszem kicsiny gyümölcs, egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék." A szőlő szőlőszemekből áll össze, és mi, akik külön-külön csak egyetlen szőlőszemnek véljük magunkat, ki Magyarországon, ki Kassán, ki Szabadkán, ki Stuttgartban, de mégis, ki-ki a maga helyén társaival összeállva, együtt, egyetlen szőlőfürtté válunk az isteni venyigén. Imre Atya a vasárnapi szentbeszédében azt mondta, ha a fotballstadionok lelátótribünjeit mint a szardiniásdoboz halai úgy megtöltené a szurkoló tábor, akkor sem lehetne őket közösségnek nevezni, és ugyanigy az áruházak mozgólépcsőin szoros egymás mellett le-fel haladó emberek, sem alkotnak közösséget. Hiányzik belőlük az a kovász amit Istennek nevezünk, az a plusz, amit a Szentírás úgy nevesít: „Ha ketten, hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük én is.” Minket bármely szegletjén éljünk is a Földnek közösséggé kovácsol az Egyisten hit, és a similis simile gaudet (a hasonló a hasonlónak örül), és ezt igaz testvéri szeretettel teszi.

Mi kell, hogy érezzük azt, hogy nekünk küldetésünk van ebben a világban, és azt is tudatosítanunk kell, hogy a Jóisten azért adott nekünk kellő mérvű tehetséget, és hozzá elhivatottságot, hogy a világ teremtésében részmunkásaivá legyünk, a „teremtés nyolcadik napjá”-nak a teremtői (Thornton Wilder). Az értelmiségi réteg feladata az, hogy fáklyavivőként útat mutasson az utána haladóknak, és ahol érdemes, ott mindenkor hallassa a szavát, ahogy Dr. Osztie Zoltán atya mondta, hogy ez nemcsak a papok, hanem egyben a felelőségüket érezni és felvállalni tudó hivek feladata is. Az, hogy ez miért is annyira fontos, hadd álljon itt egy rövid megtörtént példázat.

Amikor megjelent Duray Miklós: Kutyaszorító-Önéletrajz – és beszélgetések önmagammal. c. műve, Csoóri Sándor előszava kísérte ezt a könyvet. Én ekkor a Fővárosi Szabó Ervin Központi Könyvtár Budapest Gyűjteményében dolgoztam, és talán életemben akkor először gondoltam arra, hogy lám a hatalom is tud félni, és pedig tőlünk, az értelmiségiektől (Bibó István: „aki fél, nem szabad ember”). Megvallom, jó eső érzéssel töltött el, hogy ők sem szabadabbak mint mi, pedig mögöttük ott sorakoznak a rendcsináló ágyuk, tankok százai , és állig fölfegyverzett karhatalmisták is, és mégis félnek tőlünk, akik velük szemben csak a szó hatalmával felfegyverezve dacolhatunk. Én akkor némi elégtétellel nyugtáztam mindezt, hogy mivel rászogált az akkori politika, hát jó az, ha félnek, tőlünk, és nem tudnak minket megnyergelni a saját érdekeik szolgálatára.

Történt az ominózus Duray könyv (New York Püski Kiadó) megjelenése után, (kb. 1984-85-ben,) hogy amit addig a FSZEK még soha nem tett meg -, kibérelte a Vörösmarty mozit, és mindannyiunkat arra kötelezett , hogy résztvegyünk egy sebtében összehívott értekezleten. Talán az értekezlet összehívásának még más egyéb fontos apropója is volt, mégpedig az, hogy éppen abban az időben ( velem egy könyvtári osztályon) dolgozott Balogh Júlia, Csoóri Sándor élettársa, és akiről a FSZEK vezetősége úgy gondolta, hogy Júlia személye, árnyékot vet a könyvtárra. A kolléganőm röviddel azelőtt vált meg előző munkahelyétől az MTV-től, ahol Hajdú Jánosnak a Hét c. műsor főszerkesztőjének volt a beosztott munkatársa, s munkatársi viszonyuk nem volt éppen felhőtlen. Ilyen előzmények után, várható volt, hogy Hajdú Aczél György közreműködésével (aki a mindenkori magyar kultúrélet legnagyobb hatalmú pápájának számított) elég csunyán elbántak Csoórival, s akit ennek következtében meglehetősen hamar, „ad acta” helyeztek. Álljanak itt most azok a mondatok - mert ezek számunkra is minden időkben tanulságként is szolgálhatnak -, amely Előszó a „Kutyaszorítóból” végül kiütötte a regnáló kormány összes biztosítékát: „A be nem avatkozás „szent elvének” a jóváhagyásában mindkét Európán kívüli nagyhatalmat komoly felelősség terheli: Amerikát és a Szovjetuniót egyaránt. Az elsőt a jóhiszemű dilettantizmusa, a másodikat a harsány és igézetes, de hamisításon nyugvó internacionalizmusa miatt. Bedel-Smith amerikai küldött az 1946-os párizsi béketárgyaláson kijelentette: „Az Egyesült Államok polgára nehezen érti meg, hogy a faji kisebbségek fönn akarnak maradni, amikor asszimilálódhatnak.” Törzsgyökeres amerikai lángelműség! Roosevelt özvegye az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának akkori elnöke ugyanezt az amerikai kovásszal kelesztett gondolatot dagasztotta tovább: „Ha tiszteletben tartják az egyének jogait, úgy nincs többé szükség a kisebbségek jogainak a kinyilatkoztatására.”

A könyvtárosi értekezlet célja egy agymosás volt. Szánkba akarták rágni, a kormány által már előre jól megcsócsált gondolatokat, hogy miként kell erről az ügyről nekünk, könyvtárosoknak vélekednünk, és hogy csakis elvárásaiknak megfelelően szabad ebben a kérdésben nyilatkoznunk, s igyekeztek minket a saját uszályukba befogni. Mivel egy dologgal tisztában voltak: egy könyvtáros a maga tudatformáló erejével sok sok embert „megronthat”. Az értekezlet sztereotip mondatai közül, csak egyetlen mondat ragadta meg a figyelmemet amit Kádár Jánostól kölcsönöztek: „olyan repülőre, amelyen magyarok is ülnek nem lövünk.” - Hát persze, a politika szinterén csak a fegyverek hangján lehet szót érteni, a politikának súlyponti kérdésekre csakis így lehet reflektálnia.

Németh László a kisebbségi létet nem az önkorlátozással, ellenkezőleg a jövővel és a minőség eszméjével kapcsolta össze. Az 1943-as nagyváradi beszédét egyetlen kristályos gondolatra alapozta: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.”

De kérdezem én, vajon meddig lehet még a húrt feszíteni? Mikor morzsolódnak föl a szórványban élő magyarság utolsó védbástyái? Még a „különbek”, az „elitek” vitézül állják a sarat, még állnak a vártán a Szabó Károly-féle kemény legények, (Keresztény Értelmiségi Kör elnöke Szabadka) – de amint mondotta: számuk egyre inkább megfogyatkozóban, mert akik a Délvidéken magyar gimnáziumba jártak, - mondta ő - azok az anyaországban folytatják az egyetemet, hogy majd későbbi boldogulásukat is ott keressék. A lecsatolt területeken a magyarság további létének megtartásáért emberfeletti küzdelem folyik. Mi semmit sem tudunk kezdeni az identitás nélküli amerikaiak Bedeth-Smithek, és Roosveltnék olyanféle tanácsaival, hogy - tessenek asszimilálódni -, mert mi éppen az önarcuságunkat akarjuk megvédeni foggal és tizkörömmel.

A mi identitásunk Radnótiéval közös: nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága.

Kedvesnek találtam Szabó Károly azon kijelentését, hogy azon igyekszik, hogy az együtműködésünk szálait még szorosabbra varrja, s mindent tőle telhetőt megtesz a baráti kapcsolat kiépitésének elmélyítéséért.

A szórványban élő magyarok másik képviselője, a Kassáról érkezett Pásztor Zoltán, aki püpökhelyettesi feladatai mellett, mintegy kibővített pasztorációs feladatként elvállalta, hogy a szlovákiai magyar értelmiségi csoportnak az élére áll. Szlovákiában már jövőre lesz 25 éve, hogy megalakult a magyar értelmiségieket felkaroló szervezet. Ennek megünneplésére jövőre egy több napos lelkinapokkal szeretnének készülni és erre odavárja az új partnerkapcsolat résztvevőit is.

Osztie Zoltán atya is jó ötlettel állt elő, az ő tarsolyában a stájerországi Máriazell szerepelt, mert mint ahogy az invitálásában ezt megemlítette, ehhez a kegytemplomhoz a magyarok a XIV. század óta, ezer szállal is kötődnek. Ez az épület, amelyet magyar királyunk Nagy Lajos, fogadalmi ajándékul fölépittetett, és ez az az Istenháza, amely a magyarok legősibb zarándok helyévé vált.

Nekem mint hívő értelmiséginek, jó látnom és megtapasztalnom ezt a „szent szövetségi trojka” egymásba vetett bizalmát. Garai Gábor Artisták c. versének sorait juttatja eszembe: „Ezrekbe fogodzók, ha hittel mondhatnánk, mint ők is odafönn élik, hogy a másik ügyéhez egész létemmel van közöm.”

Miközben a hívősereg egy része a szentmise bemutatott áldozatában vett részt, egy másik csoport, „Vadat és halat, s mi jó falat, Szem-szájnak ingere, sürgő csoport, száz szolga hord, hogy nézni is tereh.” Tehát prózai hangra is lefordítva, olyan lukuluszi lakomában részesítettek minket, hogy a tíz ujjunkat is megnyaltuk utána. És ez még nem minden, miközben a tagságunkat megpecsételő aláiróív kézről kézre járt, és a szervezetek megajándékozottai átvették az ajándékokat, előkerült Keresztes Dénes jóvoltából egy faládika, tele csak privilégizáltak számára elérhető tokaji nedücsemege, hogy megtapasztalhassuk, hogy milyen kegyben részesített minket az Úristen, amikor értünk „Tokaj szőlővesszein. Nektárt csepegtet"-ett. Dénes, és Tokajon maradt, a nyugati magyartestvérei iránt felbuzduló adományozó barátja jóvoltából még fokozottabb jó hangulatban vettünk búcsút tovább utazó barátainktól, kivánva nekik áldásos tevékenységükhöz jó eredményeket, és kitartást, és hogy nemes feladataik ellátásában vezérelje őket a Szentlélek ereje.

Álljon itt biztatásul Juhász Ferenc: Te ekével, te tollal, te kalapáccsal c. versének versrészlete,

„kinek fényes a lelke, szép szavával,

akire hallgatnak a vizek, az dalával,

szelidítse meg a vizeket,

az erős gyúrja meg a fémet,

adjon lelket a lelkes anyagnak, teljes erejéből,

ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,

építse, építse ezt a hazát”

Én még itt a költői gondolathoz azt fűzném hozzá: hogy legfőképp építse itt a Földön az Isten országát.

Ez az „építkezés” immáron a közös célnak ellátására szerveződő „négyek” vállára nehezülő feladattá is vált.

Stuttgart, 2014-09-09.

Zeitler Barbara

 

 

„Haza telefonáltam” – James Foley, a dzsihadisták által barbár módon megölt amerikai újságíró líbiai fogságából írt levele

A 40 éves riporter gyászszertartását augusztus 24-én, vasárnap tartották Richmondban. Augusztus 26-án este a város Jézus templomában imavirrasztáson vettek részt a hívek a Marquette Jezsuita Egyetem szervezésében, ahol James Foley 1996-ban szerzett diplomát.
Utolsó fogsága 2012-ben kezdődött Szíriában. A radikális iszlámisták Irakban fejezték le augusztus 19-én.

„Phone call home” – Haza telefonáltam

„Marquette Egyetem mindig barátom volt. Az a fajta, aki arra ösztökél, hogy többet tegyél, hogy jobb legyél, és végül kialakítja egyéniségedet.
Az egyetemmel elmentem néhány önkéntes útra Dél-Dakotába és Mississippibe és ráébredtem, hogy egy túlságosan védett gyerek vagyok, a világnak pedig valódi problémái vannak. Megismerkedtem olyan fiatalokkal, akik szívüket oda akarták adni másoknak. Később önkéntes munkát végeztem egy Milwaukee középiskolában és arra gondoltam, hogy belvárosi tanár leszek. Marquette azonban talán soha nem volt olyan jó barátom, mint amikor újságíróként börtönbe kerültem.

Két kollégámmal együtt elfogtak és Tripoliban egy katonai fogolyközpontban helyeztek el bennünket. Minden nap nőtt az aggodalmunk, hogy anyukáink pánikba esnek. Kolléganőmnek, Clare-nek, fel kellett volna hívnia anyukáját születésnapján, amely az elfogatásunkat követő napra esett. Én még mindig nem akartam teljesen elhitetni magammal, hogy anyukám tudta, mi történt. De továbbra is ismételgettem Clare-nek, hogy az én anyukámnak erős a hite.

Azért imádkoztam, hogy tudja: minden OK. Imádkoztam, hogy tudjak vele kommunikálni a világegyetem valamilyen kozmikus útján keresztül.
Elkezdtem a rózsafüzért imádkozni. Ezt tette volna édesanyám és nagyanyám is. Tíz Üdvözlégy Máriát imádkoztam el minden Miatyánk után. Sokáig tartott, csaknem egy órán át, hogy leszámoljak 100 Üdvözlégy Máriát az ujjperceimen. És ez segített, hogy összpontosítsam gondolataimat.

Clare és én együtt imádkoztunk, hangosan. Energiát adott, hogy közösen kimondtuk gyengeségeinket és reményeinket, ahelyett, hogy csöndben és egyedül imádkoztunk volna; olyan volt, mintha Istennel beszélgettünk volna.

Később egy másik börtönbe vittek bennünket, ahol a rezsim politikai foglyok százait tartotta fogva. A többi rab azonnal szeretettel köszöntött és jól bántak velem.
Egy éjszaka, fogságunk 18. napján, néhány őr kivezetett a cellából. A hallban egy hét óta először viszontláttam Manut, egy másik kollégát. Megkínzottak voltunk, de végtelenül boldogok, hogy látjuk egymást. Fent, a fegyházigazgató irodájában egy disztingvált férfi, öltönyben így szólt: „Gondoltuk, hogy talán szeretnék felhívni családjukat”.

Elmondtam egy imát, majd tárcsáztam a számot. Anyu válaszolt. „Anyu, anyu, én vagyok, Jim”.

„Jimmy, hol vagy?”

„Még mindig Líbiában. Úgy sajnálom. Nagyon sajnálom”.

„Ne legyél szomorú, Jim” – kérte. „Ó, Apu éppen most ment el… Annyira szeretne veled beszélni. Hogy vagy, Jim?” Elmondtam neki, hogy kapok ennivalót, az enyém a legjobb ágy és úgy bánnak velem, mint vendéggel.

„Valóban így bánnak veled, Jim?”

„Igen, a líbiaiak csodálatos emberek. Egyfolytában imádkozom, hogy megtudd: minden OK. Érezted az imáimat?”

„Ó, Jimmy, olyan sokan imádkoznak érted. Minden barátod: Donnie, Michael Joyce, Dan Hanrahan, Suree, Tom Durkin, Sarah Fang, mindnyájan érdeklődtek telefonon. Testvéred, Michael olyan nagyon szeret téged” – mondta anyu, majd sírni kezdett. „A török nagykövetség próbál veled kapcsolatot teremteni, valamint az Emberi Jogi Figyelő (Human Rights Watch) is. Találkoztál velük?” Mondtam, hogy nem.

„Imavirrasztást tartanak érted Marquette-ben. Nem érzed imáinkat?” – kérdezte anyu.

„De, érzem őket” – és egy másodpercig arra gondoltam, hogy talán mások imái erősítettek és tartottak felszínen.

A tiszt intett egyet, búcsúzni kezdtem, anyu sírva fakadt. „Anyu, én erős vagyok, minden OK. Valószínű, hogy otthon leszek Katie diploma kiosztásánál” – ami egy hónap múlva volt esedékes.

„Mi mindnyájan szeretünk téged, Jim!”- mondta anyu. Letettem a kagylót.

Az agyamban százszor is visszajátszottam azt a telefonhívást, édesanyám hangját, barátaim neveit, azt, hogy anyu ismeri helyzetünket, abszolút hitét az ima erejében. Elmondta: barátaim összefogtak, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek, hogy segítsenek. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

Tripoliban töltött utolsó éjszakámon, 44 nap után először volt alkalmam, hogy internetes összeköttetéshez jussak. Így hallgathattam Tom Durkin barátom beszédét, amelyet értem mondott a Marquette virrasztáson. Egy barátokkal, hallgatókkal, papokkal, diákokkal teli templomban a legjobb beszédet nézhettem végig, amit egy testvér adhat egy másiknak.

Olyan volt, mint egy vőfély beszéde és egy dicshimnusz egyszerre. Egy hatalmas szívről tett tanúságot és csak egy futó villanása volt azoknak az erőfeszítéseknek és imáknak, amelyek az emberekből kiáradtak. Ha semmi más, akkor az ima volt az a kötőanyag, az a ragasztó, ami lehetővé tette szabadságomat, először egy belső szabadságot és később azt a csodát, hogy szabadon engedtek egy olyan háborúban, amelyben a rezsimet valójában semmi sem ösztönözte arra, hogy kiszabadítson bennünket. Nem volt értelme, de a hit mégis megtette”.

(vm)

 

 

Jövőre, újra, Bicaj-zari!

 

 

            Még a Nap is másként kelt, alig győzte kivárni végre a hajnalt... Onnantól pedig igazán nem az itt megszokott udvarias kimértséggel mosolygott, hanem teli szájjal nevetve, felhőtlen örömmel tekintett le kis csapatunkra, s minél tovább gyönyörködött bennünk, annál tüzesebb lett a kedve.

            Nem is csoda! Mi, a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség biciklis zarándokai, nem kisebb lelkesedéssel gyülekeztünk szombat reggel a stuttgarti főpályaudvaron, hogy, immár harmadik éve, együtt tekerjünk az Úr dicsőségére. 

S-Bahnnal mentünk el Marbachig, ott még egy gyors „bekrémezkedés”, majd elő térkép, navigátor, szimat és ösztön, s szakértő vezetőink már tudták is, merre van Lauffen! 

            Csoportos biciklizésben, az az egyik legjobb, hogy nem vagy egyedül. Soha. Hacsak éppen nem azt szeretnéd. Melléd teker valaki, vagy te csapódsz valaki mellé, s a beszélgetésben föl sem tűnik, hány kilométer szaladt el mellettünk. Bár néha a szó is eláll, olyan gyönyörű a nyári táj...  A frissen aratott gabona szalmaillatát még most is érzem, ha lehunyom szemem.

            Első uzsonnaszünetünk volt a legtáplálóbb. Nemcsak testiekben, hisz Éva még süteménnyel is kínált,  hanem, főleg, lelki-szellemi táplálék terén.  Hallottál már Aquinói Szent Tamás repülő ökréről? Tudtad-e, hogy egyes családokban a háztartás legjobban értesült tagja a hűtőszekrény, s rajta csak a benne lakó paradicsomok tesznek túl? Elképzelni sem tudod, milyen ötletet kaptunk a lejártan ránkmaradt sör újrahasznosítására... S a férfiak szelektív hallásáról is bizony volt még mit tanulnunk... (Hogy nem egészen érted, miről is beszélek? Nem baj. Legközelebb gyere el te is, és érteni fogod!)

Mindezek ugyanis hihetetlenül lényeges (és fölöttébb szórakoztató) összetevői voltak zarándoklatunknak. Mint az a felismerés is, hogy bizonyos különleges úticélok eléréséhez különleges adottságú vezető szükségeltetik. Történt ugyanis, hogy csapatunk némely tagja már a szomjhalál küszöbén tikkadozva sóhajtozott egy korsó hideg sör után, de a sörözők, sörkertek mind elmenekültek, egy sem méltóztatott utunkba kerülni, mígnem aztán, megszánva epekedő híveit, Imre atya maga tekert az élre, -- s láss csodát, egyre-másra bújtak elő rejtekükből a sörözők, fagyizók! Hiába, ez szimat kédése, erre születni kell!

Be is tértünk a legelső helyre, s ott bevártuk a makrancoskodó biciklilánc megszelidítőit (apropó, tudtad, hogy láncot megszorítani is pont annyi ember kell, mint vadászni?  ld. Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, ez - megette. Azaz öt darab...). Imre atya mindenkit meghívott egy kör hideg sörre.  Túlzás nélkül állíthatom, életem legfinomabb sörét ittam ott.  Köszönöm! (s a szakértői segédletet is!).

            Megújult erővel tekertünk tehát tovább, s Lauffenben, nagy örömünkre, újabb zarándokok csatlakoztak hozzánk. Megnéztük az óvárost, majd a Szent Regiswindis templomban elimádkoztuk a zarándokok imáját, és énekeltünk.

Ezután, ha már ilyen szépen megismerkedtünk a város és a templom történetével és szépségeivel, illett, hogy gazdasági fellendüléséhez is hozzájáruljunk, a magunk (illetve Imre atya) szerény lehetőségeihez mérten: a rekkenő hőségben újabb sörkerti látogatás következett, ismét csak Imre atya meghívására. Köszönjük! Az is finom volt!

            Visszautunk, mint maga az élet: a cél ugyan biztos előttünk, de a feléje vezető legjobb út nem mindig nyilvánvaló, s bizony néha keményen meg is kell dolgozni. De együtt még a kaptatókat is legyőztük! Hát hogyne győztük volna, hisz a fagylaltozás még csak ezután következett! Az valóban életmentő volt! (Elárulom, én itt tudtam meg, hogy a bicajosok vizespalackját bármelyik kereskedelmi egységben szívesen feltöltik csapvízzel. Tényleg.)

            Estére aztán, kissé lebarnulva, leizzadva s porosan ugyan, de a jóleső fáradtságnál is nagyobb örömmel és büszkeséggel a szívünkben beértünk a marbachi állomásra. Megcsináltuk! Mind! Nem adtuk fel! Végigtekertük!

            Tudni szeretnéd, milyen érzés? Legközelebb gyere el te is!

            Hogy nem vagy olyan sportos? Én sem. De valahányszor lerobbantam, nem maradtam egyedül. S bevártak. Igazi bajtársak! Tudod, a templomban azt énekeltük, hogy "Szeretet áradjon köztünk...  hadd legyünk testvéri szívvel mindnyájan egyek..." -- s mi azok voltunk. Ráadásul, megsúgom neked, hogy idén -- földalatti mozgalomból ugyan, de --  megalakult a bicaj-zarisok e-bike szakosztálya. (Ó, a szent bicikli...) Tehát, akár elektromos biciklivel is jöhetsz. Csak gyere! És hozd a barátaidat is!

            Köszönöm Évának, Sándornak és Imre atyának az önfeláldozó, gondoskodó szervezést-vezetést, mellyel egészen hazáig kísértek, Dianának a fényképeket, Ágnesnek, Csillának, Lászlónak, Zitának, Attilának és feleségének, Zsuzsinak valamint Eriknek az együtt-tekerést! Köszönöm minden csapattársamnak a jókedvű együttlétet, bajtársiasságot, s hogy egy csapat lehettünk!

Jövőre, újra, Bicaj-zari!

                                                                                            

                                                           Egy (csupán) két kerékkel megáldott zarándok

 

 

 

 

Kis zarándoklat

 

A Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség immár hagyományosan évadzáró „kis zarándoklatot“ szervez a Rottenburg-Stuttgart-i Egyházmegye valamelyik kegytemplomához.

Az idén, július 7-én, a Rottenburg és Tübingen városok közelében fekvő Wurmlingen község hegyi kápolnájában (Bergkapelle-Sankt Remigius) tartottuk a zarándok-szentmisét.

Az előzőleg többnapi esős idő után csodálatos napsütéses idő köszöntött bennünket.

Azelőtt néhány héttel voltunk a Nagyzarándoklaton a festöi Itáliában. Róma, Firenze, Pádua és Assisi megcsodálása után, az ember szinte azt hiszi: már semmi sem lesz látványos és szép.

Tévedés. Ulmból indulva, átszelve a Schwäbische Alb hegyvonulatot, Bad Urach érintésével, igen csak szép tájakban gyönyörködhettünk. Igaz, az Alpok hóvalborított csúcsai nem voltak láthatók, de az most nem is hiányzott. Elhagyva Tübingen várost, már messziröl felismertük a „kápolnánkat“.

A kápolna a helységtől egy jó km távolságra, egy dombtetőre épült 475 m tengerszint fölötti magasságban. A „Hegy“ lábánál lévő parkoló hely 335 m magasan fekszik.

Tehát kb. 140 m magasságra kellett az erős napsütésben felkapaszkodni. De hát igy igazi a búcsú, ha az ember egy picikét megszenved érte.

Felérva a kápolnához leírhatatlanul csodálatos panorámában volt részünk az égtáj minden irányában. Ez igen! Ez megérte a fáradozást. Egyből mindenki megfeledkezett a „nehéz" kapaszkodóról.

Két autóbusszal Stuttgartból, valamint Weingarten-Biberachból és több kiskocsikkal érkeztünk.

A kápolna tele lett. Ez azt jelenti, hogy kerek 100-an lehettünk.

A szentmisét 3 tisztelendő atya celebrálta. Imre atya, Pilis György atya, valamint a meghívott vendégünk, az aranymisés Schönberger Ferenc atya, aki a Szatmár megyei Túrterebesről származik. Ezt csak azért jegyzem meg, mert az utóbbi 20 esztendőben, Túrterebesről 3 papot is neveztek ki püspöknek (Reizer Pál, Dr. Cserháti Ferenc és Schönberger Jenő személyében).

A kápolnában gyönyörűen hangzottak a magyar katolikus énekek. Köszönet Andree Brigittának az orgonajátékért.

A szentbeszédet az aranymisés Ferenc atya tartotta. Szívhezszóló beszédében többek között kihangsúlyozta a „hivatás fontosságát. A hivatást nagyon komolyan kell venni minden vonalon - mondta. Nem kimondottan a lelkipásztori hivatásról beszélt, hiszen az élet minden területén vannak hivatások, orvosok, tanárok, öreg- illetve betegápolók, szakmunkások, hivatalnokok stb. Tehát mindenütt. És ennek elérése érdekében meg kell az életben erősen küzdeni, tanulni, dolgozni. S mindenekfölött a legnemesebb és legértékesebb az „anyai hivatás“, amelyre sajnos a utolsó évtízedekben egyre kevesebben vállalkoznak.

A szentmise „aranymisés“ áldással ért véget. Mindannyian éreztük, hogy ez nem egy akármilyen hétköznapi szentmise volt. Kaptunk valamit. Érdemes volt.

Aztán lesétáltunk a parkolóba. Hát ez már lényegesen könnyebben ment mint felfele. Mire a zarándokok leértek, a fiatalabbak, már fel is állították az asztalokat, padokat. Kezdődhetett a zanrándokút kötetlenebb része. Mindenki jól „felszerelve” érkezett otthonról. Étel, ital volt bőségesen. Természetesen az ágápé is imával kezdődött és fejeződött be. Mindenki kinálgatta a szomszédait a hozott finomságokkal. Jó hangulat alakult ki.

Közben, ahogy az egy zarándoklathoz illik, énekelgettünk is egyházi énekeket. Majd még egy kis nótázás is gazdagította a nap eseményeit. Új ismerkedések és barátkozások jöttek létre. Minden szép volt. Feltöltött lélekkel indultunk haza.

Megérte.

Jövőre vajon hova megyünk?

 

Kocsis Albert

Ulm, 2014. 07. 23.

 

A kép lelőhelye: http://www.tuepedia.de/images/thumb/5/5b/Wk_7.jpg/300px-Wk_7.jpg



CSALÁDI NAP 2014

 

Székely Magda: Kirándulás esőben

Kirándulunk vasárnap
apu, anyu meg én,
fejünk fölött faágak,
a lombon enyhe fény.

Már csokrom is van jó nyaláb,
és magyaráz apu,
ez a zsálya, az meg szarkaláb,
s az ott útilapu.

Letelepszünk a padra,
és megterít anyu,
van minden, tészta, alma,
sült hús meg savanyú.

Egyszerre csak zeng, elborul,
nagy felhő már az ég,
és csöppre csöpp kopogva hull,
pattog a buborék.

De nem áztunk meg a padon,
egy csöpp se hullt oda,
tetőtől talpig szárazon
értünk mégis haza,

mert egy esőkabátban,
az erdő közep%

Magyar Kurir Uj Katolikusok DRS.de Vatikani Radio