Látogatók száma: 0242800
» Heti ünnepszemle » Imák » Katekézis
» Szentbeszédek » Püspöki körlevelek » Pápai megnyilatkozások


Az adópénz példázata: Isten és a császár - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 29. vasárnapra


(Mt 22, 15-21)
A adópénzről szóló evangéliumi történetben Jézus fontos tanítást ad a mindig akadékoskodó, őt tőrbe csalni akaró farizeusoknak, de a keresztény utókornak is. Az egyház, különösen is a pápaság történetén végigvonul a lelki és a világi hatalom, az egyház és az állam kapcsolatának, ellentétének a problémája.

A II. Vatikáni zsinaton sikerült megfogalmazni a helyes megoldást a politikai közösség és az egyház viszonyáról (Gaudium et spes, 76): „A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk (függetlenségük) van. Mind a kettő ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más szinten.”
Természetesen – magyarázza a zsinati dokumentum - az Egyház nem mond le arról, hogy erkölcsi szempontból ítéletet mondjon a politikai rendre, a személy jogaira vonatkozó és a lelkek üdvössége szempontjából lényeges törvények, rendelkezések jó és igazságos voltáról, többek között előadva szociális tanítását. Feladata az, hogy oltalmazza az emberi személy transzcendenciáját, isteni hivatását. Ezek szerint a manapság sokat hangoztatott és helyesen értelmezett „laicitást” elismeri, éppen az evilági valóságok: politika, kultúra stb. jogos autonómiájára hivatkozva. Ugyanakkor lelki küldetése teljesítéséhez kellő szabadságot követel a pluralista társadalomban.

- Sajnos, az egyháztörténelem során sok szomorú viszály alakult ki a világi hatalommal rendelkező pápaság és a hatalomra törő császárok között, különösen is gondolhatunk a pápai állam történetére. De ha az egyház és a pápaság a zsinat szelleme szerint nem a hatalmat keresi és gyakorolja, hanem a szolgálat jézusi szelleme vezérli, sok konfliktust kiküszöbölhet. Szerencsére Ferenc pápa, Péter utóda ezt a szellemet sürgeti és gyakorolja minden szinten. Ha a pápa a régi mondás szerint: „Servus servorum Dei”, Isten szolgáinak szolgája lesz, elszakadt keresztény testvéreinknek is könnyebb lesz elismerni Péter utódát, aki elöl jár a szeretetben.



 


Meghívás az üdvösségre – misszionárius Egyház - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 28. vasárnapra


Ezen a vasárnapon a királyi menyegzőről szóló jézusi példabeszédet olvassuk. Vigasztaló és egyben félelmetes a Mester tanítása. Vigasztaló: mert Isten mindenkit meghív az üdvösségre. Úgy szerette a világot, bennünket, hogy egyszülött Fiát küldte, adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által az üdvösség lehetősége adva van: az Atya mindenkit meghív a mennyei lakomára, az isteni életre. De e hívásra válaszolni kell hittel és szeretettel. Kitárulni a Szentlélek működésének, bűnbánattal és hittel be kell fogadni az üdvözítő kegyelmét, hogy a bűntől való szabadulás és a megistenülés valóban megtörténjék bennünk. Akik hittel befogadják a megtestesült Ige kegyemét, eljutnak az üdvösségre. De akik becsukódnak önző világukba, akik jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot, akik valami lehetetlen önmegváltást keresnek, akik a pénzt, a gyönyört és a hatalmat bálványozzák, azok önmagukat rekesztik ki az üdvösségből.

Félelmetes igazság: a kárhozat lehetősége mindig megmarad, bár nem a szerető és irgalmas Isten taszítja a lázadókat és önimádókat a kárhozatba, hanem ők maguk teremtik poklukat. Ez elsősorban azokra áll, akiknek már hirdették az Evangéliumot, megismerték Krisztust, és érezték hívását. Akiket megkereszteltek, sőt egyháziak, vezetők is, akik – Ferenc pápa ismételt felhívására sem ismerik el magukat bűnösöknek. Másokat is hívnak a menyegzőre: a misszionárius Egyház sürgető feladata az evangelizálás, az üdvösség örömhírének hirdetése.

Megtörténik, hogy a még nem hívők, az útkereszteződéseken tétován keresők jutnak be a menyegzőre: megtérnek, Jézus hívei lesznek, míg a már megkereszteltek kirekesztődnek a külső sötétségre. Ha megkeményítik szívüket, ha gőgjükben megátalkodnak. Az egyház missziós küldetésében minden megkereszteltnek részt kell vállalnia itt és most, sajátos hivatása szerint, elsősorban hiteles tanúságtételével.

Ugyanakkor támogatnunk kell az ún. külmissziókat tehetségünk szerint anyagiakkal és imáinkkal. Lisieux-i Szent Teréz a zárda falai között is misszionárius volt imádságos és bűnbánó életével, és méltán lett a missziók védőszentje. Ha minden „szerv” szerepét nem vállalhatta Krisztus Testében, ahogy vágyakozott rá, nagy szeretetével az Egyház szíveként apostolkodott.
(Mt 22, 1-14)



 

 

 



Szentírás vasárnapjára – P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 26. vasárnap evangéliumáról


Az évközi 26. vasárnapot az Egyház a Szentírásnak szenteli. A szentmisében a húsvéti misztériumot, Krisztus kereszthalálát és feltámadását jeleníti meg hathatósan a Szentlélek, amelyre a vasárnapi szentlecke, a Filippi levél 2. fejezetéből vett ősi himnusz emlékeztet. A szentmise első részében, az igeliturgia során szentírási szövegeket olvasunk fel, és a homília ezeket magyarázza.

A liturgiáról szóló konstitúció (SC 24) hangsúlyozza: „A liturgikus ünnepléseken igen nagy jelentősége van a Szentírásnak. (…) Ezért a liturgia megújítása, fejlődése és korszerűsítése érdekében szükséges, hogy jobban érvényesüljön a Szentírásnak az a bensőséges és élő szeretete, amelyről mind a keleti, mind a nyugati rítusok tiszteletreméltó hagyománya tanúskodik.”

A kinyilatkoztatásról szóló, Dei verbum k. zsinati okmány pedig külön fejezetet szentel (VI.) annak, hogy mit jelent a Szentírás az Egyház életében. „Az Egyház mindenkor tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét is, hiszen főleg a szent liturgiában szüntelenül veszi és nyújtja a híveknek az élet Kenyerét mind Isten Igéjének, mind Krisztus Testének asztaláról.” „A Szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést, mint magát a keresztény vallást is.” (DV 21)

Itt emlékeztetem paptestvéreimet arra, hogy Ferenc pápa Evangelii gaudium k. buzdításában hasznos gyakorlati tanácsokat ad a homília és a prédikáció elkészítéséhez (135-151). Itt hangsúlyozza: „A Szentlélek segítségül hívása után az első lépés a teljes figyelemmel való odafordulás a bibliai szöveghez, melyre a prédikációnak épülnie kell.” (146) Arra kell figyelnünk, hogy mi a szöveg elsődleges üzenete, „amely strukturálja és egyesíti a szöveget”. Tehát a központi üzenetre kell koncentrálnunk, és nem elveszni a részletekben. (147)

„Egy szöveg központi üzenetének a megfelelő megértéséhez az egész Egyház által áthagyományozott Biblia tanításának összefüggésébe kell helyezni azt. Ez a bibliai értelmezés fontos alapelve, mely számol a ténnyel, hogy a Szentlélek nemcsak az egyes részeket, hanem az egész Bibliát sugalmazta…” (148)

Így elkerüljük a hibás vagy részleges értelmezéseket, amelyek ellentmondanak a Szentírás más szövegei tanításának. Ferenc pápa ezután még arról ír, hogy hogyan tudjuk Isten Igéjét bensőségessé és személyessé tenni: túl a nyelvi, exegétikai és teológiai tájékozottságon imádságos és nyitott szívvel kell hozzá közelednünk. Először magunknak kell meghallanunk az igét, azt elmélyítenünk, hogy másoknak kellőképpen közvetíthessük az átelmélkedett isteni üzenetet.
(Fil. 2, 1-11)



 

 

Isten igazságossága és az ingyenes kegyelem – P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 25. vasárnapra


A mennyek országát jelképező, a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd meghökkent bennünket: mi is értetetlenül állunk, vagy talán lázadozunk is a gazda viselkedését hallva. Ezt mondja a követelődző munkásnak, aki az egész nap terhét viselte: „Barátom, nem követek el veled szemben igazságtalanságot, hiszen egy dénárban egyeztünk meg. Ha az utolsónak is annyit szánok, mint neked, nem teszem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?”

Gyakran összehasonlítjuk magunkat másokkal; esetleg irigykedünk, hogy másoknak jól megy sorsa. Az ószövetségi ember mentalitása ez, amikor méltatlankodik, hogy a „bűnösöknek”, (a választott néphez nem tartozókat nevezi így) nagyobb a szerencséjük, mint a törvényhez hűségeseknek. Ez manapság is megtörténik, amikor a gyakorló hívőket esetleg baj, betegség sújtja, és lázadoznak, mert Isten igazságosságát és jóságát nem értik, és már most elővételezni akarják az igazságszolgáltatást. És főleg az a keresztényietlen magatartás, ha magunkat különbnek tartjuk másoknál, a nem hívőknél. Mert valójában a hit és a hitetlenség, a jó és a rossz határvonala valamennyiünk szívén keresztül húzódik. Mindannyiunknak állandóan meg kell térnünk, mindannyian rászorulunk Isten irgalmas jóságára.

Isten igazságossága és jósága – emberi okoskodásunk szerint – látszólag ellentétben áll egymással. Igazában a végső igazságszolgáltatásra az utolsó ítéleten derül fény, amikor a Bíró jobbjára vagy baljára állít bennünket a szeretet cselekedetei szerint. Az igazságos és irgalmas mennyei Atya az utolsó ítéletig visszavárja tékozló fiait: sohase késő a megtérés! Csak ne halasszuk halálunk órájára. Azt mindenképpen fontoljuk meg, hogy a jutalmazás nem érdemeink szerint történik, mert a kegyelem ingyenes. Életünkben is Isten minden természetes és kegyelmi adománya ingyenes, ajándék. Az irgalmas és szerető Atya – egyszülött Fia érdemeiért, a Szentlélek kegyelme, belénk árasztott szeretete által újjáteremt bennünket, és így képesek vagyunk szeretni Istent és testvéreinket.

Isten nagylelkűségét nem múlhatjuk felül, - mondta Loyolai Szent Ignác. A legfontosabb az, hogy megnyíljunk az isteni ajándéknak. De ez a megnyílás is ajándék. Itt idézem még Maurice Zundel svájci misztikus papot: Isten ingyen adja, amit ad; azt is ő adja, amit kér, és kétszeresen adja vissza azt, amit tőlünk kap.
(Mt 20, 1-16a)


Évközi 24. vasárnap

Idén a 24. évközi vasárnapra esik a Szentkereszt felmagasztaltatásának ünnepe, ezért a szentmisében ennek az ünnepnek az olvasmányait és könyörgéseit vesszük. A János-evangélium 3. fejezetében, Jézus és Nikodémus éjjeli beszélgetésében olvassuk a megváltásunk titkát összefoglaló verseket: ”Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 16)

Ez az örömhír, amelyet az Egyház hirdet: az emberszerető Atya örök életet ad azoknak, akik hisznek az Emberfiában, megtestesült egyszülött Fia kereszthalálában és feltámadásában. Abban a Fiúban, aki - a Filippi-levélben olvasható, ősi Krisztus-himnusz szerint – az isteni életből közénk jött, felvette a szolga alakját, engedelmes lett egészen a kereszthalálig, hogy megfordítsa a bűn szolgaságában élő, Isten ellen lázadó emberek sorsát, hogy helyettünk kimondja az Igen-t az Atyának, és így megszerezze nekünk az istengyermekség kegyelmét. E nagy szeretete tettéért az Atya felmagasztalta, és mindenek Urává tette: Jézus Krisztus az emberek egyetlen üdvözítője.
Az üdvösséget tehát a kereszten megalázkodó, önként életét adó és ezért úrrá magasztalt Emberfia/Isten Fia eszközölte ki nekünk: ő az üdvösség szerzője és közvetítője azoknak, akik hittel megnyílnak az Atya felajánlott irgalmas szeretetének. Mert a már megszerzett, felajánlott üdvözítő kegyelmet hittel be kell fogadnunk, hogy ténylegesen megvalósuljon istengyermekségünk, megistenülésünk.

Amikor Az Emberfia/Isten Fia kereszthalálában, kimondta a végső Igen-t az Atyának, amikor a „Beteljesedett” szavakkal kilehelte lelkét, már átment az Atyához az isteni létrendbe, már megtörtént megdicsőülése. Rogier van der Weyden, egyik kedves németalföldi festőm, Golgota c. tablóján a Jézus és a vele együtt felfeszített két lator keresztje hátterében feltűnnek a húsvéti hajnalt jelző, aranyló fények: számomra ez a festmény beszédes jelképe Szent Kereszt felmagasztaltatásának, üdvösségünk drámájának.

René Grousset neves orientalista, a II. világháború másnapján megjelent, A történelem mérlege c. híres könyve végén – miután végigvette az emberi történelem kálváriáját – felteszi a drámai kérdést: a tengernyi könny- és vérözön csak azért volt, hogy az istenített emberhez vezessen? Annyi halálküzdelem után végül a megsemmisülés vár az emberiségre?
A feltámadás reménye nélkül a világtörténelem legtragikusabb kiáltását ismételné meg: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!” De mi keresztények tudjuk, hogy erre a kiáltásra milyen feleletet adott az örökkévaló. Az Istenember vértanúhalálával visszavitte a megváltott emberiséget az irgalmas Atyához. Mi keresztény hívők, túl az ateizmuson, a materialista természettudományon és a hitetlen filozófián valljuk, hogy az evangéliumi válaszon – a húsvéti misztériumon - kívül nincs más megnyugtató megoldás az értelem és a szív számára. Az értelmetlenségbe és a borzalmas ürességbe, vagy a mítoszba menekülőkkel szemben ma is a kereszténység képviseli a szellem védelmét. Küldetése a fenyegető hajótörésben üdvösséghozóbb, mint valaha is volt. - „Ave, Crux, spes unica!” Üdvözlégy, Kereszt, egyetlen reményünk! (R. Grousset, Bilan de l’histoire, 1946, 306.)

Az eddig nem tapasztalt, többszörös válságban szenvedő, önmagát és világát pusztító emberiségnek nincs más útja a szabaduláshoz, mint Jézus keresztje és megdicsőülése! Hittel, bűnbánó alázattal és szeretettel boruljunk le a Kereszt előtt: „Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot!”
(Jn 3, 13-17; Fil 2, 6-11)


 



 



 

„A szeretet és művei megmaradnak” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 23. vasárnapra


 „Ahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Jézus földi életében mondta e szavakat tanítványainak: előtte a testvéri közösségben történő feddésről beszélt. A zsinat tanítása szerint az Egyház a Krisztus-hívők gyülekezete; olyan misztérium/titok, amely (Szent Ciprián szavai szerint) a Szentháromság közösségéből eredő szeretetközösség (görög szóval koinonia, latinul communio).

A helyi egyházak és azokon belül a kisebb közösségek: a család („családegyház”) vagy egy szerzetesház/-közösség, az egyházközség, imacsoportok, mozgalmak, bázisközösségek stb., mind-mind Krisztus Egyházát alkotják és jelenítik meg. Mert a feltámadt Krisztus Szentlelke élteti a hívő és a hitet a szeretet tetteiben gyümölcsöztető „gyülekezetet”.

A tevékeny testvéri szeretet már az őskeresztények korában ismetető jegye volt a Krisztus-hívőknek. „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” – mondták a pogányok. A főparancs: az Isten- és emberszeretet, - a kettő szorosan összetartozik, amint ezt Szent János első levelében kifejtette. Nem szeretheti az ember Istent, akit nem lát, ha nem szereti testvérét, akit lát, akivel naponta találkozik, aki segítségét, vigasztalását várja. Jézus tanítása szerint, akár életünket is fel kell áldoznunk testvérünkért, és erre a szentek számos példát adnak.

Gondoljunk pl. Maximilián Kolbéra, aki a náci haláltáborban önként jelentkezett a megtizedelést végző hóhérnak egy családapa helyettesítésére. Vagy említhetjük Kalkuttai Teréz anyát, a szegények, elhagyatottak angyalát. De nem is szükséges oltárra emelt boldogokra és szentekre hivatkoznunk: az említett híres példák mellett számtalan névtelen szent él egyházi közösségeinkben, környezetünkben; gondoljunk itt a kórházakban dolgozó orvosok és ápolók, gyermekeiket áldozatosan nevelő édesanyák vagy öreg szüleiket hosszú éveken át ápoló, ezért házasságról is lemondó leányok szeretetszolgálatára.

A szentek közöttünk élnek, példát adnak a testvéri szeretet rendkívüli hősies gyakorlására is, de mindig a mindennapi kisebb-nagyobb jócselekedetekre. Jézus a legkisebbekkel is azonosította magát: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek!” Az igazságos és irgalmas Bíró aszerint állít bennünket jobbjára, vagy baljára, hogy mit tettünk, vagy nem tettünk testvéreinknek, közösségünk tagjainak, a közvetlen munkatársak és szomszédok, kórházban szenvedő ismerősök, az utunkba kerülő elesettek, éhezők, magányosok megsegítésére.

Gyakran olvasnunk és elmélkednünk kellene a „Gaudium et spes” kezdetű zsinati konstitúció 39. pontjáról, ahol a várt „új világ körvonalairól” van szó - ezt a mindent összefoglaló mondatot olvassuk: „A szeretet és művei megmaradnak.”


(Mt 18, 15-20)




 


Jézus követése: kereszthordozás - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 22. vasárnapra


Múlt vasárnap Péter ünnepélyes vallomásáról olvastunk Máté 16. fejezetéből. A mostani evangélium annak folytatása: Jézus megjövendöli szenvedését, és a benne hívőket követésére hívja: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem. Aki …érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” Kemény beszéd ez! Péter is értetlenül hallja Jézus jövendölését, - majd csak pünkösd után, a Lélek erejében érti meg, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, és úgy bemennie dicsőségébe. Az első apostoli igehirdetés lényege is ez: Jézus kereszthalált halt bűneinkért, és a halálból feltámadva szerezte meg nekünk a megigazulást, az üdvösséget. Ez az Örömhír a hívőknek, bár a nem hívőknek botrány és esztelenség!

Kereszténynek lenni annyi, mint követni Jézust, aki az Atyához vezető út és Ő maga az Igazság és az Élet. De ez a követés kereszthordozás. Bármilyen nehéz is ezt elhinni és megvalósítani, csak így juthatunk el a teljes életre. A régi mondás szerint: Per crucem ad lucem = A kereszt által az élet világosságára.

Húsz évszázadon át egészen a mai napig számtalan keresztény adta életét Krisztusért különféle üldöztetések alatt. Emlékezünk a közel fél évszázados kommunista egyházüldözésre, amikor sok-sok egyházi és világi hívő ártatlanul börtönbüntetést, internálást, zaklatást, mellőzést szenvedett Krisztus és Egyháza iránti hűségéért. Ma is naponta hallunk kegyetlen üldözésekről, pl. az arab világban vagy Afrikában. Foglaljuk e vértanúkat imáinkba! De ha csak keveseknek jut is osztályrészül a vértanúság, minden hívőnek vállalnia kell – Krisztussal – a mindennapi élet nehézségeivel, betegségekkel, öregedéssel stb. járó kis és nagy kereszteket; továbbá az önmegtagadásokat, amelyeket az Isten és az Egyház parancsolatainak megtartása, a hivatásunkhoz való hűség megkövetel.

Ha már erőnkhöz képest mindent megtettünk, hogy legyőzzük a bajt, gyógyíttassuk a ránk szakadó betegséget, és ez nem sikerül, akkor, erőfeszítésünk csúcsán, - a minket szerető Isten gondviselésébe vetett hittel és reménnyel, a kegyelem segítségével, igyekezzünk elfogadni a meg nem érthető, lázadásra ingerlő megpróbáltatásokat is. Legalább is imádkozunk azért, hogy hinni tudjunk Isten emberszeretetében, és abban, hogy Ő „egyenesen ír görbe vonalakkal is” (portugál közmondás) - a történelemben és a mi életünkben is.

Szent Pál vallja a Római levél 8. fejezetében: Az Istent szeretőknek minden a javukra válik. Omnia cooperantur in bunum. És Szent Ágoston hozzáfűzte: etiam peccata: még megbánt bűneink is javunkra válnak, mert abűnbocsánatban megtapasztaljuk Isten végtelen irgalmát.

(Mt 16, 21-27)

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, s az élet terheit hordozzátok, én felüdítelek titeket!” (vö. Mt 11,28)

 

Egy patikus megtérésének története. Patikussegéd voltam egy kis, szegény faluban. Isten háta mögötti hely volt, nem éreztem magam ott túl jól. A főnököm nem volt hajlandó éjjel felkelni, hogy a sürgős esetekben elkészítse és kiadja a gyógyszereket, így ez mindig rám maradt. Egyik éjjel dörömböltek az ajtón. Bosszúsan, fáradtan kászálódtam és indultam ajtót nyitni. Egy copfos, rongyos ruhájú kislány állt az ajtóban, s nyújtotta felém a receptet. Csúnyán nézhettem rá, mert dadogva mentegetőzött, s hajtogatta, hogy az édesanyja nagyon beteg. Ha nem kapja meg időben a gyógyszert, lehet, hogy meg sem éri e reggelt. Én azonban rá se néztem, tovább morgolódtam, miközben kikevertem az orvosságot. Szó nélkül a kislány kezébe nyomtam az üvegcsét, s miután kifizette, már tuszkoltam is kifelé az ajtón.

Nagyon fáradtnak éreztem magam! Többször is ráfordítottam a kulcsot, s elindultam az ágyam felé. Ahogyan el akartam fújni az asztalon a lámpát, még egyszer odatévedt a tekintetem a receptre. Megmerevedtem és egy pillanat alatt teljesen magamhoz tértem. Rájöttem, hogy az egyik összetevőből a sokszorosát kevertem az előírtnak az orvossághoz. Ekkora tételben ez már méregnek számít. Aki beveszi, egy órán belül halott. Rohantam az ajtóhoz, kiáltoztam a kislány után, de már sehol sem láttam. Visszatámolyogtam a szobámba, s olyat tettem, amit már gyermekkorom óta nem: leborultam és imádkoztam. „Istenem, ha vagy, most segíts rajtam! Mentsd meg azt a szerencsétlen asszonyt!” Nem tudom, mennyi idő telt el, de egyszerre újra vadul kopogtak az ajtón. Kinyitottam és a copfos kislányt láttam ott újra. Könnyektől maszatos arccal, rémülten hadarta: „Részegek támadtak nekem az utcán. Megijedtem, megpróbáltam elszaladni, s véletlenül elejtettem az üveget. Összetört, odaveszett az orvosság! Mit tegyek? Nincs több pénzem.” Hálatelt szívvel, mosolyogva kevertem ki újra az orvosságot, s örömmel adtam a kislány kezébe. Azóta újra imádkozom, s mindig odafigyelek azokra, akik jönnek hozzám.

 

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, s az élet terheit hordozzátok, én felüdítelek titeket!”

 

A fáradtságnak többféle fajtája van: testi, szellemi, lelki fáradtság egyaránt létezik. Mindegyik forma megegyezik azonban abban, hogy lefékezi az embert. Tompulttá, nehézkessé teszi: megakadályozza, hogy teljes önmagunkat nyújtsuk, hogy teljes egészében azzá legyünk egy-egy helyzetben, akik valójában vagyunk. Többször rácsodálkoztam már arra, hogy egy olyan korban, melyben a megelőző időkhöz képest jóval több a szabad idő, jóval kevesebb a fizikai munka, mégis milyen sokan panaszkodnak fáradtságra, kimerültségre. Bizony én is sokszor érzem magamat megviseltnek, leterheltnek.

 

A mai ember fáradtsága más, mint a régieké: régebben elsősorban testileg fáradtak el az emberek, de szellemileg, lelkileg tudtak frissebbek, üdébbek lenni. Korunk embere azonban elsősorban szellemileg és lelkileg fáradt. Nagyon sokféle oka van ennek, nincs időnk mindegyiket számba venni. A legfontosabb ok azonban olyan, ami emberségünk lényegéhez kötődik. Ez pedig a személytelenség, a szeretet személyes átélésének és viszonzásának hiánya, vagy legalábbis fogyatékossága.

 

A Bibliából a bűnbeesés történetében egyértelműen elénk tárul, hogy a fáradtság a bűn egyik következménye. „Fáradtsággal szerzed meg táplálékodat életed minden napján ... arcod verítékével eszed a kenyeredet.” A bűn tehát valamiképpen megrontja az emberi tevékenységet: részben elveszíti a szabadságát és „kötelességszagúvá”, fáradságossá lesz.

 

Mitől? Mit jelent ez konkrétan? A XX. század pápái, főleg II. János Pál pápa többször is beszélnek arról enciklikáikban, hogy az emberi tevékenység, a munka elveszítette eredeti méltóságát, s napjainkban ez még inkább felgyorsult. Az ember nem volt tétlenségre kárhoztatva a bűnbeesés előtt sem. Azonban a munka teljes értelmét látta és megélte. Boldog II. János Pál a „Laborem exercens”- ben kifejti a munka eredeti négyes rendeltetését.

Amellett, hogy megtermeljük, megkeressük általa a megélhetésünkhöz szükséges anyagi javakat, a munka szebbé, gazdagabbá teszi a teremtett világot is, s ezáltal megdicsőíti Istent. Ezentúl kibontakoztatja a bennünk lévő képességeket, fejleszt, többé tesz bennünket. Végül és nem utolsósorban pedig hasznos szolgálatot tesz a másik embernek, s így a szeretet jelévé, megvalósítójává lesz.

 

Vagyis az emberi tevékenység elsősorban személyes jellegű: a személyes Isten megdicsőítése, saját személyiségünk kibontakoztatása és az embertársak iránti szeretet adja meg igazán az értelmét. Ha ezek az értékek kikopnak a mindennapi tevékenységünkből és csupán az anyagi javak megtermelése, a fogyasztási értékek előállítása marad belőle, akkor a munka embertelenné lesz: gépiessé válik, személytelenné. Ez okozza elsősorban azt a nagyfokú szellemi, lelki fáradtságot, tompultságot, ami nyomasztja a mai embert. Nem látjuk meg a tevékenységben azt az értelmet, ami boldogítana, ami erőt adna.

 

Manapság pedig különösen nagy ennek a veszélye. Egyrészt azért, mert a piaci szemlélet miatt nagyon sokan nem kapnak olyan munkát, amit valójában szívesen végeznének, amiben igazán megtalálnák önmagukat. Ezért az ember a mindennapi taposómalomban egyre inkább elidegenedik önmagától. Másrészt a technikai civilizáció a munkát túlzottan gépesítetté tette.

Nem együtt, kisebb közösségekben dolgoznak ma már az emberek, mint régen a családokban vagy céhekben, hanem vagy egyedül a gép előtt, mellett, vagy pedig tömegben, szintén gépzúgástól körülvéve.

 

Az is tagadhatatlan tény, hogy anyagiasabbak lettünk: sokan inkább nézik a fizetés nagyságát, semmint azt, hogy mennyire felel meg a vállalt munka a személyes képességeiknek, irányultságaiknak, valamint a szolgálat szellemének. Bizony, figyelnünk kellene Szent Pál figyelmeztetéseire: Lélek szerint éljünk, ne test szerint! A lélekre is figyeljünk a munkában, ne csak a testi javakra! Mert ha ezt nem tesszük, akkor kifordulunk önmagunkból, a mindennapos tevékenység gépiessé, egyhangúvá, unalmassá, szellemileg és lelkileg fárasztóvá lesz.

 

Amikor Jézus az evangéliumban arra biztat, hogy Őhozzá menjünk, ha elfáradtunk, mert felüdít bennünket, akkor mindenekelőtt a szeretet megélésének a lehetőségét akarja nekünk visszaadni. Nem arról beszél, hogy levesz a vállunkról minden terhet, hiszen azt mondja, hogy vegyük a vállunkra az Ő igáját. Az Ő igája azonban édes, és az Ő terhe könnyű.

Édessé, könnyebben hordozhatóvá csak az a személyes szeretet teszi a terheinket, amellyel azokat szeretjük, akikért élünk és dolgozunk! Jézus édesnek találja még a kereszt fájdalmas terhét is, mert irántunk és az Atya iránt való szeretetből hordozza.

 

Ha tudunk figyelni a hétköznapokban konkrétan azokra az emberekre, akiket a munkánkkal szolgálunk, ha nem mindenekelőtt a pénz miatt dolgozunk, hanem azért is, hogy a kezünk közül igazi érték kerüljön ki, akkor nem érezzük majd annyira nyomasztónak a feladatainkat, kötelességeinket.

 

Másrészt ha helyesen használjuk a szabad időnket, valóban az Istennel való találkozásra, az ünneplésre és a személyes kapcsolatok ápolására fordítjuk, nem egy újabb másodállás betöltésére vagy a megtermelt javak elfogyasztására, akkor felüdül a lelkünk, megnyugszik a szívünk.

 

A lélek megnyugvását az adja, ha magunk elé idézzük olykor az emberi élet igazi értelmét, s egyszerűen csak jól érezzük magunkat azok társaságában, akik szeretnek és akiket szeretünk.

 

Ezért hív magához minket Jézus, s ezért tárja felénk karját ölelésre! Példát is ad ezzel, hogy mi is magunkhoz öleljük olykor azokat, akikért a hétköznapokban annyit küzdünk és fáradunk!

 

(Dr. Finta József)

 

Forrás: http://www.halasplebania.hu/predikaciok/a%20ev/Evkozi%2014.%20vasarnap.pdf

 

 

 

Ezekkel a gondolatokkal kívánunk Kedves Híveinkek és Olvasóinknak kellemes, pihentető, tartalmas, élményekben és találkozásokban gazdag szabadságot. Szeptemberben mindenkit szeretettel visszavárunk!

 

Imre atya


Isten türelméről – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 16. vasárnapra


A búzaföldbe vetett konkolyról szóló jézusi példabeszéd nagyon vigasztaló üzenet: Isten türelmére világít rá, aki az aratásig a szolgáknak nem engedi kitépni a búzából a konkolyt, nehogy vele együtt a jó búzát is kitépjék. A világban, a társadalomban, életünkben található, növekvő rossz, bűn az ellenség műve. A történelmen végigvonul a jó és a rossz küzdelme, amelyről már hosszú teológiai értekezést írt Szent Ágoston az Isten városa c. művében.

Két „város”, két tábor áll szemben egymással: egyik oldalon az Isten megvetéséig menő, gőgös önszeretet, minden következményével, a másikon az alázatos Isten- és emberszeretet. Loyolai Szent Ignác is, Lelkigyakorlatos könyvében a Két zászlóról szóló elmélkedésében Krisztus és Lucifer táborát állítja szembe: akik az igaz életre vezető, alázatos Krisztust akarják követni, nemet mondanak a gőgös önszeretetnek, a hatalom- és élvezetvágynak, hogy az egyetlen szükségest, a maguk és testvéreik üdvösségét szolgálják.

Jézus a bűnösök iránti magatartásával és példabeszédeivel a türelmes és irgalmas Atyát képviseli: szemrehányást tesz türelmetlen és bosszúálló szellemű tanítványainak (Lk 9, 55), a meddő fügefa (Lk 13, 6-9), a tékozló fiú (Lk 15) a könyörtelen szolga (Mt 18, 23-35) példabeszédek az irgalmas Isten türelmét példázzák. A konkolyról szóló példabeszédet is itt említhetjük, bár itt inkább a jók védelméről, nem kifejezetten a gonoszok megtéréséről van szó. De ha Isten kövekből is tud magának fiakat teremteni, a konkoly által jelképezett gonoszokat, bűnösöket is újjá teremtheti: az utolsó ítéletig megadja nekik ezt a lehetőséget. Az Úr türelemmel viseltetik a bűnösök iránt, mert – ahogy Péter 2. levelében (3,9.15) olvassuk: „nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem inkább, hogy mindenki bűnbánatot tartson.”

A türelmes Isten nem semmisíti meg ellene lázadó vagy tőle elforduló teremtményeit, akiket szeretetből teremtett, és magához rendelt: a végső ítéletig türelemmel hívja, kegyelmével szelídíti lázadozó akaratukat, várja megtérésüket. Ha valaki mégis a végsőkig lázad, végleg elvágja magát az élő Istentől és a szeretetközösségtől, a szerető Atya akkor sem semmisíti meg a teremtményét, akit szabadnak teremtett, hanem ezt mondja: „Ember, legyen meg a te akaratod!” És ez a kárhozat. Ilyen esztelen lázadó maga teremti poklát. Mert a pokol az, ahol nincs kapcsolat az élő Istennel és a szeretetközösséggel. De mindig remélhetjük, hogy a végső pillanatban a tékozló fiú az őt visszaváró irgalmas Atya karjaiba veti magát.

(Mt 13, 2-30)





Kőszívű emberek – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 15. vasárnapra


Jézus a magvetőről szóló példabeszédét maga magyarázza meg tanítványainak. A Máté-evangélium 13. fejezetéből vett hosszabb szakaszban egy súlyos figyelmeztetést idéz a Mester Izajás prófétától (Iz 6, 9-10), amikor a hitetlen nemzedékre céloz: „Szemük van, de nem látnak, fülük van, de nem hallanak, és nem értenek”.

Az isteni Ige kemény, köves talajra hull azoknál, akik gőgösen megkeményítik szívüket, sőt megátalkodnak. Az Istentől elforduló elszakadó ember elvakultságát, fokozatos megmerevedését megátalkodásnak nevezi a Biblia. Megátalkodni annyi, mint lanyha vagy hazug szellemben járni; az ilyen ember keménynyakú és kőszívű. Vannak ilyenek a pogányok, az izraeliták, sőt Jézus tanítványai között is, de a mai új-pogányok, önelégült ateisták között is. Azok, akik beképzelik, hogy minden igazságot birtokolnak, akik az élő Isten helyett a maguk-teremtette bálványokat imádják: Pénz, Hatalom, Hírnév… Akik azt hiszik, hogy nincs szükségük megváltásra, akik csak ebben az életben reménykednek, akiknek istenük a has, a pillanatnyi élvezete. „Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk!” Ahogy Szent Pál írta a korinthusi híveknek, akiknek korábban a feltámadás hitét hirdette.

Ha az ember ellenszegül Isten hívásának, ha hazug, képmutató, ha szíve megosztott Isten és a bálványok között, ha az Igét nem fogadja be készséges szívvel, nem lehet teljesen Istené, Krisztusé. A hit megvilágosítja a készséges szív „szemét”, hogy meglássa, megértse Krisztus misztériumát. A Zsidóknak írt levél (3, 7-12) a 95. zsoltárt (7k) idézi: „Ha meghalljátok Isten szavát, ne keményítsétek meg szíveteket!” De már az ószövetségi próféta, Ezekiel is (36, 26k) előre megmondta: Isten Lelkének hatalma van, hogy átalakítsa az emberek kőszívét hússzívvé. A feltámadt Krisztus elküldte Szentlelkét, aki tanulékonnyá teszi az embereket Isten tanítására, az Ige befogadására. Megkaptuk az isten-gyermekség Lelkét, a Szentlelket, aki nem kőtáblára írja a törvényt, hanem szívünkbe a szeretet törvényét, amint Jeremiás próféta megjövendölte (31, 33).

„Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által” (Róm 5, 5), írja Szent Pál a római levélben. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten gyermekei. (…) Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk, ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8, 14-17)

(Mt 13,1-23)



 

 

 

„A kicsinyeknek jelentetted ki…” P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 14. vasárnapra


 

Jézusnak az Atyához intézett hálaadását Lukács (10, 21) így vezeti be: „Abban az órában Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így szólt…” Ezért az írásértelmezők „Hymnus jubilationis”-nak, az „ujjongás himnuszának” is nevezik e „jánosi” csengésű szakaszt. Már a szinoptikus evangéliumokban is többször találkozunk olyan mozzanatokkal, amikor világosan kifejezésre jut a Názáreti próféta, a Fiú egyedülálló bensőséges kapcsolata az Atyával; ez a jelleg aztán a későbbi János-evangéliumban teológiai megfogalmazást kap.

Egyedül a Fiú, aki öröktől fogva az Atya kebelén volt, ismeri a szentháromságos Isten misztériumát. Itt emlékezzünk a János-evangélium prológusára: „Istent sohasem látta senki. Az egyszülött (Fiú) Isten, aki az Atya kebelén nyugszik, Ő nyilatkoztatta ki.” Azok a „kicsinyek” ismerik meg Isten misztériumát, akiknek a Fiú kinyilatkoztatja. Ezek nem a beképzelt bölcsek, nem is a büszke teológusok, hanem az alázatosak, akik kitárulnak Jézus Szentlelkének.

Ezért a szelíd és alázatos szívű Jézushoz kell fohászkodnunk, hogy alakítsa öntelt szívünket alázatossá, hogy - a lélekben szegények társaságában - behatolhassunk az isteni Élet mélységeibe. Ilyen szegény és alázatos volt Jézus édesanyja, Mária, aki hitt az égi üzenetnek, bár nem értette, amit a Mindenható benne és általa művelt. Mária is lassan-lassan hatolt be Fia világába és az isteni üdvösségtervbe: az alázatos hit nyitotta meg szívét a Szentlélek ajándékának.

Ez a Lélek ma is működik az Egyházban, minden megkereszteltben, sőt még az Egyházhoz nem tartozó, az igazságot őszintén kereső emberekben is. Ez a Lélek segít megérteni az Írásokat, Jézus tetteinek és tanításának mély értelmét: bevezet bennünket a Szeretet-Isten felfoghatatlan misztériumába, minthogy szívünkbe árasztja a szeretetet. Mert Szent Ágoston szerint a szeretet az a szem, amellyel „megláthatjuk”, megtapasztalhatjuk a láthatatlan Istent, aki Szeretet.

Az egyházatyák szerint: „gratia est semen gloriae”, a kegyelem a leendő dicsőség magva. Már a megkezdett örök életet éljük, mivel megkaptuk az istengyermekség kegyelmét. Jézus elsősorban nem új eszmét, nem is etikát, evilági bölcsességet hozott, hanem önmagában hozott el minden újdonságot Isten belső mélységeiből és gazdagságából. Csak a kicsinyek és alázatosak képesek hittel megnyílni Isten ajándékának, aki mindig adni akarja önmagát, szeretetét – a mi befogadóképességünk mértéke szerint.
Minden kegyelem – ajándék. „Isten ingyen adja azt, amit ad; azt is Ő adja, amit kér; és sokszorosan adja vissza, amit tőlünk kap.” (Maurice Zundel, svájci pap)


(Mt 11, 15-30)




 


„Te Péter vagy!...” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 13. vasárnapra


Idén az évközi 13. vasárnapra esik az apostolfejedelmek, Péter és Pál ünnepe. Jézus Simon apostolnak adta a Kéfás vagyis Szikla nevet, amikor elsőnek kiválasztotta és meghívta apostolának. Simon-Péter Fülöp Cezáreánál (Mt 16) az élő Isten Fiának vallotta meg Jézust, aki kijelentette, hogy őrá, a belőle részesedő sziklaalapra építi Egyházát.

A rendíthetetlen szikla maga Krisztus, a Beléje vetett hit révén lesz a főapostol a sziklaalap. Péterre bízza az oldás-kötés, tehát a bűnbocsánat lelki hatalmát. Feltámadása után pedig – visszautalva Péter háromszoros tagadására – rá bízza az egész nyáj – bárányok és juhok gondozását. (Jn 21) Péternek feladata lesz, hogy Mesterét követve, mint jó pásztor legeltesse a nyájat, vagyis bőséges életben részesítse, és még életét is feláldozza érte (vö. Jn 10 1-28). A feltámadt Jézus jelzi Péter vértanúságát is.

Péter és az apostolok, Jézus feltámadásának tanúi, valamint az apostolutódok Róma püspöke vezetésével, lelki hatalmat kaptak Jézus Krisztustól. Péterrel együtt az égi város kapuit nyitják és csukják, gyakorolják a tekintélyt fegyelmi és tanbeli kérdésekben, az oldás-kötés hatalmát lelkiismereti kérdésekben, az utolsó vacsora hathatós megjelenítésére is hatalmat kaptak.

Az Egyház az Isten országa csírája itt a földön, de nem azonos az Országgal, ahogy a Zsinat hangsúlyozza. Lelki hatalomról van szó, amely szolgálat és nem uralkodás. Az egyház vezetői, pápaság és hierarchia evilági, gazdasági-társadalmi-politikai hatalma igen sok kárt okozott a történelem folyamán a Krisztus által akart lelki küldetés megvalósításában.

A II. Vatikáni Zsinat által hangoztatott „szegény és szolgáló Egyház” eszményét most Ferenc pápa gyökeres kezdeményezésekkel igyekszik megvalósítani, hangsúlyozva, hogy a pápaságnak, a péteri szolgálatnak is meg kell térnie. Emlékezünk az Evangelii gaudium k. buzdítás 32. pontjára:

„Mivel arra kaptam meghívást, hogy meg is éljem azt, amit másoktól kérek, a pápaság megtérésére is gondolnom kell. Róma püspökeként rám vár a feladat, hogy nyitott maradjak minden – szolgálatom végzésére irányuló – javaslatra, amely által hűségesebbé lesz ahhoz az értelemhez, melyet Jézus akart adni e szolgálatnak, valamint az evangelizálás jelenlegei szükségleteihez.”- Ez a „megtérés” természetesen vonatkozik a püspökökre, papokra, minden egyházi szolgálatot teljesítő vezetőre.


(Mt 16, 13-19)

Évközi 12. vasárnap
Mt. 10,26-33.

 

Ne féljetek!

 

Ebben a szakaszban, egy sor bátorítást olvashatunk. Jézus elemi tapasztalata volt az embert megbénító félelem. Félelem a titkos tervektől (26.v.), a rájuk bízott titkoktól (27.v.), félelem a gyilkosságoktól (28.v.), félelem a lélek megrontásától (28b.), félelem a kiszolgáltatottságtól (29.v.). Érdekes, hogy még ezt a mélységesen vallásos társadalmat is áthatották ezek a félelmek. Az is érdekes, hogy miért nem működött ezen félelmek ellenében Isten gondoskodásának érzése. Jézus kora hitének vallásosságát, ezek szerint nem hatotta át széles körben a bízó hit. Ehelyett működött a miden társadalmat átható félelmek sokasága, melyből egy sorozatot olvashatunk.

Jézus szisztematikusan sorra veszi ezeket a félelmeket. Az összeesküvések nyilvánosságra kerüléséről beszél. Az éjszaka titkainak napvilágra kerüléséről szól. De Jézus ismeri a félelem mindent megmérgező erejét, ezért még a testi életnél is jobban fél attól, hogy ezzel a félelemmel megölik a lélekben a reményt, az ember lelki erejét és lelki életének a forrását. Jézus tudja, az élő halottak jelentik a legnagyobb veszélyt, akik már a félelem hatására kifordultak magukból és manipulálhatókká váltak.

A félelem szisztematikus tárgyalása felkészítés a hitvallásra. Jézus egész működésének központi gondolata megszabadítani a káros félelemtől, és felidézni az Istenbe vetett bizalmat. A félelem kívülről ránk erőltetett magatartás és ettől megszabadulva sokkal hatékonyabban tevékenykedhetünk.

Talán az evangélista sem számolt azzal, hogy ez a fél mondat „megöli a lelket” (28b) mennyire aktuális lesz az evangélium írása után 2000 év múlva. Olyan társadalomban élünk, amelyben a félelem felkeltése és a félelemmel való manipulálás az irányítás része lett. A nagy médiumok, a gyógyszergyárak a félelmet a haláltól, a betegségtől és a fertőzéstől, fogyasztás- gerjesztő tényezőként használják. A diktatúrák is tudják, az alattvalók nem szeretik őket, de ha félnek tőlük mégis engedelmeskednek. Ezért kell a gonoszoknak mindig titokban szövetkezni. A legnagyobb baj, amikor a félelem megakadályozza a hitvallást.  Jézus és a tanítványai is tudják, hogy a felépült keresztény közösséget, csak a félelem tudja tönkre tenni. Amikor annyira félnek, másoktól és egymástól, hogy Istenről, sőt Jézus Krisztus jótetteiről sem mernek beszélni. Ezt a bénító félelmet megismerték az apostolok, Jézus perében. A félelem hatására elmenekültek, és Péter a félelem hatására letagadta, hogy ismeri Jézust. Keserű tapasztalatuk, hogy a félelem képes legyőzni a hitet és a bizalmat. Ez alapvetően negatív, mégis lelki történés. Ma már tudjuk a félelem sokkjában tartott emberek lelke megbetegszik, kényszeres lesz és képtelen a józan mérlegelésre. A félelemben élő ember tudata beszűkül. Képtelen józanul gondolkodni, képtelen mindent végig gondolkodni, mert a félelem fogva tartja gondolkodását.

A keresztény vértanúk bátorsága ezért bizonyult termékeny vetésnek, mert miközben mások féltek, ők megmutatták a félelemkeltés semmit sem ad, csak mindent elvesz. A bátor tanúságtétel pedig, mindent visszaad. A testet megölhetik, de a lélek ereje megmarad, a meghalt mártírok erősebbek, mint az életbe maradt diktátorok. Ez a mondat egyben prófécia is. Jézus nem csak mondta, miként kell szembesülni a halálfélelemmel, hanem szembe is szállt vele. Ezzel adott számos embernek életet.

 

Dr. Benyik György

 

Isten: szeretet-közösség – P. Szabó Ferenc elmélkedése Szentháromság vasárnapjára


Szentháromság vasárnapján a keresztény hit központi magvát próbájuk megközelíteni alázatos imádással, - „a keresztény istenképet és a belőle következő emberképet, valamint az ember útját”. XVI. Benedek első körlevele elején így jelöli meg eszmélődése célját, idézve Szent János első levelének szavait (1Jn 4, 16): „Az Isten szeretet, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad és Isten őbenne marad. Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és mi hittünk a szeretetnek”.

Ratzinger pápa így folytatja: „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új távlatot s ezáltal meghatározott irányt ad. János evangéliumában ezt az eseményt a következő szavakkal írja le:

’Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindannak, aki benne hisz (…) örök élete legyen.’ (Jn 3, 16). (…) A szeretet, azáltal, hogy Isten előbb szeretett minket (1Jn 4, 10), többé már nemcsak egy ’parancsolat’, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk. Egy olyan világban, amelyben Isten nevével olykor összekapcsolták a bosszúállást, sőt a gyűlölet és erőszak kötelezettségét, ez a parancs nagyon időszerű és jelentőségteljes.” (Így XVI. Benedek.)

Valamennyien bűnösök, önzők, szeretetlenek, tékozlók vagyunk, de az Atya irgalmasan visszafogad bennünket házába hozzánk küldött, értünk önmagát feláldozó, meghalt és feltámadt Fia által, a Feltámadott bennünk működő Lelke által. Csak táruljunk ki a Lélek ajándékának. Még ez a kitárulás is az Ő ajándéka. Ezért folyton könyörögnünk kell: Jöjj el, teremtő Szentlélek, újítsd meg szívünket és általunk a társadalmat, az önzéstől és gyűlölettől szétszaggatott világunkat!

Szentháromság vasárnapján a háromságos egy Isten titka előtt leborulva hálát adunk keresztségünkért: ezzel – az Egyházban és bennünk működő Szentlélek által bekapcsolódtunk az isteni életbe, amely földi életünkben már kibontakozik, és elővételezi az Atya, Fiú és Szentlélek szeretetközösségében való részesedést. „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen velünk!” (Vö. 2Kor 13, 13)
(2Kor 13, 11-13, Jn 3, 3, 16)


Kérjük a Szentlelket! - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Pünkösdvasárnapra



A feltámadt Jézus küldetést ad az apostoloknak: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer…”. Így olvassuk Szent Jánosnál. Máté záradékában a Feltámadott, minden lelki hatalom birtokában, az Atya és Fiú és Szentlélek nevében keresztelni és tanítani küldi tanítványait, ezzel az ígérettel: „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Az Úr Lelke által van jelen Egyházában, akit pünkösdkor elküldött (erről szól az 1. olvasmány), és aki átalakította értetlen, csalódott, félénk követői szívét-lelkét. A Szentlélek a szeretet, az istengyermekség kegyelmét árasztja szívünkbe, ahogy a Római levél 8. fejezetében olvassuk, és így örömmel tartunk a vég felé, és biztos reménnyel fogadjuk a megpróbáltatásokat is, tudván, hogy „az Isten-szeretőknek minden a javukra válik”, „még a megbánt és megbocsátott bűnök is”, ahogy Szent Ágoston kiegészítette Szent Pál szavait.

De ehhez meg kell térnünk: ki kell tárulnunk a teremtő Lélek ajándékának. Ezt a kitárulást is a Lélek adja. Keresztes Szent János mondja, hogy az ember annyit kap Istentől, amennyit vár tőle. Várjuk, hogy csoda történjék velünk, erre biztat Anthony de Mello indiai jezsuita egyik lelkigyakorlatos könyvében (Kapcsolat…, Korda, Kecskemét, 2004, 13-14). És itt a következő meghökkentő, de igaz eszmefuttatást olvasom: „Az igazi Lélek elleni vétek, ha valaki már nem hisz abban, hogy a Szentlélek képes a világot vagy őt magát megváltoztatni. Ez az ateizmusnak sokkal veszélyesebb fajtája, mint az, amely azt mondja, hogy ’Isten nem létezik’(…) Az ilyen ember istene gyakorlatilag halott isten – nem az az Isten, aki Jézust halálból feltámasztva megmutatta nekünk, hogy számára semmi sem lehetetlen.”

Lukács evangélista biztat: az Atya megadja a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle (Vö. Lk 11, 1-13). Jézus ígérete szerint van legalább egy kérőima, amelyet az Atya mindig meghallgat: ha a Szentlelket kérjük Tőle. Teljes bizalommal kérhetjük tehát a Szentlelket, különösen most Pünkösdre készülődve, állandóan, állhatatosan, szavak nélkül is, belső vágyakozással, hittel és türelmes várakozással: „Jöjj el, Szentlélek Úristen, megbocsátó irgalmaddal és a belénk öntött szereteteddel teremts újjá bennünket!”

(ApCsel 2,11-11; Róm 8,22-27; Jn 20, 19-23)


Urunk mennybemenetele - P. Szabó Ferenc elmélkedése Húsvét 7. vasárnapjára


A feltámadt Jézus mennybemenetele előtt küldetést ad az apostoloknak: „Én kaptam minden hatalmat mennyben és földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”

A feltámadt Jézus kapott meg minden hatalmat az Atyától, és ebben részesíti apostolait. Ez nem a gazdaság, az erő és az erőszak szülte fizikai-politikai, hanem lelki hatalom, nem uralkodás, hanem szolgálat. „Szegény és szolgáló Egyház” a zsinati eszmény, amelyet most Ferenc pápa igyekszik megvalósítani, példát adva püspököknek, papoknak, elöljáróknak, vezetőknek. „Servus servorum Dei”= Isten szolgáinak szolgája: ezt hajdan egy pápa fogalmazta meg saját szolgálatának megjelölésére.

Menjetek…kereszteljetek, tanítsatok!...” Ezt a küldetést az apostolok és utódaik, az élő Egyházban, a feltámadt Jézus Lelke erejében igyekszenek teljesíteni kétezer év óta. Ma is, amikor az elkereszténytelenedett „nyugati világban” az új evangelizálást sürgetik a pápák, e küldetésben minden megkereszteltnek részt kell vennie sajátos hivatása szerint. Emlékeztetek Ferenc pápa Az Evangélium öröme k. buzdítására, aki a missziós megújulásról írva a személytől személyig menő apostolkodást ajánlja mindenkinek, mindennapos feladatként (Evanglii gaudium, 127-129): „Az evangéliumot azoknak vigyük el, akikkel dolgunk van: akár közel állnak hozzánk, akár ismeretlenek.” „Személyes párbeszéd, melyben a másik kifejezi és megosztja örömei, reményeit, aggodalmait szeretteiért, és egyéb dolgot, ami betölti szívét. Csak e beszélgetés után lehet bemutatni az igét, akár egy szentírási rész felolvasásával, vagy elmondva azt, de mindig emlékeztetve az alapvető üzenetre: Isten személyes szeretetére, aki emberré lett, önmagát adta értünk; s mert él, felkínálja üdvösségét és barátságát. Olyan üzenet ez, amelyet alázatos és tanúságtevő, mindig tanulékony magatartással osztanak meg, annak tudatában, hogy az oly gazdag és mély, hogy mindig felülmúl bennünket. Néha közvetlenebbül fejeződik ki, máskor személyes tanúságtétel, elbeszélés, gesztus által, vagy olyan formában, melyet maga a Szentlélek ébreszthet a konkrét helyzetben.”

Pünkösd közeledtével kérjük a vigasztaló és teremtő Lelket, aki mindig velünk van és kiárasztja lelkünkbe a szeretet-ajándékát, ha kitárunk Neki, hogy térítsen, újítson meg bennünket, hogy így hozzájáruljunk az Egyház és a világ átalakulásához.
(Mt 28, 16-20)



 


Velünk a Vigasztaló Szentlélek (Jn 14, 15-21) - P. Szabó Ferenc elmélkedése Húsvét 6. vasárnapjára


Nagycsütörtökön este az apostoloktól búcsúzó Jézus megígéri a Vigasztaló Szentlelket, az Igazság Lelkét, aki mindig velük marad. Halála és feltámadása után visszatér az Atyához, de megdicsőülten, Szentlelkével Velünk-lakó-Isten lett. itt él a hívők közösségében, Egyházában, és beteljesíti a megváltás művét. A pünkösdi Lélek megtanítja övéit minden igazságra, megvilágítja a Messiásról szóló jövendöléseket, amelyek a Názáreti Jézusban teljesedtek be. A teremtő és megszentelő Lélek ma is működik nemcsak a megkereszteltekben, hanem minden jóakaratú, igazságot kereső ember szívében lelkiismeretében. (Vö. Gaudium et spes, 22)

Mennyire szükségünk van a Vigasztalóra zaklatott, válságos korunk különféle bajoktól és csapásoktól szenvedő embereinek: a külső és belső béke hiánya, saját és szeretteink testi-lelki szenvedése, családi viszályok, céltalan és lelki üresség miatt szenvedő fiatalok és felnőttek rokoni és baráti társaságában! Ilyenkor égi segítségért fohászkodunk, a teremtő és vigasztaló Szentlélek ajándékaiért könyörgünk, hogy árassza szívünkbe a szeretetet és békét, amelyet a világ nem adhat. Hinnünk kell – a kegyelem segítségével – abban, hogy a Szentlélek megtéríthet, megújíthat bennünket, és szívünket eltöltheti örömmel. Ez a hitből és a biztos reményből forrásozó öröm a Szentlélek ajándéka.

A Lélek láthatatlan, ezért a nem hívők számára nem is létezik. Csak az Egyház látható arcát, a szervezetet, külső megnyilvánulásait látják számos fogyatékosságával, árnyaival, bűnös tagjaival. A láthatatlan misztérium, a hívő közösség isteni arcának alakítása, a megszentelés a pünkösdi Lélek műve. A bennünk kibontakozó isteni élet, a kegyelem már a jövendő dicsőség magva, csírája. Az Egyház tehát szent, mert a Szentlélek életi és az életszentség gyümölcseit termi, de mivel tagjai – egyháziak és világiak – bűnösek, azért a bűnbánat útját járja, szüksége van megtérésre és megújulásra, amint zsinat tanítja (Lumen gentium 8), és amint Ferenc pápa állandóan hangoztatja. És ezt magára is vonatkoztatja: „Amikor arra kapok felszólítást, hogy úgy éljek, ahogy másoktól is megkívánom, gondolnom kell a pápaság (pápa) megtérésére is!” (Evangelii gaudium, 32) A pápát követve mindenkinek, valamennyiünknek a bűnbánat és a megtérés útját kell járnunk, hogy a Jézus által hozott üdvösség örömhírének hiteles tanúi lehessünk.

Könyörögjünk a teremtő Lélekhez: „Jöjj, Vigasztaló és teremtő Lélek, alakítsd át, teremtsd újjá szívünket, hogy megújuljon a világ!

„Aki engem lát, látja az Atyát is” - P. Szabó Ferenc elmélkedése húsvét 5. vasárnapjára


Az utolsó vacsorán, a halálba induló, apostolaitól búcsúzó Jézus, aki feltámadása után visszatér az Atyához, ahol helyet készít övéinek, vígasztalául megígéri a Szentlelket, aki mindig a Benne hívőkkel, az egyházi közösséggel marad. Miként Péter, Tamás és Fülöp apostol is értetlenek: csak a Szentlélek eljövetele után érik meg az Atya üdvösségtervét beteljesítő Fiú húsvéti misztériumát: Ő a próféták által megjövendölt Messiás, akinek a szenvedés révén kellett bemennie dicsőségébe. Fülöp kérésére: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát!” - Jézus kinyilatkoztatja legbensőbb titkát: istenségét, az Atya és a Fiú csodálatos egységét: „Aki engem lát, látja az Atyát. (…) Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem.”

Az ember „Isten képmása”, Istenhez rendelt lény, ezért egész életünk nyugtalan Isten-keresés, szomjazzuk a végtelen Igazságot, Jóságot, Szépséget. A láthatatlan, de a teremtményekben nyomot hagyó, főleg az embertestvérek arcán keresztül megnyilatkozó élő Isten arcát keressük. Látni szeretnénk az élő Istent, aki megközelíthetetlen fényben lakozik. Az Atya válasza az általa belénk oltott vágyakozásra a Fiú Isten megtestesülése. A végtelen Szeretet csodája ez, az alázatosságban megnyilatkozó hatalomé. Az isteni szeretet rendjében a hatalom gyengeség, miként a gazdagság szegénység. „Regnavit a ligno Deus!” Isten a keresztfáról uralkodik, hirdeti az ősi himnusz.

François Varillon francia jezsuita „Isten alázata és szenvedése” c. csodaszép könyvét idézem (SZIT, 2002, 80): „Századok kellettek ahhoz, hogy a seregek Urát végre mint tehetetlen Istent imádják. (…) Isten Mindenhatósága a végső ellentéte annak a hatalomnak, amelyet az emberek eredeti gyengeségükben képzelnek el, és amelyet most, hogy gazdagok és erősek lettek, mint vetélytársat utasítják vissza. Az alázatosság nem vetélkedik semmivel sem. A hatalom csúcsán az alázatosság annak a gyermeknek a sebezhetősége, aki jászolban fekszik, és azé a fiatalemberé, akit keresztre szegeztek. Amikor a liturgiában így imádkozunk: ’Örök és mindenható Isten…’ , miért olyan nehéz emlékeznünk Jézus szavára: ’Aki engem látott, látta az Atyát’? Nincs más Isten, mint Jézus Atyja.”

(Jn 14, 1-12)

A Jó Pásztor szolgálatában - P. Szabó Ferenc elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára


A nyáját őrző, vezető, védő pásztor képe gyakori a Bibliában: a pusztában vándorló ószövetségi nép számára könnyen érthető volt, ha a próféták e metaforát használták Jahve és népe kapcsolatának megvilágítására; tőlük azután Jézus is átvette a példázatot, amikor Jó Pásztornak mutatta be magát. Húsvét 4. vasárnapján a jánosi allegóriát olvassuk a negyedik evangélium 10. fejezetéből, amely visszautal Ezekiel prófétára. Jézus, Jahvéhoz hasonlóan kiszabadítja a nyájat a veszedelmekből, és dús legelőre vezeti. Ő a tökéletes pásztor, aki életét adja juhaiért, örök életet biztosít a benne hívőknek.


Most, Jó Pásztor vasárnapján tarja az Egyház a hivatások világnapját: világszerte azért imádkozunk, hogy a Jó Pásztor támasszon szolgálatára új papi és szerzetesi hivatásokat. Köztudomású, hogy az ún. nyugati világban egyre csökken a papi és szerzetesi hivatások száma, és így az elöregedő papságra egyre több és súlyosabb teher nehezedik. A jelenségnek számos oka van: a szekularizált, Isten nélküli, a vallás- és egyházellenes társadalmi környezet; a családok szétesése következtében a gyermekek vallásos nevelésének hiánya; az egykézés, illetve a gyermekvállalás fokozódó elutasítása; továbbá – legalábbis vidéken - egyik ok az is, hogy a papi pálya ma már legtöbbször nem jelent társadalmi előmenetelt.

De - e jórészt szociológiai tényezők mellett - alapvetően közrejátszik a papi identitás, önazonosság válsága is, amelynek fő oka a természetfeletti hit, következésképpen a hűség megfogyatkozása. Sok pap már csak funkcionáriusnak tekinti magát, kedv és öröm nélkül hordozza az apostoli munkával járó terheket, mert hiányzik a Krisztus segítségébe vetett bizalom és az áldozatos, az emberek üdvösségéért munkálkodó szeretet. Az ilyen öröm nélküli papi élet nem lehet vonzó a fiatalok számára. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a legtöbb esetben a papi és a szerzetesi hivatások eredeténél – az isteni kegyelem működésén túl – ott van egy találkozás egy vonzó személlyel, hivatásában boldog pappal vagy szerzetessel.

Ferenc pápa papsághoz intézett nagycsütörtöki beszédében a papi örömről elmélkedett. Csak az örvendező és örömet sugárzó papi élet lehet vonzó az útjukat kereső fiatalok számára. A pápa így fohászkodott: „E papi csütörtökön azt kérem az Úr Jézustól, hogy sok fiatallal fedeztesse fel a szív izzó lelkesedését, amely felszítja az öröm lángját, mihelyt a fiatal boldog merészséggel, készségesen válaszol hívására.”


(Jn 10, 1-10)


 

Az emmauszi tanítványok – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Húsvét 3. vasárnapjára



Húsvét 3. vasárnapján az emmauszi tanítványokról szóló történetet olvassuk Lukács evangéliumából. A Feltámadt Jézus, mint ismeretlen vándor a Jeruzsálemből az Emmausz nevű faluba tartó két kiábrándult tanítvány mellé szegődik: Az Írások alapján megmagyarázza nekik, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, hogy bemehessen dicsőségébe. Lángoló szívvel újra hinni kezdenek, majd a kenyértörésnél megnyílik szemük, és felismerik Jézust. Visszatérnek Jeruzsálembe, és elbeszélik az örvendező tizenegy apostolnak, ami az úton történt velük.

Az örökszép evangéliumi történetnek fontos üzenete van nekünk, 21. századi embereknek, hívőknek, kétkedőknek, keresőknek egyaránt. Úton járó emberek vagyunk.

A zsinat tanítása szerint (LG 8): „a földön vándorló Isten újszövetségi népe vándorolva járja útját az örök haza felé tartva; a világ üldözi, Isten vigasztalja, az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön; megerősíti a feltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze.”

Jézus feltámadt, legyőzte a bűnt és a halált; most már Lelkével van jelen a hívők közösségében: Emmanuel, Velünk-lakó, Velünk-Vándorló Isten lett. Ha a Szentírást olvassuk (a szentmisében vagy azon kívül), Lelke megvilágosít bennünket, hogy hittel egyre jobban behatoljunk misztériumába; a kenyértörésben, az Eucharisztiában való részesedés révén pedig bennünk él, kibontakoztatja megkezdett istengyermeki életünk.

De a feltámadott Szentlelke nemcsak a hívők közösségében van jelen, hanem minden jóakaratú, igazságot kereső ember szívében, lelkiismeretében láthatatlan módon működik. Újra a Zsinatot idézem, egyik legfontosabb tanítását (Gaudium et spes, 22; vö. Lumen gentium 16):

„Mivel Krisztus mindenkiért meghalt és mivel az embernek valójában csak egy hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen -, hogy Húsvét titkában, vagyis Krisztus halálában és feltámadásában részesedjék.” Vagyis a szerető, irgalmas Isten mindenkit meghív a Krisztus és Lelke által működő kegyelem által a hitre és az üdvösségre.

Ez a húsvéti Örömhír: Krisztus valóban feltámadt, él és, a hit által örök életünk van. Kérnünk kell a kegyelmet, hogy megerősödjünk hitünkben, és ezt a megélt örömet sugározzuk szét környezetünkben.


(Lk 24, 13-35)



Húsvétra

Ez az a nap, amelyet az Úr szerzett, örvendezzünk és vigadjunk azon. (Zst. 117, 24. ) Ezt a zsoltárverset katolikus templomainkban ma, és az egész héten át sokszor elénekeljük. A zsoltár eszébe akarja juttatni minden hívő embernek, hogy milyen nagy dolgot tett a világnak kétezer évvel ezelőtt a mindenható Isten.

 

Krisztus feltámadásának napja van ma. Ez a legnagyobb ünnepe a keresztény Egyháznak. Isten készítette ezt a napot a világnak, hogy a világ megtapasztalja Isten erejét, Isten hatalmát. Isten mindenható erejét látjuk abban, hogy Jézus Krisztus beváltotta ígéretét: harmadnapra feltámadok! Olyan borzalmas halál után, amivel Jézust megölték, emberileg lehetetlennek látszott az Ő feltámadása. Emberileg lehetetlennek látszott, de Isten előtt nincs lehetetlen. Az Atyaisten Dávid zsoltárában már ezer évvel azelőtt megjövendölte, hogy nem engedi át szent Fia testét a romlásnak. (Zsolt. 15, 8-) Szent Péter is erre hivatkozott, amikor Jézus feltámadásáról beszélt a tömegnek. (Apcs. 2.) Isten ígérete az igazmondó Isten ígérete, amire az ember nyugodtan alapozhatja életét.

Örvendezzünk és vigadjunk azon! Erre buzdít bennünket a mai nagy ünnepen a zsoltárvers második része. Aki Istent szerető ember, annak van oka az örvendezésre. Örvendezzünk, mert Istenünk beváltotta szavát: Szent Fia, Jézus feltámadt a halálból. Örvendezzünk, mert Isten, velünk kapcsolatos ígéreteit is beváltja. Életünkben Ő a segítőnk, Ő a jótevőnk, Ő a megbocsátónk, Ő az örök életre vezetőnk. Ő lesz a minden jóért örök jutalommal igazságosan és gazdagon megfizető Istenünk. Az az isteni igéret is valósággá válik, hogy, ha Jézussal élünk földi életünkben, az utolsó napon bennünket is feltámaszt az örök életre. Ebben biztosak lehetünk. Ha Isten feltámasztotta Fiát, Jézust, velünk, megváltott ember-testvérekkel is megteszi ezt Jézus. Az emberekhez eljött jó pásztor feladata akkor lesz teljes, ha Jézus a mennybe viszi az Atyához azokat, akikért Ő a földre jött.

Ez a mai ünnep számunkra a szent örömnek és vígasságnak a napja. Mivel Isten nekünk ilyen csodálatos ünnepet készített, Jézus feltámadását, örüljünk lelkünkkel a feltámadt Jézusnak, és örüljünk a mi jövendő feltámadásunknak is. Ámen.

HÚSVÉTI ÖRÖM

Örvendetes nap van ma, Krisztus feltámadásával a halál elenyészett, és az élet sugara föltünt, Ádám föltámadva örömmel táncol. Ezért mi is zendítsünk rá győzelmi énekre!

Jertek, új éneket zengve, ünnepeljük a pokol megrontását, mert a sírból feltámadt Krisztus, a halált foglyul ejtve, és üdvözítve a mindenséget!

Íme, Krisztus feltámadt, angyal mondja a kenethozóknak: ne sírjatok! De menjetek, az apostoloknak mondjátok meg: Örvendjetek, ma üdvössége lett a világnak, és a halálos ellenség zsarnoki hatalma megszünt.

Fölkeltél a sírból, le nem alkonyodó fény, s halhatatlanság sugaraival ragyogtad be a világot, elűzted a földkerekség határairól a halál okozta szomorúságot, könyörületes Uram.

A halált megtörve feltámadtál Krisztus, mint a legnagyobb Király, visszaszereztél minket az alvilág tornácából, s meghívtál bennünket a mennyország élvezetére, a halhatatlanság földjére.

Föltámadtál harmadnapra a sírból, mint álomból ébredve, Uram, és isteni erőddel összezúztad az alvilág kapuit, föltámasztva a hajdani ősatyákat, egyedül áldott és dicsőített Istene atyáinknak!

Miért tartotok kezetekben drága kenetet? Ki az, akit kerestek? A sírban tündöklő angyal mondja nektek: Föltámadt Krisztus Istenünk, s föltámasztotta az alvilágban levő emberi nemet.

Életadó Istenként szálltál a sírba, és ott összetörtél minden ajtót és zárat, és a holtakat föltámasztottad, Üdvözítő, s azok ezt kiáltják néked: Dicsőség föltámadásodnak, mindenható Krisztus!

Sírodból nekem élet fakadt Krisztus, mert hatalmad van az élet felett, s odaállván azt kiáltottad a sírokban levőknek: Megbilincseltek, fel vagytok oldozva, mert eljöttem a világ megváltására!

(Nagyböjt 3. vasárnapjának kánonjából.)

Forrás: http://www.parochia.hu/1napok/NB/07/nagyhetre.htm


Gondolatok Virágvasárnapra - P. Szabó Ferenc elmélkedése


A fényes Isten-arcot vér s fájdalom fedi…” Virágvasárnappal megkezdődik nagyhét, a készülődés hitünk központi eseményére, a húsvéti misztérium: Jézus kereszthalála és feltámadása ünneplésére. Jézus áldott, üdvösséget hozó szenvedéséről elmélkedve, együtt érzünk a nagy Szenvedővel, de ugyanakkor tudatában vagyunk annak, hogy nagypéntekkel nem fejeződött be Jézus története: hiszen az Úr “harmadnapon feltámadt! Ferenc pápa figyelmeztetett az Evangélium öröméről írt buzdításában (6.pont): “Vannak keresztények, akiknek látszólag nagyböjti stílusuk van, húsvét nélkül.” A pápa nem feledkezik meg arról, hogy életünkben vannak kemény pillanatok, testi-lelki szenvedés érhet bennünket és szeretteinket, de ha hiszünk, az ilyen megpróbáltatások közepette is tudatosítsuk: Atyánk, aki egyszülött Fiát adta értünk, végtelenül szeret minket, és ha Reá hagyatkozunk, feléled szívünkben a reménység. “Az Istent szeretőknek minden a javukra válik”, ahogy Szent Pál hirdeti a Rómaiaknak (8, 28) “Omnia cooperantur in bonum…” Szent Ágoston hozzáfűzte: “Etiam peccata…”, még a megbánt bűnök is, mert a bűnbánatban és a bűneink bevallásában Isten végtelen irgalmával találkozunk.

Ismét csak Ferenc pápát idézzük (EG 5): “Az evangélium, melyben dicsőségesen ragyog Krisztus keresztje, nyomatékosan meghív az örömre. (…) Amikor Jézus megkezdi szolgálatát (keresztelő) János felkiált: ‘Az öröm most teljes lett’ (Jn 3, 29) Maga Jézus ’kitörő örömmel dicsőítette Istent a Szentlélekben’ (Lk 10,21). Üzenete az öröm forrása. (…) A mi keresztény örömünk az ő túláradó szívének forrásából fakad. A tanítványoknak ezt ígéri: ‘Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik’ (Jn 16, 20) Majd hozzáteszi: ‘Viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki.’ (Jn 16, 22). Amikor meglátták a Feltámadottat, ‘öröm töltötte el’ a tanítványokat (Jn 20, 20).

Egy régi himnuszban az Egyház ezt énekli: “Regnavit a lingo Deus”, Isten a keresztfáról uralkodik. Egyik ismert népénekünk szólalt meg elmélkedésünk elején: szövegét Rosty Kálmán jezsuita költő írta. A második versszakot hallják befejezésül:

„Ó Isten Egyszülötte, mindenható Király…”


Én vagyok a Feltámadás és az Élet – P. Szabó Ferenc elmélkedése Nagyböjt 5. vasárnapjára


Húsvéthoz közeledve, nagyböjt 5. vasárnapján a liturgia Lázár feltámasztásának történetét olvastatja János 11. fejezetéből. Drámai, megrendítő történet. Jézus maga is mélyen megrendül Lázár sírjánál, amikor elhunyt barátja nővérét sírni látja. Pedig isteni hatalmának tudatában van, amikor kijelenti, hogy Lázár fel fog támadni; tudja, hogy az Atya meghallgatja, és „Lázár, jöjj ki!” kiáltására a halott kijön a kősírból.

Az evangéliumi jelenetet gyakran felolvassák temetés alkalmával, hogy a szeretteiket sirató hívőket megerősítsék hitükben és reményükben. Az evangéliumok szerint Jézus Lázáron kívül még két esetben keltett életre halottakat; utána mindhárman meghaltak. Ezek a „feltámasztások” tehát valójában életre keltések voltak. Különbözők magának Jézusnak a feltámadásától, amely átmenet volt egy másik, az isteni létrendbe, teljes emberségében, testi mivoltában is, végleges megdicsőülés. Amikor a Hiszekegyben megvalljuk: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet”, ez a Jézuséhoz hasonló feltámadásunkra céloz, mely a végítéletkor következik be.

Szent Pál az első Korinthusi levél 15. fejezetében hirdeti az örömhírt: Krisztus feltámadt, és majd követik a Főt a feltámadásban mindazok, akik hisznek benne, akik a keresztség által részesedtek az Üdvözítő halálában. Mert ha nem lenne feltámadás és örök életünk, illúzió áldozatai lennénk, nyomorultabbak a hitetleneknél, akik számára csak a földi élet van, és ezért a „szakítsd le minden perc virágát! a carpe diem! pogány elvet követik. Pál is Izajást idézve mondja: Ha nincs feltámadás, akkor „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk!” De ha hisszük, hogy Krisztus feltámadt – és ezt hitték a korinthusiak – hogyan kételkedhetnek a saját feltámadásukban? Ha mi is hisszük a szerető Atyaistenben, aki azért küldte el Jézust, egyszülött Fiát, hogy életünk legyen, hogy az isteni örök életben részesítsen, megsemmisülésünk ellene mondana Isten szeretetének, örök üdvösség tervének. Hiszen örök szeretettel szeretett minden egyes személyt, már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket Krisztusban, hogy általa fogadott gyermekei legyünk. A megsemmisülés ellentmondana a teremtő Isten bölcsességének is! Ha létre hozta/hozza ezt a szépséggel és csodálatos renddel megáldott fejlődő világmindenséget, amelynek csúcsán az emberi személy áll, hogyan semmisülhetne meg az, akiért minden lett. Akkor tényleg abszurd, értelmetlen lenne a világ, ahogy egyes ateisták hirdették: „Abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk!” (J.- P. Sartre)

Mostani eszmélődésünket megerősíti az evangéliumi kinyilatkoztatás, Jézus Lázár életre keltésekor mondott szavai: „Én vagyok a Feltámadás és az Élet; aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog!”

Hiszünk, Uram! Szentlelked által erősítsd ingadozó, gyenge hitünket!


(Jn 11, 1-45)


Jézus az Élet világossága – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése nagyböjt 4. vasárnapjára


A született vak meggyógyításakor Jézus kinyilvánítja, hogy Ő a világ Világossága azoknak, akik hisznek benne. A hit fényt ad a szemnek, látóvá tesz, hogy az örök élet világosságában járjunk a földi félhomályban vagy sötétségben. Vannak olyan emberek, akik jobban szeretik a sötétséget – az értelem nélküli élet sivatagában, a szenvedélyek és a bűn sötétségében járnak, - elvakultak gőgjükben és tagadásukban.

Róluk írta János evangélista Prológusában, evangéliuma bevezetőjében: „A megtestesült Ige az Élet világossága lett az embereknek. Az igazi Világossága világba jött, tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindannak azonban, aki befogadta, hatalmat adott, hogy Isten gyermekévé legyen, annak, aki hisz Őbenne”.

Az élő Istentől elforduló, elszakadó ember fokozatos megkeményedését, elvakultságát megátalkodásnak nevezi az Írás. Az ilyen ember keménynyakú és kőszívű. Mindenki belekerülhet ilyen állapotba: a pogányok, az izraeliták, Jézus tanítványai is, így Jézus mai követői is. Izajás prófétánál (6, 9sk) és Szent Pál Római levelében (9, 18) olvashatunk erről.

A názáreti Jézussal szembeni hitetlenségről lépten-nyomon olvashatunk a szinoptikusoknál és a János-evangéliumban. A hitetlen menekül a világosság elől, mert művei gonoszak (Jn 3, 20). A rossz úton járva, a bűnt megszokva az ember elvakulttá lesz (Jn 9, 39), megátalkodik, nem tudja meghallani többé Jézus hívó szavát (Jn 8, 43).

De soha se veszítsük el az embereket szerető Atyaistenbe vetett hitünket és reményünket! Isten nem semmisíti meg lázadó teremtményét, mindvégig szereti. A hitetlenség látszólagos végzetével szemben Jézus kinyilatkoztatja az Atya vonzásának titkát (Jn 6, 44). Ha Jézus „fölemeltetik a földről”, a keresztről minden embert magához vonz (Jn 12, 32). És Jézus orvosunk, azért jött, hogy a betegeket gyógyítsa, a jó Pásztor keresi az elveszett juhokat.

Nem ítélni jött, hanem megmenteni, teljesebb, örök életre vezetni bennünket. Ferenc pápa ezt állandóan hangoztatja. Így nagyböjti üzenetében: „Isten nagyobb a mi bűneinknél, és ingyen szeret minket, mindig, és a közösségre, valamint az örök életre vagyunk teremtve. Az Úr arra hív minket, hogy örömmel hirdessük az irgalom és a remény üzenetét!”

Mi, hívő keresztények tudjuk, hogy „ha hűtlenek vagyunk is, Isten hűséges marad” (1Tim 2,13). És mindig örömmel halljuk a feltámadt Jézus Tamás apostolnak mondott biztató szavait: „Ne légy többé hitetlen, hanem hívő!”

Fohászkodjunk Jézushoz a teljesebb, mélyebb hit ajándékáért: „Hiszek, Uram, de segíts hitetlenségemen!”

(Jn 9, 1-41)


Találkozások Jézussal – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése nagyböjt harmadik vasárnapjára


János evangélista hosszan, részletesen beszéli el Jézus találkozását Jákob kútjánál a szamariai asszonnyal, akinek beszélgetésük során felfedi messiási mivoltát. A Mester megszomjazott, vizet kér a kúthoz érkező, a zsidók által idegennek tartott, feslett életű asszonytól.

Igazában az Üdvözítő maga nyitja meg a hit kegyelmének élő vízforrását az asszonynak, és mindazoknak, akik nyilvános működése során találkoznak vele: az első apostoloknak, a vakoknak és bénáknak, akiket meggyógyít, Simon farizeusnak, Mária Magdolnának, az emmauszi tanítványoknak. És felkínálja ma is az igazságot keresőknek, nem hívőknek, de nekünk hívőknek is az örök életre szökellő vizet, amely kereszten átszúrt Szívéből fakadt, miután feltámadott, és elküldte Szentlelkét, aki által kiárad szívünkbe Isten szeretete.

Húsvétra készülve visszagondolhatunk Jézussal, Istennel való találkozásainkra: Lehet ez a gyermek első áldozása, egy lelkigyakorlatos élmény, Isten megbocsátó szeretetének megtapasztalása a szentgyónásban, a szépség és a szerelem elragadtatása, amely a Teremtőhöz emeli a lelket, vagy egy hitelesen keresztény, szent személlyel, pappal vagy világi nővel-férfivel való találkozás, mert a szentek Isten hathatós tanúi a földön.

„Ha ismernéd Isten ajándékát!...” Isten kegyelmi ajándékát kell jobban megismernünk, és a feltámadt Jézus Lelke által adott, örök életre szökellő vízforrásból kell merítenünk, hogy új életet éljünk. „Azok, akik ebből a vízből isznak, nem szomjaznak többé…” Az élő víz ott található a kegyelmi életet élő emberben. Bár a mély forrás felszínét - a szabad ég alatt - sokszor tört gallyak, korhadó levelek lepik el, de a romlás rétege alatt a víz kristálytiszta: itt ragyog az isteni fény, amelyben az egész teremtés fürdik: „Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.”(Jn 1,4)

Adjunk hálát adunk a hit kegyelméért, és kérjük Jézust: adjon saját Lelkéből, hogy - Szentlelke élő vizéből merítve - mi is tiszta források legyünk az Igazságot szomjazó embertestvérek számára.

Halász Piusz fohászával zárjuk elmélkedésünket:

„Ó, jöjj, lilába öltözött bűnbánat, jöjj, pálmát lengető remény, jöjj szárnyaló szeretet és fényben fürdő tiszta hit! Áradjon a lelkemben a kegyelem gazdagsága, ne legyen unalmas az ima, füstölgő mécses a hitem, üres mellverés a bűnbánatom. Jöjjetek élő vizek, árasszátok el a lelkemet, töltsétek be szívemet, hogy a pusztában szomjan ne vesszem!”

(Jn 4, 5-42)

 

Urunk színeváltozása – P. Szabó Ferenc elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapjára


Urunk színeváltozásának történetét, amely mindhárom szinoptikus evangélistánál az előző fontos eseményhez, Péter Fülöp Cezárea-i vallomásához kapcsolódik, a nagyböjti liturgia azért olvastatja, mert Jézus, Isten Fia dicsőségének kinyilvánításához hozzá tartozik a kereszt, a szenvedés előre jelzése. Jézus a hegyről lejövet jövendő haláláról és feltámadásáról beszél a három apostolnak. A tanítványokat megrendíti a színeváltozás jelensége, Isten közelségét érzik meg a dicsfényben ragyogó Jézusban. A lelkes Péter elragadtatásában sátrat akar építeni, hogy a dicsőség fényében sütkérezzen. De botránkozik, amikor Jézus szenvedéséről és haláláról kezd beszélni.


A tanítványok mindvégig – egészen Jézus mennybemeneteléig értetlenek maradnak: csak Pünkösd, a Szentlélek eljövetele után értik meg, hogy „ezeket kellett az Emberfiának elszenvednie, bemennie dicsőségébe. Be kellett teljesítenie küldetését: az izajási Szenvedő Szolga sorsát, a prófétai sorsot. Nem a szenvedést és a halált kereste, hanem teljesítette az Atya akaratát: emberré lett, kiüresítette önmagát, felvette a szolga alakját, engedelmes lett egészen a kereszthalálig, így fordította meg az engedetlen teremtmények sorsát, hozta el a szabadulást. Ezért az Atya megdicsőítette, mindenek Urává tette, ahogy a Filippi levél 2. fejezetének Krisztus-himnuszában az ősegyház megfogalmazta. Emlékezünk, hogy a nagyheti liturgiában az Egyház állandóan ismétli e himnusz verseit.


Most nagyböjtben a keresztutat járva/imádkozva, Jézus üdvözítő szenvedéséről elmélkedve tudatosítsuk: Jézus az üdvösséget szerető engedelmességével szerezte meg nekünk; ez szörnyű lelki és fizikai szenvedéssel járt, de nem szabad eltúlozni a fizikai szenvedést, ahogy pl. a Passió c., különben jelentős film rendezője, Mel Gibson tette. És mindig össze kell kapcsolnunk a keresztet a feltámadással, ahogy az őskeresztény igehirdetés tette, és az Egyház ma is teszi, amikor a szentségekben, főleg a szentmisében a teljes húsvéti misztériumot, Jézus kereszthalálát és feltámadását jeleníti meg hathatósan a hívők közösségében működő Szentlélek erejében.


Befejezésül egy bekezdést idézek Ferenc pápa nagyböjti üzenetéből:

„A keresztény ember arra hivatott, hogy vigye el az élet minden területére a megszabadító jó hírt, hogy létezik az elkövetett rossz megbocsátása, hogy Isten nagyobb a mi bűneinknél és ingyen szeret minket, mindig, és a közösségre valamint az örök életre vagyunk teremtve. Az Úr arra hív minket, hogy örömmel hirdessük az irgalom és a remény üzenetét! Jó megtapasztalni e jó hír terjesztésének örömét, annak örömét, hogy megosztjuk a ránk bízott kincset, hogy ezáltal vigaszt nyújtsunk a megtört szíveknek, és reményt adjunk sok testvérünknek, akiket körülvesz a sötétség. Ez azt jelenti számukra, hogy követjük és utánozzuk Jézust, aki a szegények és bűnösök felé ment, mint a pásztor az elveszett bárány felé, és teljes szeretetével tette ezt. Vele egyesülve bátran nyithatunk meg új utakat az evangelizálás és az emberi fejlődés terén.”

(Mt 17, 1-9)

 

„Térjetek meg és higgyetek az Evangéliumnak!” – P. Szabó Ferenc elmélkedése nagyböjt első vasárnapjára


 


Hamvazószerdával elkezdődött a nagyböjti idő, amelynek célja húsvét ünneplésének előkészítése. Húsvét, Jézus kereszthalálának és feltámadásának emlékezete és hathatós megjelenítése a liturgia csúcsa és a keresztény élet középpontja: illő tehát, hogy böjttel, imádsággal, bűnbánattal készítsük elő ünneplését. A hamvazószerdai liturgiában, a hamvazás szertartásában két formula is használatos. A hagyományos: „Emlékezz, ember, hogy por vagy és porrá leszel!” Az újabb, amelyre nagyböjt első vasárnapjának evangéliuma is emlékeztet: „Térjetek meg, és higgyetek az Evangéliumnak!”

A hamvazás szertartása egyrészt emlékeztet múló életünkre: aki e világra születik, halandó, a véget el nem kerülheti. Első magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd papja, a bibliai bűnbeesést felidézve így figyelmeztetett: „Látjátok, feleim, mik vagyunk: bizony, por és hamu vagyunk!” A mai liturgia is emlékeztet az első bűnbeesésre és a bűn büntetésére, amelyről a Biblia első lapjain olvashatunk: „Arcod verejtékével edd a kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél, - mert por vagy, és visszatérsz a porba.” (Ter 3, 19) Az Írás szerint az ember engedetlensége miatt a halál nemcsak végességünk következménye, hanem büntetés is. Anélkül, hogy most megvitatnánk az ősbűnről, az áteredő bűnről szóló nehéz teológiai kérdést, megjegyezzük: itt és most, mi, valamennyien bűnösök, mintegy „ratifikáljuk”, saját bűneinkkel „jóváhagyjuk”, és folytatjuk az első emberek Istennel szembeni engedetlenségét.

Most a megújított liturgiát követve a lényegre, a bűnbánatra és a megtérésre irányítjuk figyelmünket: nagyböjt legyen a lelkiismeretvizsgálat, bűneink beismerése és megvallása, a bocsánatkérés és a megbocsátás ideje. Erre int nagyböjt első vasárnapja rövid evangéliumának második része is. Megjegyezzük: Márk csak két verset szentel Jézus pusztai böjtjének és megkísértésének, míg Máté és Lukács hosszan elbeszéli Jézus negyven napos böjtjét és hármas megkísértését (Mt 4, 1-11; Lk 4, 1-13). Tehát most a rövid perikópa második részére, a bűnbánatra és a megtérésre fordítjuk figyelmünket.

Nagy lelki haszonnal elmélkedhetünk II. János Pál 2000. március 12-én, nagyböjt első vasárnapján mondott homíliájáról, amelynek témája ez volt: „Bocsássunk meg, és kérjünk bocsánatot!”. Boldog II. János Pál utalt arra, hogy a 2000. év nagy jubileuma alkalmával programként hirdette meg „az emlékezet megtisztítását” (Incarnationis mysterium, 11), és hogy pár nappal korábban tette közzé a Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentumát: „Emlékezés és kiengesztelődés: az Egyház és a múlt bűnei.” Miközben dicsőítjük Istent, aki irgalmas szeretetében az életszentség és a missziós buzgóság csodálatos termését ajándékozta Egyházának, be kell ismernünk, hogy bizonyos testvéreink hűtlenné lettek az Evangéliumhoz, különösen a második évezredben, - állapította meg a pápa. „Bocsánatot kérünk a keresztények között létrejött megoszlásokért, az erőszakért, melyet egyes keresztények az igazság szolgálatában alkalmaztak; a bizalmatlanságért és ellenségeskedésért, amit olykor más vallások követőivel szemben tanúsítottak. Még inkább megvalljuk keresztény felelősségünket a mai bajokért. Az ateizmus, a vallási közömbösség, a szekularizmus, az etikai relativizmus, az élethez való jog megsértései, a sok ország szegénysége iránti közöny láttán elkerülhetetlenül föl kell tennünk a kérdést: mennyiben vagyunk felelősek ezekért? Mindazért, amivel ki-ki a saját magatartásával felelős e bajokért és hozzájárult az Egyház arcának eltorzulásáért, alázatosan bocsánatot kérünk. Ugyanakkor, miközben megvalljuk a saját bűneinket, megbocsátjuk mások ellenünk elkövetett bűneit.”

Végül pedig XVI. Benedek idei nagyböjti üzenetéből idézünk. Előbb a pápa a másokkal való törődésre, együttérzésre buzdít: arra, hogy Krisztust a szenvedőkben és szegényekben keressük és találjuk meg, küzdve a ma pusztító individualizmus, az önző elszigetelődés ellen. Ezután égetően időszerű figyelmeztetést tesz: „Az Egyház prófétai módon van jelen a világban: leleplezi az igazságtalanság és szegénység helyzeteit”, és még inkább „feltárja az igazságtalanságok gyökereit”: „a korrupció, a pénzfelhalmozás, az erőszak, a kollektivitás jogtalan kihasználása olyan rákbetegségek, amelyek belülről kezdik ki a társadalmat. (…) A jelenlegi pénzügyi válság alapja a kapzsiság, a gátlástalan pénzhajhászás, azok semmibevevése, akik mások téves döntéseinek következményeitől szenvednek. A pénzhez való ragaszkodás bűn…”

A lelkiismeretvizsgálatot ki-ki maga végezze el sajátos hivatása és felelőssége szerint. Mindenki talál családjában, környezetében magányos, szenvedő, anyagi segítségre és lelki vigaszra váró testvért, akin segíthet pár fillérrel, jó szóval, meghallgatással. Emlékezzünk: Krisztus majd ezt mondja az utolsó ítéletkor: „Jól van, derék szolgám, nekem tetted!”

(Mk 1, 12-15)



 


Nagyböjti idő, Hamvazószerda

Joel 2, 12-18
2Kor 5, 20-6,2
Most van a kellő idő, most van az üdvösség napja.
Mt 6, 1-6.16-18
Atyád, aki a rejtekben lát, megjutalmaz téged!

Hamvazószerda a nagyböjti idő kezdete.

Itt az alkalmas szent idő, az üdvösségnek napjai, hogy megtisztítsuk a szívünk, lemosva vétkek terheit.  
Alkalmas szent idő. Alkalom a megállásra, a magunkba tekintésre.  
Felelősen szeretném élni az életemet. Felelősen a másik emberért, felelősen a világért. Mit tehetek? Mire kell jobban figyelnem?


Itt a nagyböjt, Jézus Krisztus megváltó művének emlékezetével és a mi Krisztust követő áldozatos életünk megújításával. Szeretnénk a szent negyven nap folyamán a bennünk Krisztus életét éltető Szentlélek erejében áldozatos lelkű és életű küldetését hitelesen teljesítő, jobb keresztények lenni. (Seregély István érsek)

A mai nappal, az Egyház életében új időszak kezdődik: a nagyböjt. Bár a böjti fegyelem külső formájában gyökeresen megváltozott, de lelki tartalmában megkívánja a bűnbánatot, az őszinte megtérést és a kiengesztelődést. Magunkra vesszük a mulandóság külső jelét, hamut szórunk fejünkre, hogy lélekben teljesen megújuljunk.
Szentatyánk a mai napot különleges imanappá nyilvánította. Arra kér mindenkit, hogy böjttel és imádsággal kérjük Istent a békéért.

Horváth István Sándor 2007

A mai naptól  kezdve a  nagyböjti időben 40  napon át  készülünk a  húsvét ünnepére. A bűnbánattartás időszaka ez számunkra, amely lehetőséget ad,
hogy Istennel való kapcsolatunkat rendezzük. Az Egyház három dolgot ajánl a nagyböjtre: az imádságot, a böjtölést és az adakozást, amit alamizsnálkodásnak is nevezünk.
A mai evangéliumban éppen erről a három cselekedetről tanít Jézus. A közös vonás ezekben a tettekben, hogy nem az emberek szemében szeretnénk  jónak látszani általuk és nem is a magunk dicsőségét keressük, hanem egyedül Isten kedvében szeretnénk járni. E gondolat legyen első nagyböjti útravalónk. Emellett fontos azt is látnunk, hogy mindhárom ajánlott cselekedet vallásos cselekedet, s ezt a böjtöléssel és az adakozással kapcsolatban külön is hangsúlyoznunk kell. Ez a második intelem a nagyböjtre. Hiszen sokan fogyókúráznak, koplalnak vagy diétáznak, de ez még nem böjtölés. A böjt estében Isten kedvéért mondok le valamiről, hogy fegyelmezzem önmagam és jobban tudjak figyelni Istenre. Sokan vannak, akik szeretnek adakozni, de ezt csupán azért teszik, hogy leírhassák az adóból, igénybe vehessenek valamilyen kedvezményt vagy szerepeljenek a televízió adakozós műsorában. Ez a fajta adakozás tehát nem kifejezetten vallásos cselekedet, még akkor sem, ha valóban segít a rászorulókon. Az alamizsnálkodás esetében Jézust látom a  szegény és rászoruló ember személyében és Őneki nyújtok segítséget, tehát itt is a vallási szempont érvényesül.
Harmadik útravalónk pedig az legyen a nagyböjt idejére, hogy vallásos gyakorlatainkkal sose hivalkodjunk. A jócselekedeteket, az adakozást, az imádságot ne az emberek szeme láttára tegyük, hanem próbáljuk meg titokban, hogy egyedül Isten lásson minket!  

A nagyböjt bűnbánati fegyelme: Péntekenként 14 éves kortól nem eszünk húst, hamvazószerdán és nagypénteken szigorú böjtöt tartunk, vagyis húst nem eszünk, csak háromszor étkezünk, és egyszer lakunk jól. Természetesen a betegek fel vannak mentve a testi böjtölés alól.

A böjt: Nem öncélú valami. Aranyszájú szent János szerint azért van szükségünk önmegtagadásra, mert hibázunk a mértékletesség erényében. Emberszerető és megértő Urunk van, nem az ételektől való megtartóztatást és a böjtöt követeli tőlünk egyszerűen csak, hanem, hogy az élet dolgaitól elálljunk, és egész időnket lelki dolgokkal töltsük el.

Szent Ágoston kifogásolja azok magatartását, akik a húsétel helyett nehezebben elkészíthető, értékesebb ételeket hajhásznak. Tévednek az ilyenek, ez nem böjt, csupán a fényűzés megváltoztatása.

 


 

Nagyböjti lista 2005 - bevezető

Pár hét már csak húsvét.

Az eucharisztia évében vagyunk. Figyelmünket az utolsó vacsora eseményeire kellene fordítanunk. Mi is történt? Együtt vannak Jézussal!
A nagy ajándékot a közösségre, apostolaira akarja bízni. Minden szentmise közösséget szeretne teremteni. Együtt lenni, együtt imádkozni, együtt énekelni, együtt figyelni a szentírás szavaira. Erőt meríteni a többiek áhítatából, és példát adni minden jelenlevőnek a mi összeszedettségünkkel.
Jézus megmossa lábukat!  Péter tiltakozik, de Jézus megvilágítja tette értelmét: "Ha nem mosom meg, nem leszel tiszta." Csak tisztán!
Megtisztított lélekkel, megtisztított szándékkal, tiszta szeretettel lehet Jézus közösségében jelen lenni. Íme itt  a bűnbánat, itt a bűnbocsánat szentségéhez járulás ideje. Az én Testem, mely értetek feláldoztatik!
Látom a kenyeret, hallom Jézus szavát és hiszek! Boldogok, Tamás, akik nem láttak és hisznek. Látom a keresztre feszített Krisztust, látom a dicsőséges feltámadt Krisztust. Leborulok és imádom őt élő hittel, viszontszeretettel. Tudom, hogy megváltott. Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan!  Íme itt a végrendelet és maga az örökség. Az élet Kenyere! Az örök élet csírája. Oly "éhség" kell, hogy megteremjen bennem, oly mohón kell vágyakoznom utána. Már velem van, ha számhoz emelem, már magához emel, velem jön ki a templomból. Ő irányít, ha figyelek rá. Ő az erőforrásom, ha vele maradok. A szent negyven nap legyen hát az Oltáriszentségnek szentelt időm!!!


                   Gyulay Endre

Gábor Bálint József OPrem 2005

Isten tartozásban láttatja magát

 

A-év, Hamvazószerda (Joel 2,12-18; Zs 50; 2Kor 5,20 - 6,2; Mt 6,1-6.16-18)

 

Nagyböjt. Előkészületünk kezdődik el a húsvéti misztériumra. Érdemes megfigyelned a többes számokat Jézus felszólításaiban. „Vigyázzatok: a jó cselekedeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy mutogassátok nekik magatokat, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól…Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked” (Mt 6,1.3-4). A többes szám második személy hallatlan fontos. Kulcsok kulcsa: készületed nem egyéni készület, mindig az egyház közösségében történik. Bár a közösség imádságos közbenjárásán és szentjeinek látható példamutatásán van a hangsúly − nagyböjt egyben túlszárnyalhatatlanul személyes utazás is. „Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked” (Mt 6,6). A szent negyven nap annak az ideje, amikor átlátszóvá válik a vallásos ember. Át-tetszővé. Ismét a húsvéti sír misztériumára utalok − hisz ez az átalakulás ennek energiáiból fakad. Ismét párbeszédbe lép velünk a sír-méh Felragyogása. Szükségünk van rá, hogy magunkba igyuk e Feltündöklés minden erejét. Mert a legnehezebb átalakulást jelenti újra áttetszővé válnunk Isten előtt. Nekünk is be kell járnunk ugyanazt a távolságot, melyet a Feltámadott tesz meg. Ő zárt ajtókon, falakon át hatol felénk − nekünk át kell hatolnunk a megérteni vélt és birtokolt hitismeretek falán. Át kell hatolnunk a vélt önismeret, a vélt magabízás, a vélt teljesítmények, és a vélt megigazulás sziklafalain. Összehajtva nekünk is magunk mögött kell hagynunk bűneink halotti leplét − hogy a szeretet mezítelenségében érkezzünk Őhozzá. „Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésed ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked” (Mk 6,17-18). Vonzás ez − Őhozzá. S e „gravitáció” születése a szeretet legnagyobb csodája, mellyel csak találkozhatsz. „Isten megfizet neked”. Érzed a vonzásnak ezt a csodálatos teremtését? Isten tartozik neked! Hallatlan kihívás − közel hívás − ez: az Atya tartozásban láttatja magát, adósunkként! Csak hisszük, hogy ismerjük a szeretet természetét; csak hisszük, hogy megtapasztaltuk mértékeit.  

Nagyböjti lista 2005

február 9. szerda: Hamvazószerda
"Emlékezzél ember, hogy por vagy és porrá leszel!"
(a hamvazás szertartásából)

A hamvazáskor elhangzó mondat az édenkerti történetet idézi, amelynek egyik mondata a Teremtő által "... mert por vagy, és visszatérsz a porba!". Ez a mondatrész nem a bűnre utal, hanem az ember halandóságával van kapcsolatban. Ezt megelőzően olvashatjuk: "Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett." E két mondat között játszódik le a dráma, amelyben az ember megpróbál kitörni törékeny, halandó mivoltából és próbál olyanná válni, mint az Isten.
A hamvazószerdán elhangzó isteni mondat jelzi számunkra, hogy teremtett mivoltunkból nem tudunk kilépni, ugyanakkor emlékeztető és meghívás arra, hogy ezt ne megalázásként, hanem ajándékként fogadjuk el. Amikor Isten megformálta az embert, lehetővé tette, hogy új élet jöjjön létre a porból, amely személlyé válhat. Isten vég nélkül folytatja ezt a munkát. Létünk por kereteinek elfogadása tehát nem megalázó, lealacsonyító dolog, hanem annak újrafelfedezése, tudatosítása, hogy a föld pora az élet hordozójává és emberré válik. Elismerése ez Isten szabad, ingyenes, nagylelkű ajándékának. Az emberi személy sebezhető, ingatag, minden percben az éltető lélegzet ajándékától függ. Ez a létezés első pillanatától jellemzi az embert. Törékenységünk és sérülékenységünk nem általunk választott, de nem is büntetés, hanem olyan valóság, amely napról napra szorosan kapcsol Istenhez bennünket, akiben ott él - az élet ajándékozásával együtt - irántunk való mély, törődő szeretete. Elismeri szükségünket, és saját magát adja hűségével, együttérzésével, gyógyításával. Hamvazkodásunk mondatának elkerülhetetlenségén, szomorúságán túl halljuk meg tehát a létünk középpontjába, Istennel való személyes kapcsolatunk elmélyítésére szóló meghívást.

forrás: Magvető lista (2002)

Krisztus követségében járunk . . .

Urunk Jézus Mennyei Atyánk irgalmas szeretetének örömhírét bízta ránk. Ez a világ ténylegesen önző, még akkor is, ha közben egy-egy tragédia kapcsán segítségére sietnek a bajba jutottaknak. Ha nem így lenne, akkor nem lenne köztünk szegény vagy nyomorgó ember, nem lennének a világnak szegény és nyomorban élő országai.
A mi feladatunk, hogy ebben a világban a föld sója legyünk, akik életükkel és szavukkal megéreztessük az emberekkel Isten szeretetét, aki nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. (Vö. Jn 3,17.)

Nagyböjti lelki gyakorlataink szolgáljanak szeretetünk megújítására.
Elemér

 


 

Személyes vonzódásunk Krisztushoz vezetett el arra bennünket, hogy az Egyház liturgikus életébe bekapcsolódjunk. A böjti idő, a készület kezdetén térjünk vissza ehhez a vonzódáshoz!

  • Milyen a kapcsolatod Jézussal? Erős fény vagy pici szikra; morajló ár, tomboló patak vagy csendes bizonyosság?
  • Ma szakíts időt arra, hogy visszaemlékezz Isten tetteire életedben!

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod a lét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem
mint hal a horogra sietnék hozzád
de látod a gyűrűző mélynek
rám tekeredett ezernyi hinárja.
(Weöres S.: Vonj sugaradba)

 


 

Forrás: Bárdosy Éva

  1. Légy velünk ennek a szent időnek minden napján: tedd böjtölésünket is szabaddá minden hivalkodástól és külsőségességtől, hogy célbajutásunk eszköze legyen! Hallgass meg, Urunk!
  2. Erősítsd elszántságunkat, hogy az időt jól használjuk föl. A kezdetnek ez a jóleső izgalma tartson bennünk sokáig! Hallgass meg, Urunk!
  3. Hogy ne féljünk a szabadságtól, és akkor se csüggedjünk, amikor a szabadulással együttjáró nehézségektől megriadva ismét a kényelmet választanánk inkább! Hallgass meg, Urunk!
  4. Hogy a testi böjtöléssel megtakarított javakból az éhezők jóllakhassanak. Segíts ebben nagylelkűnek, figyelmesnek és találékonynak lennünk, hallgass meg, Urunk!
  5. Őrizz meg a szeretet és a bizalom légkörében életünk egész keresztútján! Hogy természetes legyen számunkra a derűs arccal, illatos fejjel való böjtölés! Hallgass meg, Urunk!
  6. Növeld bennünk a szeretetet minden ember iránt! Hogy az ellenség fogalma egészen ismeretlen legyen már számunkra, és szeretetünk kiterjedjen mindazokra, akiktől eddig idegenkedtünk! Hallgass meg, Urunk!
  7. Adj az elhunytaknak örök boldogságot! Rájuk és az őket gyászolókra áradjon vigasztalásod és békéd! Hallgass meg, Urunk!

 


 

A mai nappal, az Egyház életében új időszak kezdődik: a nagyböjt. Bár a böjti fegyelem külső formájában gyökeresen megváltozott, de lelki tartalmában megkívánja a bűnbánatot, az őszinte megtérést és a kiengesztelődést. Magunkra vesszük a mulandóság külső jelét, hamut szórunk fejünkre, hogy lélekben teljesen megújuljunk.

 


 

forrás: nagyböjti lista (2001)

A hamu a homlokomon ma hideg maradványa egy hatalmas, fényt és meleget, arany ragyogását adó tűznek. Uram, ígérem, hogy láng leszek! Akik a közelembe jönnek, meleget és bátorítást találnak nálam.
A hamu a homlokomon ma fekete jele a tűzbe vetett gyomoknak, melyek megakadályozták, hogy kikeljenek a magok.
Uram, ígérem, kiirtom a szavaimban és tetteimben növekedő rosszakarat tüskéit, a vetélkedés, és megszólás töviseit!

 


 

Hamvazószerda 2003

A mai nappal a nagyböjt időszaka kezdődik. Szentmisénkben a bűnbánat jelét a hamvazkodásban vesszük magunkra. A nagyböjt időszaka a bűnbánat és az önmegtagadások időszaka. Szívesen vállaljuk Jézusért mindazt, amit meg tudunk tenni, amit fel tudunk ajánlani. Mai Szentmisénkben csatlakozni akarunk Szentatyánk felhívásához, és a békéért könyörgünk Istenhez. Szentmisénket a könyörgéssel és az igeliturgiával kezdjük.

A Szentmise kezdőéneke:

Az egész világon könyörülsz, Urunk, és semmit sem vetsz el abból, ami kezed műve, eltörlöd az emberek bűneit, ha bűnbánatot tartanak, és irgalmas vagy hozzánk, Urunk, Istenünk.  (Bölcs 11,24-25.27)

KÖNYÖRGÉS

Kérünk, Istenünk, a szent böjt elkezdése adjon erőt nekünk keresztény életünk minden küzdelmére, hogy a bűnök ellen vívott harcainkban az önmegtagadás legyen biztos erőforrásunk.

A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

 

Hívek könyörgése

Pap: Testvéreim! A homlokunkra hintett hamu, földi életünk elmúlására emlékeztet. A nagyböjti szent időben indítson ez minket bűnbánatra és könyörgő imára!

1.    Add, Urunk, hogy Egyházad pásztorai szavukkal és példájukkal hathatósan vezessék híveiket bűnbánatra és önmegtagadásra, hallgass meg Urunk!

2.    Irgalmazz, Urunk, híveidnek és bűnbánatunk láttán adj nekünk bocsánatot és békességet, hallgass meg Urunk!

3.    Mutasd meg szereteted fényét, és add, kegyelmed erejét, hogy megőrizzük a békét a világban, hallgass meg Urunk!

4.    Adj erőt és leleményességet, hogy megtaláljuk a böjt és az önmegtagadás legmegfelelőbb módját, hallgass meg Urunk!

5.    Segíts, hogy a böjt és a bűnbánat szellemét, erejét és szépségét meg tudjuk mutatni a világban, hallgass meg Urunk!

Pap: Mindenható Istenünk! Te a böjt és a bűnbánat által akarsz megtisztítani minket. Segíts, hogy a most kezdődő szent időben egyre jobban rád találjunk, megerősödjünk szeretetedben, és kegyelmed erejével a békességet tudjuk erősíteni önmagunkban, környezetünkben és az egész világban. Krisztus, a mi Urunk által!

 

 forrás: magvető lista 2003

Joel 2,12-18
Mt 6,1-6, 16-18
        Ma már nem szokásos, de jó visszaemlékezni a régi pápakoronázás egyik szertartására. Egy marék szalma, a pápa előtt tűzbe vetik és a szertartásmester mondja: Szentatya, így múlik el a világ dicsősége. (Sic transit gloria mundi).
        Hamu kerül fejünkre. Így múlik el a világ dicsősége: hiszen alig egy éve még körmeneten, Krisztus Jeruzsálemi bevonulására emlékezve lengettük ez ágakat, ma hamu.
         Egy éve még hányan éltek, akik ma nincsenek itt velünk! Emlékezz ember...
De az élőknek programot is ad e nap: "Térjetek meg, higgyetek az evangéliumnak". Hinni, ismerni az evangéliumot, élni a benne foglalt igazságokat, tanúskodni szóval, életpéldával ezekről.    -    Negyven nap ez a kezdet, Húsvét után folytatni a megkezdettet és odaát látni, akkor is míg itt porrá válik, ami porból vétetett, a FELTÁMADOTTAT.

                                                                    Gy E.

 

Bizalom a Gondviselésben – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 8. vasárnapra


Az évközi 8. vasárnapon az egyik legszebb jézusi példabeszédet olvassuk Máté 6. fejezetéből: „Ne aggódjatok megélhetésetek miatt! Nézzétek az ég madarait…Nézzétek a mezők virágait!... Tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek!...Keressétek elsősorban Isten országát! …Elég a napnak a maga baja!”

A mai zaklatott világban, amikor népbetegség lett a számtalan súlyos következménnyel járó stressz, szorongó idegfeszültség, amikor a világválság miatt az emberek, családok súlyos megélhetési gondokkal küszködnek, nagyon meghökkentők Jézus szavai. Sokszor – főleg bajban, szenvedésben - nehéz hinnünk abban, hogy a mennyei Atya gondunkat viseli, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik! Sokszor nem értjük a gondviselő Isten útjait. Miért engedi meg ezt és ezt, miért családunkban vagy baráti körünkben a sok baj, szenvedés, szerencsétlenség, aminek persze nem egyszer mi magunk emberek is okozói vagyunk.

Lázadozunk, kétségbe vonjuk Isten emberszeretetét. Ilyenkor kell könyörögnünk hitért, bizalomért, hogy őszinte szívvel mondhassuk: „Legyen meg a te akaratod!” Bár nem értem szándékaidat, Atyám, hiszem, hogy jót akarsz gyermekeidnek. Vallani akarom, hogy „Isten egyenesen ír görbe vonalakkal” (portugál közmondás.)

Egy következő szempont: Tartsuk meg az értékrendet! „Keressétek először az Isten országát, a többi mind hozzá adatik!” A Miatyánk minden lényeges kérést magában foglal. Először ezt kérjük: „Jöjjön el a te országod” De kérjük a mindennapi kenyeret is. De ne várjuk az égből szálló mannát! Dolgoznunk kell megélhetésünkért, előrelátón beosztani javainkat, ha nem is halmozzuk vagyonunkat, amelyet nem vihetünk magunkkal a sírba. Ferenc pápa többször ismételte nagymamája bölcsességét: „A szemfedőn nincsen zseb!”

A keresztény nem követi a pogány carpe diem! – bölcsességet, a „szakítsd le minden perc virágát”-elvet. A mai pogány, gyakorlati materialista, a „fogyasztói” mentalitásba elmerült, élvhajhász, „egydimenziós” ember egyáltalán nem törődik a „túlvilággal”, nem nyugtalanítja az üdvösség gondja; bálványai a pénz, a szex, a hatalom. Szent Pál ma is óvná ettől a pogány magatartástól a hívőket, mint hajdan a korinthusiakat. amikor a feltámadásról beszélt. Ha nincs feltámadás, örök élet, akkor „együnk-igyunk, holnap úgyis meghalunk!” De Krisztus feltámadt, és mindazok, akik hisznek Benne, akik beletestesültek a keresztség által, követik a Főt a dicsőségbe.
(Mt 6, 24-34)



Befejezésül Babits Mihály vallomásból idézek (Zsoltár férfihangra):

Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog,
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki – ég se zeng – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem érti meg
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket
hogy benned teljesedjenek; - a korok történetét
szerezte meséskönyvedül, - s a napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet. (…)



 

 

„Minden a tiétek, ti pedig Krisztuséi vagytok…” - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 7. vasárnapra


Szent Pál előző alkalommal a pártoskodás elvetését sürgette a korinthusi híveknek, akik közül egyesek Pál, mások Apolló vagy Kéfás (Péter) hívei voltak. Most a vasárnapi szentleckében a keresztény bölcsességre tanítja őket: „…Minden a tiétek, ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.” Azt is mondhatnánk: ez a keresztény humanizmus alapelve is lehet.

A teremtő Isten a jónak teremtett világot a saját képére és hasonlatosságára alkotott emberre bízta, hogy a teremtést befejezve mindent felajánljon Krisztus által az Atyának. Igaz, a bűn által a rossz is jelen van világunkban, az emberek életében és a történelemben; de Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda üdvösségünkért. Ahol eláradt a bűn, túláradt a kegyelem azok számára, aki hisznek Krisztusban, és hozzá csatlakoznak, az ő Lelkéből élnek.

Az Egyház elvetette a hajdani manicheista eretnekséget, amely egy Gonosz istenségnek, amolyan demiurgosznak (félistennek) tulajdonította a rosszat; de később a janzenista tévedést is kárhoztatta, amely a fiatal, manicheista Ágoston szigorú szellemiségét követte a keresztény életben. Ugyanakkor mindig vallotta, hogy a rossz bennünk, emberekben van, nem a teremtett dolgokban, de azt is tartotta, hogy a rossz/bűn gyógyítható: a Megváltó kegyelme képes fokozatosan helyreállítani bennünk a Teremtő művét. Gyógyulásra, belső átalakulásra van szükség, és ezt – bűnbánattal és alázattal - ki kell könyörögnünk Istentől. A tekintet és a szív megtisztítására van szükség, hogy mindenben észrevegyük a Teremtő jelenlétét, és hogy félelem nélkül tudjuk szeretni a jóra váltott rossz világot és valamennyi embertestvérünket.

Ha hittel és szeretettel teljesen átadjuk magunkat Krisztusnak, és általa az Atyának, örvendezve mondhatjuk Keresztes Szent Jánossal a „szerelmes lélek imáját”: „Uram, Istenem, Szerelmem! Ha még emlékszel bűneimre (…), gyakorold Jóságodat és Irgalmasságodat, és így megismerlek bennük. (…) Hogyan emelkedhetne fel Hozzád az ember, a nyomorban nemzett teremtmény, ha Te magad nem emelnéd fel? Te, Uram, Kezeddel, amely alkotta őt? Istenem, Te nem veszed el tőlem, amit egyszer nekem adtál Fiadban, Jézus Krisztusban (Róm 8, 32). Benne nekem adtál mindent, amit óhajtok. Ezért örömmel tölt el az, hogy Te nem késlekedel, ha én várakozom. – Miért késlekedel szívem, ha már e pillanattól kezdve szeretheted Istenedet? Enyém az ég és enyém a föld, enyém a világ minden népe; enyémek az igazak, enyémek a bűnösök; enyémek az angyalok, enyém Isten Anyja; minden az enyém: még maga Isten is enyém és értem van, mert Krisztus enyém, teljesen étem van. Mit kívánsz, mit keresel hát még, lelkem? Mindez a tiéd, és mindez érted! Ne kicsinyeld le magad! Ne az Atya asztaláról lehulló morzsákra figyelj! Lépj ki a fényre, és dicsőítsd magad az ő dicsőségében! Rejtőzködj el Benne, élj örömben, és elnyered, amit a szíved kíván!”

(1Kor 3, 16-23)

 

A kereszt bölcsessége – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 6. vasárnapra

A vasárnapi szentleckét az első Korinthusi levél 2. fejezetéből vesszük: Szent Pál itt igehirdetése lényegét világítja meg. Az Apostol visszautal az első fejezetre, ahol hangsúlyozta a korinthusiaknak: üdvösségünk titkát, a Keresztre feszített Jézust hirdeti. A kereszt a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig ostobaság volt, és ma is az a nem hívőknek. Nekünk, Krisztus-hívőknek a kereszt a Megfeszített Jézust, egyetlen Üdvözítőnket jelképezi.

Az Újszövetség szerint a kereszthalál általi megváltás összekapcsolódik a húsvéti eseményekkel: Jézus, az emberré lett Isten Fia az izajási Szenvedő Szolga sorsát teljesíti be: megalázta, „kiüresítette” önmagát, engedelmes lett az Atyának egészen a kereszthalálig, ezért Isten felmagasztalta, és mindenek Urává tette Őt, ahogy a Filippi-levél (2. fejezet) Krisztus-himnusza hirdeti. Mindig kapcsoljuk össze a keresztet és a feltámadást, a kettő együtt a húsvéti misztérium. Szent Jánosnál a kereszt nemcsak a megaláztatást, szenvedést jelenti, hanem már a „felmagasztaltatást” is, az Isten által előlegezett megdicsőülést is. Az Emberfia a kereszten „fölemeltetett”, mint a szabadulás jele, a rézkígyó (Jn 3, 14, Szám 21, 4-9).

János passió-elbeszélésében is érezhetően jelen van a testi szenvedés, de mégis Jézus királyi méltósággal viselkedik (pl. Pilátus előtt), öntudatosan halad a kereszt felé, és diadallal száll fel rá, hiszen ott alapítja meg Egyházát, amikor a Lelket adja (19, 30), amikor oldalából vér és víz folyik ki (19, 34). Most már hittel tekintünk fel „Arra, akit átszegeztek” (19, 37); a keresztre feszített Jézus keresztje az üdvösség jele: a nagypénteki kereszt előtti hódolattal, vagy a mindennapi keresztvetésekkor az üdvözítő Jézusba és a Szeretet-Istenbe vetett hitünket valljuk meg.

Jézus azt várja követőjétől, hogy vegye fel keresztjét minden nap. Mert ha vele hordozzuk keresztünket, ennek az ő erejéből megváltó ereje van – misztikus Teste, az Egyház javára. A keresztvállalására mindig van lehetőségünk: kisebb-nagyobb napi bajaink, saját betegségünk elviselése, az öregedéssel együtt járó kisebbedés, együttérzés szeretteink testi-lelki szenvedésével. Nem kell tehát nagy megajánlásokat tennünk az üldöztetés vagy akár a vértanúság vállalására (a kommunista időkben erre is adódott alkalom!), elég, ha a keresztjét hordozó Jézussal lélekben egyesülve hordozzuk minden napi kisebb-nagyobb keresztünket. - Per crucem ad lucem: a kereszt által jutunk el a feltámadás fényére.

A keresztségben részesedtünk Krisztus halálában és feltámadásában. A hívő a keresztségben meghalt a bűn „világának”, és ellene mondott a Gonosznak, aki kísérti, el akarja téríteni Krisztustól, de a lelki harc egész élete során tart. A Lélek erejében legyőzheti a rosszra hajló „test” kívánságait, amely cinkosa a bűnre csábító „világ”-nak, és az „új ember”, a feltámadott ember életét élheti. A szentmisében is a felszentelt pap Krisztus rendeléséből és a Szentlélek erejében a húsvéti misztériumot jeleníti meg hathatósan, a hívők ebben részesednek.

(1Kor 2, 6-10)


Jézus keresztje - ismertető jelünk - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 5. vasárnapra


Szent Pál a korinthusi híveknek Jézus keresztjét, a megfeszített Krisztust hirdeti, ami a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság, de a meghívottaknak, a hívőknek Isten ereje és bölcsessége, az örök üdvösség kinyilatkoztatása.

Hosszú ideig Jézus tanítványai sem értették meg, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, hogy beteljesítse a prófétai jövendöléseket. Botránkoztak, mint egyik alkalommal, a jövendő szenvedés és feltámadás bejelentésekor, Simon Péter, akit a Mester kísértőként utasított helyre. Feltámadása után is Jézus megmagyarázza az emmauszi tanítványoknak a róla szól írások beteljesedését.

Nagyon fontos ma is, hogy a szenvedéstörténetet ne válasszuk el a húsvéti eseményektől: Jézus Krisztus húsvéti misztériumát nagypéntek és húsvétvasárnap együtt alkotja. Ezt a misztériumot jeleníti meg az Egyház hathatósan – Krisztus meghagyásából és a Szentlélek erejében, a szentmisében, és ebben részesít a keresztség is a többi szentséggel együtt.

Minden Krisztus-hívő keresztény megvallja, hogy nincs másban üdvösség, mint az értünk meghalt és feltámadt Jézusban. Mi, katolikusok általában nem a puszta keresztet helyezzük a templomok vagy más épületek falára, hanem a kereszten a megfeszített Jézust - a „corpust” – is ábrázoljuk. A keresztvetéssel pedig megvalljuk hitünket az Atya, a Fiú és a Szentlélek Istenben, Istenben, aki három Személy Szeretetközössége, üdvösségünk forrása és végcélja.

Jézus azt követelte tanítványaitól, és követeli ma is híveitől, követőitől, hogy vegyék fel saját keresztjüket: tagadják meg a Tőle eltávolító kívánságokat, vállalják az élettel és sorsukkal együtt járó szenvedést (ezt „keresztnek” is nevezzük). Tehát tanítványának nemcsak önző önmaga számára kell meghalnia (ez kis lelki halál), hanem a hármas kívánság „világának” is: a kevélység, a bírvágy és az élvhajhászat rendetlen kívánságainak is. Tehát a „kereszt”, amelyet hordoz, annak a jele, hogy meghal a világnak, elfogadja attól az üldöztetést is, sőt még az élettől való megfosztást, a vértanúságot is.

Erre a XX. században a volt kommunista országokban számtalan alkalom adódott: össze kell gyűjtenünk e vértanúink aktáit Boldog II. János Pál szándéka szerint, mert példaképek az utánuk jövő nemzedékeknek. De nemcsak a kommunista rendszerben üldözték Krisztus tanúit, hanem ma is, szerte a világon (pl. muzulmán országokban) naponta hallunk a keresztények üldöztetéséről. Imádkozzunk értük, hogy hűségesek maradjanak Mesterükhöz.

De Jézus parancsa szerint imádkozzunk az üldözőkért is, hogy lelkiismeretük indítását követve megtérjenek ők is Krisztus hitére. Tanúságtételünkkel és a párbeszéddel is sokat tehetünk e célból. Az ateista rendszerekkel vagy kereszténygyűlölő fanatikus vallásokkal nem, de az igazat és a jót kereső, jóakaratú emberekkel mindig lehetséges a párbeszéd.

(1Kor 2, 1-5)



 

Beteljesíteni a Törvényt!– P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére


Idén Gyertyaszentelő Boldogasszony az évközi 4. vasárnapra esik. Erről az ünnepről – Urunk templomi bemutatásáról szólnak az vasárnapi olvasmányok, nevezetesen a Lukács evangéliuma 2. fejezetéből vett elbeszélés.

A mózesi Törvény szerint Jézus születése utáni 8. napon történt a körülmetélés, a 40. naphoz három esemény tartozik: Mária ’tisztulása’, az elsőszülött gyermek Jézus ’kiváltása’ a megszabott áldozattal, és Jézus ’bemutatása’ a templomban.

Lukács evangélista röviden utal a mózesi törvény (Lev 12, 4-8) előírásaira, amelyeknek Mária engedelmeskedik, amikor elviszi elsőszülött fiúgyermekét a jeruzsálemi templomba. Ratzinger/XVI. Benedek pápa Jézus gyermekségéről írt könyvében megjegyzi: Lukács evangélista, aki a pogányságból megtérőknek ír, nem igen ügyel a mózesi előírások részleteire, hanem a lényeget hangsúlyozza:

„Itt újra észrevesszük, mit jelent: ’a törvénynek alávetetten’; mit jelent, amikor Jézus azt mondja a Keresztelőnek, hogy teljesíteni kell minden igazságot (vö. Mt 3, 15. Jézus születésétől Máriának nem kell megtisztulnia: ez a születés hozza meg a tisztulást a világnak. Mária mégis engedelmeskedik a törvénynek, s épp ezáltal szolgálja az ígéretek beteljesedését.” (NJ III, 79)

A második esemény a gyermek ’kiváltása’. Szegények áldozatát ajánlja fel. Mivel az elsőszülött fiú fenntartás nélkül az Isten tulajdona, ki kellett váltani, éspedig 5 sékelt kellett fizetni bármelyik papnak. A szegények – mint Mária és József - egy pár gerlicével vagy két galambfiókával helyettesíthették a kiváltás drága díját. Harmadik mozzanat: a bemutatás, felajánlás. Ratzinger pápa megjegyzi: Lukács Jézus esetében igazában nem kiváltásról beszél, hanem Jézus „bemutatásáról”, felajánlásáról. Tehát „ezt a gyermeket nem váltották ki, nem adták vissza szüleinek, hanem a templomban Istennek adták át, Jézus egészen és végleg övé lett. Mária és József Jézust nyilvánosan odaadják Istennek, az ő Atyjának.” (III, 80)

Majd a 12 éves Jézus a templomban az őt aggódva kereső, majd megtaláló, értetlenül álló szülőknek kijelenti: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy Atyám házában kell lennem?” (Lk 2, 49), tehát abban, ami az Atyáé. Ratzinger szerint ezzel az evangélista világosan jelezte Jézus istenfiúi mivoltát. A „kell” prófétai jövendölések beteljesítésére utal. Jézus nem szülei ellen lázongó fiú, hanem engedelmeskedik – miként Mária is – az Atya örök üdvösségtervének. „Mária megőrizte szívében mindezeket a szavakat” (Lk 2, 50-51). Jézus mostani és későbbi szavainak, pl. a szenvedésre és feltámadásra utalóknak mély értelmét csak fokozatosan érti meg Mária is, miként az apostolok, igazában csak Pünkösd után.

Szépen írja XVI. Benedek: „Mária hite is ’úton lévő’ hit, olyan hit, amely újra meg újra sötétségbe jut, s amelynek a sötétségen áthaladva kell érlelődnie. Mária nem érti Jézus szavait, de megőrzi szívében, s ott hagyja lassacskán megérni.” (III, 116-117)
Befejezésül emlékeztetek arra, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén tartja az Egyház a könyörgő napot a szerzetesi hivatásokért. Imádkozzunk, hogy az Úr hívjon és segítsen fiatalokat a szerzetesi életre, hogy ott tegyenek prófétai tanúságot Isten országáról.


(Lk 2, 22-40)


Krisztus-hívők! Ne szakadjatok pártokra! – P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 3. vasárnapra


Szent Pál a korinthusi híveket megrója a pártoskodás, szakadások miatt: egyesek Pállal, mások Kéfással, ismét mások Apollóval vannak. Arra buzdítja őket, hogy forrjanak össze egyazon elvben, egyazon felfogásban. „Talán megosztott Krisztus? Talán Pált feszítették keresztre értetek? Vagy Pál nevében kereszteltek meg?”

Most, hogy véget ér a keresztények egységéért végzett imanyolcad, elmélkedjünk még egyszer a keresztények egységéről. Ferenc pápa nem szűnik meg hangoztatni, hogy Jézus Krisztus legyen a központ életünkben és az igehirdetésben, az evangelizálásban, hogy a keresztényeknek és az egyházaknak ki kell lépniük önmagukból. Ha Krisztus lesz a központ, ha feléje fordulunk, Őt hirdetjük, Róla tanúskodunk, Benne megtaláljuk az egységet.

A zsinattal és a pápákkal ismét a bűnbánatot és az imádságot kell hangsúlyoznunk. Az ökumenizmusról szóló zsinati határozattal valljuk, hogy a szakadásban mindkét oldalról, katolikus és nem-katolikus oldalról bűnösek voltak a keresztények. „Akik manapság születnek bele az ilyen (katolikus egyháztól elszakadt) közösségekbe, és általuk részesülnek Krisztus hitében, már nem okolhatók az elkülönülés bűne miatt. Testvéri tisztelettel és szeretettel zárja szívükbe őket a katolikus egyház. Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos –bár nem tökéletes – közösségi kapcsolatban vannak a katolikus egyházzal. Biztos, hogy nem kevés akadály gátolja a teljes egyház-közösségi kapcsolatot, minthogy többféleképpen eltérnek a katolikus Egyháztól - mind a tanítás dolgában és többször még a fegyelem dolgában is, mind pedig az egyház szervezetét illetően. Az eltérések olykor eléggé súlyosak. Épp ezeknek akar fölébe kerekedni az ökumenikus mozgalom.” A dekrétum ezért hozzáfűzi: „a katolikus egyház látható keretein kívül is szép számban és kiemelkedő módon meglehetnek azok az alkotó elemek vagy javak, amelyeknek együttese tulajdonképpen az Egyházat építi és élteti. Meglehet ott is Isten írott Igéje, a kegyelmi élet, a hit, remény, szeretet és a Szentléleknek egyéb belső ajándékai, de látható elemek is. Mindez a Krisztustól való, és őhozzá vezet. Jogszerűen hozzátartozik Krisztus egyetlen Egyházához.” (Unitatis redintegratio, 3)

Kétségtelen, hogy a Ferenc pápával, aki következetesen „Róma püspökének” nevezi magát, jelentős fordulat kezdődött a péteri primátus, a pápaság gyakorlásában; ez a tény jelentősen befolyásolja az egységtörekvés jövőjét, hiszen ismeretes, hogy a pápaság (pápai hivatal) az egyik fő nehézség az egységtörekvésben, amint ezt már VI. Pál pápa is kijelentette.

Remélhetjük, hogy a keresztények egysége nem marad vágyálom. De amikor a kiengesztelődés evangéliumát hirdetjük, el kell köteleznünk magunkat a keresztények közötti megbékélés, a testvériség építése mellett. Ismét csak a zsinati dekrétummal (záró szakaszával) mondjuk: „Ha igaz, hogy az Egyház a Szentlélek ösztönzésére és a tévedhetetlenség ígéretével hirdette és hirdeti az evangéliumot az összes nemzetnek, az is igaz, hogy szembe kell néznie a megoszlásokból eredő nehézségekkel. Hisszük, hogy Krisztus Lelke működik az égi hazafelé vándorló szent, de bűnös tagjai miatt állandóan a bűnbánatra és reformra szoruló Egyházban, és így az egység felé vezeti Isten újszövetségi népét. (Vö. LG 8)
(1Kor 10, 10-13.17)



 

Akik segítségül hívják az Úr Jézus nevét – P. Szabó Ferenc jezsuita elmélkedése az évközi 2. vasárnapra


Az évközi 2. vasárnap szentleckéje az első Korinthusi levél első három verse, a levél címzése és az apostol köszöntése, amelyet gyakran a szentmise elején is használunk: „Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől, és az Úr Jézus Krisztustól.” Pál apostol nemcsak a korinthusiakat köszönti így, hanem mindazokat, „akik bárhol segítségül hívják a mi Urunk Jézus Krisztus nevét.” Ezek a keresztények: a kétezer évvel ezelőtti első korinthusi hívők, és ma is mindazok, akiket megkereszteltek, és akik megvallják Jézus Krisztus istenségét és üdvözítőnek fogadják el őt.
Minthogy Magyarországon most vasárnap kezdődik a keresztények egységéért végzett imanyolcad, emlékezzünk arra, hogy a múlt század elején protestáns körökben kezdődött és szépen kibontakozott ökumenizmus egyik fontos állomása volt az Egyházak Világtanácsa 1961-ben Új Delhiben tartott konferenciája, amelyen elfogadták az 1948-as amszterdami hitvallás kibővítését: „Az Egyházak Világtanácsa azoknak az egyházaknak a társulása, amelyek az Írások szerint megvallják, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Isten és üdvözítő, és amelyek következésképp igyekeznek együtt megvalósítani közös hivatásukat az egy Isten, az Atya, Fiú és Szentlélek dicsőségére.” Látjuk, hogy a Világtanács egyházainak hívői vallják azokat az igazságokat, amelyeket az apostoli hitvallás foglal össze. A katolikus egyház ugyan még nem tagja a Világtanácsnak, de főleg a II. Vatikáni Zsinat óta egyre szorosabb kapcsolatban van vele, és folytatja a teológiai párbeszédet a nagy egyházakkal. A zsinat óta a pápák hangsúlyozzák, hogy egyházunk véglegesen és határozottan elkötelezte magát az egységtörekvés útján.

Boldog II. János Pál pápa, amikor 1996-os Tertio millenio adveniente k. körlevelében (34) , a Nagy Jubileum előkészületeiről írt, hivatkozva a Zsinat ökumenizmusról szóló határozatára is, a bűnbánatot és a megtérést sürgette, továbbá azt, hogy imádkoznunk kell a keresztények egységéért, amely a Szentlélek ajándéka: „A legnagyobb bűnbánatot és megtérést követelő bűnök közé kell sorolnunk azokat, melyeket Isten népe egysége ellen követtünk el. Az egyházi közösség a mögöttünk levő második évezredben az első évezrednél fájdalmasabban megtapasztalta – olykor mindkét rész hibájából – azokat a szakadásokat, melyek nyilvánvalóan ellenkeznek Krisztus akaratával és botránkoztatják a világot.”

Ma, az egyre terjedő ateizmus korában a keresztények létkérdése az egység helyreállítása. Mi katolikusok szeretettel fordulunk elszakadt testvéreink felé, akik velünk együtt imádkozzák a Miatyánkot, amelynek kérései összefoglalják keresztségi hitvallásunkat, az alapvető keresztény igazságokat. A keresztények közötti testvériség tehát a hiten alapul: az Atyaisten üdvösségre hív bennünket Fiában, hogy fogadott gyermekei legyünk, ennek a hitvallásnak jele a keresztség, amelyben a teremtő Lélek szívünkbe árasztotta a szeretetet, és így tanúi lehetünk a világban Isten győzedelmes kegyelmének, irgalmas szeretetének. Most az imanyolcad alatt fokozottabban imádkozzunk a keresztények egységéért, a tanítványaitól búcsúzó Jézus szándékai szerint, hogy a világ higgyen, mert arról ismeri fel a világ, hogy Jézus tanítványai vagyunk, hogy szeretettel vagyunk egymás iránt. (Jn 17, 20-26)
(1Kor 1-3; Jn 1, 29-34)





 

 

 

„Az Ige testté lett” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Karácsony második vasárnapjára

A János-evangélium prológusa, bevezető himnusza, amelyet Karácsony 2. vasárnapján olvasunk a szentmisében, keresztény hitünk szívébe vezet bennünket: az Örök Ige megtestesülését és üdvösségszerző művét, az istengyermekségre szóló meghívásunkat valljuk meg.

A vasár- és ünnepnapi Hitvallásunk középpontjában is ez a titok áll: „…az Ige testté lett…”, és térdet hajtunk, amikor kiejtjük e szavakat. Ez a titok a keresztény hit sajátossága: „caro cardo salutis”- a test az üdvösség sarkpontja, vallották az egyházatyák, és ugyancsak ők: „Isten (Fia) emberré lett, hogy mi megistenüljünk”, részesedjünk az isteni életben.

Itt idézek Pázmány Péter ragyogó Krisztus-himnuszából, amelyet eredetileg latin nyelven írt, amikor a XVII. század elején, a grazi egyetemen tanított:

„Krisztusban (…) lakik testileg az Istenség egész teljessége.
Ezért Benne az isteni természet valamennyi tökéletessége,
mint valami tükörben tündököl;
így nem hiába nevezi a Szentírás
az Úr Krisztust Isten Arcának.
Amint ugyanis az embert arcáról,
úgy Istent az Úr Krisztusról ismerjük fel…”

Isten a keresztény hit szerint Háromság, három isteni Személy: Atya, Fiú és Szentlélek szeretetközössége. És nem „egyik” (bármelyik), hanem a Szentháromság második Személye testesült meg. „Az Egyház az egy és hármas Isten paradoxona előtt állva hamarosan megértette, hogy ha ezt nem vallja határozottan, vége az emberi reménységnek” – vallotta François Villon jezsuita.

Jeruzsálemi Szent Cirill mondja: ’Ha Megtestesülés puszta képzelődés, maga az üdvösség is puszta képzelődés lesz.’ Ha maga Isten nem lett emberré, az ember hogyan lehetne Isten? És egy egyszemélyű Isten hogyan testesülhetne meg? Ez az utóbbi kérdés azonnal lerombolja Önmagát, mihelyt megfogalmazzák: az ilyen Ember-Isten nem ismerne más Istent, mint önmagát: önmaga imádója lenne.”

Az Egyház történelme századai során szenvedélyesen harcot vívott a hármas misztérium hite védelmében, és nem választotta szét a hármas hitet: a Szentháromságban, Jézus Krisztusban és az emberiség megistenülésében való hitet.”
(F. Varillon SJ: Isten alázata és szenvedése, SZIT, 2002, 94.)

Kérjük a Szentlelket, az Atya által elküldött Fiú kölcsönös szeretetének Lelkét, akit a feltámadt Krisztus elküldött, és aki szívünkbe árasztja a szeretetet, az istengyermekség kegyelmét (Róm 8, 16), hogy mélyítse el hitünket Istenünk emberszeretetében, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”, mindannyiunk üdvösségéért. (Jn 3, 16-17) Jézus Krisztus Atyja adja meg nekünk, hogy Lelke által megerősödjünk belső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívünkben, és gyökeret verjünk a szeretetben! (Vö. Ef 3, 16-17)

 

 

Erdő Péter bíboros újévi szentbeszéde

Krisztusban Kedves Testvérek!

Újév napján, Szűz Mária istenanyaságának ünnepén Egyházunk megemlékezik a Béke Világnapjáról is. Krisztusban ugyanis eljött a béke. Ő az, aki kiengesztelte Istent az emberiséggel, és így megteremtette az emberek közötti béke és a teremtett világgal való harmónia alapjait. XVI. Benedek pápa üzenetet adott ki a mai napra „Boldogok a békességszerzők” címmel. Most ennek részleteit ismertetjük.

„Minden újév magával hozza a várakozást, hogy jobb lesz a világ. […]”. Mégis „riasztóak azok a feszültséggócok és szembenállások, amelyeket a gazdagok és szegények közötti egyre növekvő különbségek idéznek elő, valamint az önző és individualista gondolkodásmód, amit a féktelen pénzügyi kapitalizmus is kifejezésre juttat. A nemzetközi terrorizmus és bűnözés különféle formái mellett fenyegetőek a békére nézve azok a fundamentalista és fanatikus irányzatok is, amelyek kiforgatják a vallás természetének lényegét, amely arra volna hivatott, hogy elősegítse az emberek között a közösséget és a megbékélést.” „Az a számos békekezdeményezés, amelyben bővelkedik a világ, arról tesz tanúságot, hogy az emberiségnek veleszületett hivatása a béke.”

A jézusi mondás – „boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9) – ígéretet jelent. Nem csupán az eljövendő boldogságra utal. Akik követik Jézus útmutatását, „nem csupán a túlvilági életben, hanem itt is fel fogják fedezni, hogy Isten fiai”.

Boldog XXIII. János pápa fogalmazta meg […] Pacem in terris kezdetű enciklikájában, hogy a békét és az emberi együttélést az igazságra, a szabadságra, a szeretetre és az igazságosságra építjük. Ha tagadjuk azt, ami az ember valódi természetét jelenti: azt a képességét, hogy megismerje az igazságot és a jót, végső soron magát az Istent, az súlyos veszélybe sodorja a békét. Az igaz emberkép híján, amelyet a Teremtő a szívébe írt minden személynek, a szabadság és a szeretet értelme beszűkül és az igazságosság gyakorlása is talaját veszti.”

„A béke elsősorban a közjó megvalósítása a különféle közegekben, a legszűkebb közösségtől a legnagyobbig, a nemzettől a nemzetközi és világméretű közösségig. Éppen ezért […] a közjó megvalósításának útjai egyben a béke elnyerésére is irányulnak.”

„A közjó és a béke megvalósításának útja elsősorban az emberi élet tisztelete, annak minden vonatkozásában, a fogantatástól kezdve, fejlődésének minden szakaszában egészen természetes végéig.”

„Az élet minden fajta megsértése, annak kezdetétől fogva, mindenképpen helyrehozhatatlan károkat okoz a fejlődésben, a békében, a környezetben. Az sem igazságos, ha alattomos módon hamis jogokat és döntéseket foglalnak jogszabályba, amelyek az emberi személyre vonatkozó leszűkítő és relativizáló látásmódon alapulnak, ügyesen alkalmazva kétértelmű kifejezéseket, hogy úgymond jogot adjanak az abortuszra és az eutanáziára, az élethez való alapvető jogot fenyegetve.

A házasság természetes szerkezetét, egy férfi és egy nő kapcsolatát is el kell ismerni és előnyben kell részesíteni”.

„Ezek az alapelvek nem hitigazságok és nem is a vallásszabadság jogának következményei csupán. Ezek az elvek az ember természetébe vannak beleírva, értelmünk révén felismerhetők és így közösek az egész emberiség számára. Az Egyház törekvése ezek megvédésére tehát nem felekezeti jellegű, hanem minden emberhez szól”.

„Az alapvető emberi jogok között, a népek békés élete érdekében is, szerepel az egyes személyek és a közösségek joga a vallás szabadságához. A jelen történelmi időszakban egyre fontosabbá válik, hogy ezt a jogot ne csak negatívan értelmezzék – mint valamitől, például kötelezettségektől vagy kényszerektől való szabadságot –, hanem pozitívan is, mint valamire szolgáló szabadságot, különféle területeken: például a saját vallás hirdetésének, tanításának, tanúsításának szabadságaként […]. Sajnos olyan országokban is, amelyek régi keresztény hagyományokra tekinthetnek vissza, egyre gyakoribbak a vallási türelmetlenséghez köthető események a keresztényekkel szemben”.

„A békeszerző embernek tudatában kell lennie annak is, hogy a közvélemény mind nagyobb hányadában a radikális liberalizmus és a technokrácia elültette a meggyőződést, hogy a gazdasági növekedés elérendő azon az áron is, ha összeomlik az állam társadalmi szerepvállalása és kárát látja a civil társadalom szolidaritási hálója, akkor is, ha csorbát szenvednek a társadalmi jogok és kötelességek.”

„A manapság leginkább veszélyben lévő társadalmi jogok és kötelességek között találjuk a munkához való jogot. Ez annak következménye, hogy a munkát és a munkások jogállásának igazságos elismerését mind kevésbé tekintik értéknek, mintha a gazdasági fejlődés egyedül a piacok teljes szabadságától függene. A munkára ezért úgy tekintenek, mint a gazdasági és pénzügyi folyamatok egyik változójára. Ennek kapcsán – mint a Szentatya hangsúlyozza – az ember méltósága, valamint gazdasági, társadalmi és politikai okok is megkívánják, hogy „[elsőbbséget] élvezzen a munkához jutás, illetve a munka megtartása mindenki számára”. Ennek a nagyratörő célkitűzésnek az eléréséhez előfeltételként az etikus alapelveken és lelki értékeken alapuló munka megbecsülését kell visszaállítani”.

„Több oldalról is elismerik, hogy a fejlődés új modelljére van szükség, és a gazdaságra is másként kell tekintenünk. A teljes értelemben vett, szolidáris és fenntartható fejlődés csakúgy, mint a közjó, megfelelő értékrendet kívánnak meg, amely csak úgy hozható létre, ha a végső igazodási pont Isten.”

„Az utóbbi évtizedek modellje arra törekedett, hogy maximalizálja a hasznot és a fogyasztást, s ennek hátterében önző és individualista látásmód állott, amely a személyeket annak alapján értékelte, hogy mennyire képesek megfelelni a verseny támasztotta kívánalmaknak. […] [Azonban az] emberhez méltó gazdasági fejlődés alapelve az önzetlenség kell, hogy legyen, mint a testvériség és az ajándékozás logikájának kifejeződése. Konkrétan a gazdasági tevékenységben a békeszerző ember az, aki […] a bizalom és a kölcsönösség talaján álló kapcsolatokat hoz létre. Gazdasági tevékenységét a közjó érdekében végzi, munkáját olyan dologként fogja fel, amely túlmutat egyéni érdekein, javára szolgál a kortárs és az eljövendő nemzedéknek.”

„A gazdasági élet területén az államok részéről kívánatos […] a monetáris, pénzügyi és kereskedelmi piacok etikus felépítése, hogy stabilabbak, jobban koordináltak és ellenőrzöttek legyenek, s így ne okozzanak kárt a szegényebbeknek. A sokféle békét célzó tevékenységnek – határozottabb módon, mint amennyire máig történt – az élelmiszerválság felé kell fordulnia, amely sokkal súlyosabb, mint a pénzügyi válság. Az élelmiszer-ellátás biztonságának kérdése ismét elsőrendű fontosságúvá vált a nemzetközi politikai színtéren.”

„[…] A békén munkálkodó személyek feladata őrködni a családok és a társadalmi igazságosság felett és dolgozni a megfelelő társadalmi nevelés érdekében.”

„A család az egyik olyan alany a társadalomban, amely elkerülhetetlenül szükséges a béke kultúrájának megvalósításához. Meg kell védeni a szülők jogát és elsődleges szerepét gyermekeik nevelésében, elsősorban erkölcsi és vallási téren. A családban születnek meg és nevelkednek a békeszerzők, az élet és a szeretet kultúrájának eljövendő munkásai.”

„[…] Meg kell tanítani az embereknek, hogy szeressék egymást és a békére törekedjenek, ne puszta toleranciával, hanem jó szándékkal forduljanak egymás felé. Az alapvető buzdítás lényege: „nemet mondani a bosszúra, elismerni hibáinkat, elfogadni a bocsánatkérést és végül megbocsátani”, hogy a tévedéseket és a sértéseket el lehessen ismerni az igazságban és együtt lehessen haladni a kiengesztelődés irányába.”

„A magunk részéről – fejezi be üzenetét XVI. Benedek pápa – Boldog XXIII. Jánossal együtt azt kérjük Istentől, hogy világosítsa meg a népek vezetőit, hogy amellett, hogy munkálkodnak a polgárok méltó jólétén, védelmezzék a béke értékes ajándékát. […] Adja meg, hogy az ő kegyelme révén a Föld minden népe testvérré legyen, […] virágozzék, és mindörökre uralkodjék közöttük a hőn áhított béke.” Ámen.

 


Karácsony

Kedves ünneplő  testérek!

 

Tagore a nobel díjas indiai filozófus írja: „ Minden újszülött gyermek azt az üzenetet hozza magával a világba, hogy Isten még nem veszítette el hitét az emberben”.

A ma született gyermekkel kapcsolatosan méginkább találó és helytálló megállapítás ez.

A Betlehemben világra jött Kisdedet maga a gazdagon ajándékozó Isten adta a világnak, aki lényege szerint maga a jóság. „Úgy szeretette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta értünk, hogy, aki Benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen”.(Jn.3.16).  Isten nagy szeretetének a napja ez. Ezért a karácsonyfa, ezért a betlehem, ezért az éjféli szentmise. Olyan titokkal állunk szemben, amelyről csak térden állva elmélkedhetünk.

Mit üzen nekünk a Krácsony? A karácsony a kereszténység üzenete. Titokzatos módon közelebb viszi az embert Istenhez.  Titokzatossága minden embernek szól, legyen kételkedő vagy hivő. A kételkedőknek azt mondja, hogy emberi életünket titkok veszik körül, amelyeket puszta ésszel átlátni nem lehet, csak a hit szemével. A hivő ember pedig leborul a jászolban fekvő titok előtt s csodálja, hogy Isten ennyire közel jött, hogy őt nézheti, érintheti, karjaiba veheti, de megis ostorozhatja, meggyalázhatja, sőt fel is feszítheti  a kereszt fájára. Isten egy lett közülünk, hasonló lett hozzánk mindenben, a bűnt kivéve. A hivő ember képes belátni, hogy a betlehemi jászol, a golgotai kereszt ugyanabból a fából készült. Születés és halál, fény és árnyék, emberi és isteni cselekvés csodálatos összhangban vannak egymással.

A karácsony azt is üzeni, hogy szívben és lélekben nekünk embereknek is közelebb kell kerülnünk egymáshoz. Közelebb kell kerüljenek a házastársak egymáshoz. Talán húzódik köztük egy vékony válaszfal, vagy akad olykor egy kis idegenkedés. Közelebb kell férkőzniük egymáshoz szülőknek és gyermekeknek, akik közé egyre nagyobb meg nem értések, türelmetlenségek vernek éket. Közelebb kell kerüljünk egymáshoz mi emberek, mert közünk van egymáshoz, ugyanannak az Atyának vagyunk gyermekei és testvérei Krisztusban.

A karácsony az öröm üzenete. Az angyal örömre hívja fel a pásztorokat. „Nagy örömet adok tudtul nektek és majd az egész népnek!”(Lk 2,10). Ezt az örömet Jézus ajándékozta nekik.  

Én azt hiszem időszerű most karácsonykor gondolkodni egy cseppet azon, hogy hol az örömünk és mi annak az akadálya.

Az öröm igazi forrása, az hogy vendég jött a világba. A karácsony nem valami, hanem valaki, s az egész kereszténység személyre megy vissza és személyes viszonyokban él tovább. János apostol egy élet elmélkedését önti bele evangéliumának prológusába, amikor azt mondja, hogy a tulajdonos jött vissza, az alkotó jött vissza, a káprázatosan szép műtermébe, és ez okozott, így mondom az emberiség evolúciójában egy mutációt, egy hirtelen furcsa, evilági szempontból megmagyarázhatatlan változást.

Amikor jóindulattal vagyunk afelé is, aki minket rövid úton elintézne, nem viszonozzuk a gonoszságot, amikor ingyen rendelkezésre állunk, ez a valaki, aki közénk jött ő tanított meg erre, nem jelmezt vett föl, tisztázták hosszú évszázadok gondolkodói, gondolkodása során első nagy keresztény egyetemes zsinatok, amelyek még közös örökségünk, keleti-nyugati egyháznak, katolicizmusnak és protestantizmusnak egyaránt.

Ebbe teljesen közösek vagyunk, hogy itt nem szerepjátszás történt, nem valami kis vizit a földön egy látogató vízummal egész más, valódi megtestesülés, igazi szolidaritás, önmagán mutatja be, hogy hogy kell viselkedni, meddig kell az életet ajándékozni egészen a keresztig. És mi ezt nevezzük szeretetnek, itt van az ősforrása a minden hiteles keresztényi viselkedésnek, a mi egész hittanunknak és erkölcstanunknak, s ez a személyes szeretet, csendben mutatkozik be, ez a munkastílusa a jó Istennek, ez az ő szokott világa. Izaiás próféta úgymondja, szavát se hallani a tereken, nem vitatkozik, a füstölgő mécsest nem oltja el, a repedt nádat nem töri el, ő ilyen, mert nem akar megijeszteni.

Ha úgy jött volna el, ahogy a Dániel Könyv fölvillantja a víziót az ősöreg hatalommal akkor, lehet, hogy a fővárosban a szakemberek elfogadják, de hogy kint terepen, a pásztorok menekülnek fejvesztetten és esetleg még cifrákat is, mondanak, hogy nem volt elég egy Úr most még jött egy, a világért nem akart minket megijeszteni, és nem akart az első pillanattól kezdve se tévedésbe hagyni minket hogy ő ki. Ő az, aki úgy mutatkozott be, hogy elment, hogy a lábát mossa a többieknek, hogy példát adtam, ő úgy szeret hogy szolgál, hát ezért jött csendben, tiszteli a szabadságunkat, jobban mint akármely modern szabadelvű politikusunk, vagy akármely feminista hölgyünk, ha ő egy kicsit többet mutat magából, így mondom elereszti magát, mi nem tudunk mást csinálni, mint János apostol élményét átélni Jelenések Könyve első fejezetében, ami áll, láttára holtként rogyunk a lába elé, már pedig neki nem ez volt az álma Isten és ember viszonyról, nem ezért indult el, ez az egész evolúció, és abban a mutáció.

Nem ezért indult karácsony, ő vendégvárásra gondolt, lagzira, terített asztalra, mennyegzőre, ahol nem félünk egymástól, az egész előkészítés is csendes volt, a techtorikus mozgások a földkéregben, ahogy kialakult a mai világ, mintegy elegáns színpadja, az embernek és a kegyelemnek, ahogy a cseppkövek csendben fejlődnek a barlangok mélyén, ahogy a magvaknak idő kell, hogy azok bontakozzanak és pompába öltözzenek, ahogy az embermagzatnak idő kell, hogy egészségesen megszülessék, úgy idő kell ahhoz is, hogy partnerekké felnőjünk, titokzatos testben az Istennek társai legyünk, a szeretetben munkatársak, az ő megjelenítései, az ő folytatásai, áldó kezek, dobogó szívek, szép gondolata legyünk a világban, hát ezt akarta, ezért jött közénk, nem látogatóba, hanem egyszer s mindenkorra folytatódni az Egyházban mibennünk.

Ezt akarta, igen csak most egy kicsit meg is állok. Megtesszük? Így van? Virágos kert lett Pannónia? Hát nem egészen így néz ki? Azért nem földkéregmozgás lassúságú akart lenni, Jézus műve, azért ő nem cseppkőbarlangokban gondolkodott, beszélt ő lusta szolgáról, beszélt munkaidő végéről, beszélt elásott talentumokról, amiért kikapunk, hogy nem sokszorosítjuk, nem sokszorozzuk. A világ órája elindult, időszámításunk kezdetén és ketyeg-ketyeg, és lejár és egyszer számot kell adnunk mindenről.

Én azt hiszem, hogy itt tarthatnánk egy karácsonyi lelkiismeretvizsgálást, hogy a világ szomorú állapota, nem vajon összefüggésben van-e mivelünk.

Ókeresztény körökben mondták, hogy ami testben a lélek, az a világban a kereszténység, ha a lélekkel baj van, akkor a testen is kiütköznek a problémák, ha a lélek meghalt a hullafoltok mutatkoznak, ha a kereszténység haldoklik, visszavonult egy-egy tájról, hogy nézhetjük, hogy ott mi maradt, pusztuló falvak, mint itt Somogyban, de mennyi helyen, gazdátlan gyerekek, széteső családok, egy kormányavesztett ország, ahol minden adminisztrátor a helyén van, minden törvény megvan, csak éppen valahogy hangulata hőfoka lelke nincs valahogy a dolgoknak és iránya nincs. Hajlamosak vagyunk keseregni azon, hogy az elmúlt 4o évben mi mit szenvedtünk, igazunk is van, igazságot is kell tenni, csak az is hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy a 4o év előtt meg mi mit tettünk.

Én azt hiszem, hogy karácsony szent estéjén valahogy úgy kéne viselkednünk, ahogy jobb családokban csináltuk, annak idején, hogy úgy kezdődött a szenteste, hogy egymástól bocsánatot kértünk és aztán öleltük meg egymást és aztán nyújtottunk kezet és ajándékot. Én most pásztortársaim nevében is bocsánatot kérek sokaktól, hogy a jó hír ennyire elakadt, hogy a nagy öröm így szétfoszlott, mert mi igen is úgy gondolkodunk, hogy a vallás nem magánügy, a mi vallásunk, a mi hitünk az nem, az közügy. Ez azt is jelenti, hogy a bűneink is sújtják az egész közösséget, és ezért mi felelősek vagyunk.

Ahol mi érthetetlen nyelvet használunk, elakadtunk a szokásainknál, a saját zsinatunkat is akadozva hajtjuk végre ott joggal csodálkoznak, hogy hát Ti mit csináltok.

Ahol a mi szűzeink megritkulnak, ahol a mi anyáink eltűnnek, ott az egész országot sújtjuk. A megkeresztelt magyar emberek nevében kérek bocsánatot a többi polgártárstól, hazánk lakóitól, meg kell tenni, mert csak így lehet folytatni Betlehemet, valahogy egyenes vonalba, az eredeti szelídségtől, egyszerűségtől, napjainkon át a jövőben végig.

Ígérjük meg ezen az esetén, hogy amit az Isten jól kezdett el, azt mi jól folytatjuk, mindegyikünk Bibliájában ott áll a Filippi levél, tessék azt sokszor olvasni, mert arról van benne szó, hogy szolgai alakot vett föl az Isten fia, ez is egy karácsonyi beszámoló, mindenben hasonlóvá lett hozzánk a bűnt kivéve, mert szeretett, mert csak így tud igazán hatni ránk, nem fölülről, nem kívülről, ha ez áll a Filippi levélben és ez így igaz, akkor mi véletlenül se játsszuk meg az urat, vagy a gazdagot, a vágyainkból is oltsuk ki ezt az irányt, ellentétes mozgásban lennénk a megtestesülő Istennel. Szt. Máté evangéliuma is érinti karácsony titkát és sejteti a komor áldozatot a következményeit az ünnepnek.

Aki kényelemre rendezkedik be és kényezteti maga gyermekét az utántermeli a magyar ateizmust, készíti az újabb csöbröket, vödröket, amiből az egyikből ki, a másikból be. Ó ha ezt meg tudnánk csinálni, az egész egyháztörténelmünk legalább is a ránk bízott, a legújabb kori az az életre kelt Biblia lenne, a patrológia, Szent Atyáknak a története, hágliográfia, a legkiválóbbak az Isten kegyelmesei, azok a lépkedő Jézus lennének, szentségek, az ő érintései rajtunk, az Anyaság, Mária arcának, Mária mosolyának az inkardinációja és bármiféle érték humanizmus a világban, az mind-mind a betlehemi csillagnak a vízfénye lenne.

Testvéreim! Folytassuk ezt az első karácsonyt, ami oly nagyszerűen kezdődött, hogy azt máig nem felejti az emberiség, de ne úgy hogy a liturgia az egy ablak az ókorra egy alkalom egyvalamiféle több százéves pászorjáték eljátszására, ne igy. Ünnepeink ne nosztalgiázások legyenek, hanem találkozások, amit kaptunk az első karácsonykor az alapozta meg a későbbi tartásunkat, a mi dogmáink azok irányfények, mint egy repülőtéri kipontozott pálya, az lehetőséget ad a forgalomra, a továbbfejlődésre, nem politikai értelemben vett beszűkítő határoló valami , a gondolatsor végén a nehezék egy sírkő. Jaj dehogyis az Mózes égő csipkebokra, a biztos, amire föl lehet nézni, ami segít, a liturgiánk soha nem lehet valami megfagyott ájtatosság, hanem az olyan, mint e nagyvizeken, a ringó bója, amely kijelzi hol a zátony, ami kijelzi, hogy hol a mélység, hol a zátony, merre hajózható, merre fürdőzhető, az a mélység, hogy kell avval élni, meg kell újulni nekünk vallásosoknak mindenben, akkor várhatjuk a világ megújulását, a mi haladásunk nem lehet tolatómozgás jobb és bal értékei között, amúgy sem értettem, hogy mi az hogy baloldali vagy jobboldali, amikor jobban odafigyelek vagy magyarázzák akkor azt veszem észre, hogy de hiszen ez az enyém is, hát érték függetlenül Istentől az értékforrástól nincs, minden értékre igent mondunk, csak az értékeket ismétlem nem jobb vagy baltájon kell keresni, nem fönt vagy lent, hanem bent. Nem a körülményekben, hanem befelé, amikor az első szabad keresztény idők eljöttek, annak idején IV.sz. közepén, azonnal elindult a vándorlás az eredet felé, mintha csak szomjazta volna az akkori Európa is a hitelességet, utaztak, expedíciók indultak, zarándoklatok, Szt.Ilona, Jeromos később Gellért , Assisi Szent Ferenc, vagy korunknak a nagy szentje Focould, a misztikusok többet ajánlanak, a belső élet szakemberei, ők azt mondják, hogy ne itt keresd az eredetet, hanem bent, ahol érinteni akar az Isten, ott nyílj meg.

Karácsony éjszakáján nem a körülmények az érdekesek, nem a megszentelt múlt, hanem a szeretetre megnyíló jelen. Éljünk az alkalommal, fogadjuk el Isten közeledését, egymás békejobbját, így válunk korunk bölcseivé, népünk pásztoraivá, jó hírré, nagy örömmé, békességé, úgy legyen. Ámen.

 

Baróti Csaba


Az Örömhír hirdetése régen és ma - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Advent 4. vasárnapjára


A keresztényeket üldöző fanatikus farizeusból, Saulból megtért Pál apostol teológiai szempontból legjelentősebb levelét a Rómaiakhoz írta Kr. U. 57-ben. A római híveknek, akiknél még nem járt, hogy mint a pogányok apostola elmagyarázza a Krisztus-eseményt, a zsidó nép kiválasztottságát és a Messiás visszautasítását, Isten egyetemes meghívását az üdvösségre Jézus Krisztus által, illetve a mózesi törvénnyel szemben a hitből való megigazulás mibenlétét. Most advent 4. vasárnapján a szentlecke e levél címzése és az üdvözlés, amelyet a szentmisék elején ma is használunk köszöntésként: „Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől, és az Úr Jézus Krisztustól!” (Róm 1, 1-7)

Pál mindjárt a bemutatkozásban elmondja, hogy Jézus Krisztus szolgája, Őáltala kiválasztott apostol Isten Evangéliumának, az Örömhírnek a hirdetésére. Isten Fiának eljöttét előre hirdették a próféták, megtestesült, „test szerint Dávid nemzetségéből született”, de az Atya a Szentlélek által halottaiból feltámasztotta, és mindenek Urává tette Őt. Általa kaptuk a kegyelmet és a küldetést minden néphez, hogy hirdetve az örömhírt, „készségessé tegyük őket a Benne való hitre”. Szent Pál itt tömören összefoglalja a krisztusi örömhír lényegét.

A Római levél bevezetését olvasva rögtön Ferenc pápa Evangelii gaudium (Az Evangélium öröme) k. apostoli buzdítására gondolhatunk, aki magával sodró lendülettel ezt az örömhírt hirdeti a hívőknek és nem hívőknek, és ezt a leglényegesebb elsőbbséget ajánlja minden apostolnak, lelkipásztornak, evangelizálónak. A pápa így kezdi a Buzdítást:

„Az Evangélium öröme tölti el azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik hagyják magukat üdvözíteni Általa, megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől, az elszigeteltségtől. Jézussal mindig megszületik és újra születik az öröm.” Az egész buzdításon végigvonul – egyre erősödő ismétléssel - az értünk meghalt és feltámadt Jézus által hozott öröm hangoztatása; mindenek előtt ezt a leglényegesebbet kell hirdetnie az Egyháznak, Isten népének az új evangelizálásban.

Miután idézett a két Szövetség örömet hirdető verseiből, Ferenc pápa hangsúlyozza: „Vannak olyan keresztények, akiknek életstílusa a húsvét nélküli nagyböjt szellemét tükrözi. Elismerem, hogy az örömet nem mindig egyformán éljük meg életünk különböző állomásain, a sokszor kemény körülmények között. Alkalmazkodunk és változunk, de mindig megmarad legalább egy fénysugár, amely abból a személyes bizonyosságból ered, hogy - túl mindenen - végtelenül szeretve vagyunk” – Isten végtelenül szeret bennünket. Ferenc pápa az Egyház minden tagját a lelkipásztori és missziós megtérésre buzdítja: miután hittel csatlakoztunk Krisztushoz, aki felajánlja az istengyermekség kegyelmét, mindenkinek az üdvösség örömhíréről kell tanúskodnia, és sajátos hivatása szerint el kell köteleznie magát az új evangelizálásban. Minden kinyilatkoztatott igazságot hirdetni kell, számolva a fontossági sorrenddel, de a legfontosabb: „Isten üdvözítő szeretete, amely a meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban nyilatkozott meg (E.G. 36)



Advent 3. vasárnapja

Kedves Testvéreim!

Ma olyan világban élünk, ahol minden recseg-ropog körülöttünk, ahol ember és ember között, ember és Isten között falak és szakadékok, vagy oriási távolságok tátongnak, ahogy a költő (Tóth Árpád) fogalmaz: „csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?” Éppen ezért meg kell találni azt a hidat, ami összekötehet bennünket, ami átvisz a túlsó partra, ez a híd pedig számunkra a Krisztusba vetett hit lehet. De, csak az a hit válhat híddá, összekötő kapocssá, ami nem csupán az ész álláspontja, hanem az akarat és a szív mozdulása is.

A hit, ami életünk erőforrása, és közösségi megmaradásunk fontos kelléke, s jövőbe vetett reménységünk elengedhetetlen alapja. Hisz reménység nélkül nem lehet élni, felelősséget vállalni. Reménységünk Isten, aki hidat épít Isten és ember, ember és ember közé, ami alapvetően meghatározza mindennapi életünket.

A híd építésének Isten és ember között is folynia kell, ehhez a „munkához” azonban a földön, az emberek között épített hidak is elengedhetetlenek. Éppen ezért a válsággal küzdő, pesszimista és bezárkózó világban különösen szükség van minden olyan kezdeményezésre, amely szolidaritást fejez ki, amely összekapcsol bennünket, amely kimozdít önmagunkból, és elindít a másik ember és Isten felé.

Mert egyedül nem megy. Egyedül nem lehet örülni a sikereknek, nem lehet kibeszélni a bánatunkat, nem lehet többet megtudni a világról, nem lehet adni, nem lehet kapni, egyedül nem lehet szeretni. Együtt, közösségben lehet csak igazán ÉLNI. Együtt, egymást segítve, meghallgatva, egymás örömében és gondjaiban osztozva lehet csak előre lépni, erősödni, erősebben hinni, papnak és szerzetesnek, fiatalnak és idősnek egyaránt. És ebben mindenkinek annyit kell megtennie, amennyi a tőle telhető. Több nem szükséges, viszont kevesebb nem elegendő.

Hogy mi az a tett, mindenkinek magának kell eldöntenie, fölfedeznie. A szeretet pedig találékony... A SZERETET a legfontosabb az ember életében; szeretni a nemzetünket, a hazánkat, a családunkat, a közösségünket, az embertársainkat, a munkánkat, bízni Istenben és nem önző módon, hanem egymást segítve, a másikra is figyelve élni. Pál Apostollal együtt valljuk, hogy "Most azért megmarad a hit, remény, és szeretet, e három; de ezek között a legnagyobb a szeretet"!

Urunk mennybemenetelével új szakasz kezdődött a világ és minden ember egyéni életében: Jézus saját személyében hidat vert az ég és a föld, Isten és az ember között.

Igen, a Biblia azt tanítja, hogy Jézus Krisztus, akinek születésnapjának a méltó megünneplésére készülünk advent folyamán, az összekötő (híd) Isten és ember között. Karácsonykor fentről, az égből jött, hogy áthidalja a nagy szakadékot a menny és föld között, és kibékítse a mennyet a földdel, az embert az emberrel.

Viszont azt is tudnunk kell, hogy ez a híd nem karácsonyban lett teljes. Karácsony csak az egyik hídfő. A másik hídfő: a kereszt. Ennek a békítésnek ára pedig a Golgota. A Golgotán, a kereszten Isten békejobbot nyújtott az embernek, s ez változtatta meg az ember szívét.

 

Kt. Karácsony üzenete: Jézus személye a híd, a menny és föld között, melyen Ő maga is érkezett hozzánk, s amelyen mi magunk is megérkezhetünk hozzá, illetve embertársainkhoz.  

 

Nincs más híd sem Istentől az emberhez, sem az embertől Istenhez, illetve embertől emberig, lélektől lélekig.

A pásztorok voltak az elsők, akikhez ezen a hídon megérkezett Jézus az evangélium által, majd ők is hittel ráléptek erre a hídra, amikor elmentek személyesen Hozzá, a betlehemi istáloban.

 

Tehozzád ma, Jézus az evangélium hídján érkezik. Menj Te is személyesen Hozzá! Az igazi karácsony az, ha béke van Isten és közted, közted és embertársaid közt.

Úgy gondolom, szerzetesként, papként, cserkészként vagy világi hivöként kell az Isten szavát befogadnom és tettekre váltanom, és csak utána segíthetek az embereknek, lehetek „híd” Isten és ember, ember és ember között.


Fr. Szilveszter

Kedves Testvérek!

Advent harmadik vasárnapján a szentmise kezdő éneke így szól: "Örüljetek az Úrban szüntelenül, újra mondom, örüljetek, mert az Úr közel van" (Fil 4,4). A régiek erről a bevezető énekről ezt a vasárnapot az öröm vasárnapjának nevezték.

Azt hiszem nincs a világon még egy olyan vallás, mint a katolikus, amely a böjti, a bűnbánati időben is az örömre hívja fel követőinek figyelmét. De sajnos ma, amikor annyi szenvedés, annyi megpróbáltatás, annyi sok baj és szomorúság éri az emberiséget, és közte a keresztényt is, úgy tűnik, mintha ez a felhívás süket fülekre találna. Éppen ezért érdemes röviden áttekintenünk az egyház történetét, hogy lássuk ez a felhívás az őskeresztények és a későbbi korok keresztényeinek életében, hogyan érvényesült.

Az Apostolok Cselekedeteiben arról olvashatunk, hogy a jeruzsálemi őskeresztények: „Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt” (2,46).

Jézus első követőinek az összejövetelét az öröm jellemzi, különösen az Eukarisztia, a szentmiseáldozat ünneplését. Az egyháznak az örvendezők közösségének kellett lennie, amely Jézus szeretetét sugározta, és szeretetét terjesztette szét.

Az igazi keresztény lelkiség megőrizte mindig az örömnek ezt a lelkületét. Ez különösen megnyilvánul a szentek életében, akik a krisztusi törvények leghűségesebb követői voltak. Kepler volt német püspök mondotta, hogy a szentek „az örvendező emberek galériáját alkotják”.

Hamis az a felfogás mely szerint a szentek világunt, szomorkodó, besavanyodott lelkek lennének. Ellenkezőleg a szentek jellegzetes tulajdonsága az öröm. Az állandó változatlan öröm, amelyet szüntelenül kisugároznak környezetükre. Fényt és derűt árasztanak a világba.

Gondoljunk csak a nemzetek apostolára Szent Pálra, aki a damaszkuszi jelenéstől kezdve végig járta a szenvedések véres útját, akárcsak Mestere. Bejárta a görög - római világot és mindenütt az örömet hirdette: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek”(Filip 4,4). „Legyetek derűsek. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban”(1 Tessz 5,16). Még a római fogságból, bilincsekbe verve is örömre buzdít! Mert ez a keresztény eszmény.

Gondoljunk az első századok dicső vértanúira! Derűs, mosolygós arccal néznek szembe a kínzó szerszámokkal és az amfiteátrumban az öröm himnuszát zengik az Úrnak, aki méltónak tartotta őket a szenvedésre. - Egy második századi keresztény írás (Hermas Pastor-a) arra buzdítja a keresztényeket, hogy „tegyék le a szomorúságot, amely a kétségnek, kételynek s a haragnak a testvére, s elűzi magától a Szentlelket. Inkább fogadják be az örömet, amely mindig kedves Isten előtt”.

Sienai Szent Katalin szokta mondani: „Hagyjátok, hogy azok, akik az ördöghöz tartoznak, lehajtott és melankolikus fejjel járjanak. Mihozzánk öröm illik és ünneplés az Úrban...” És sorolhatnánk tovább a szentek életéből vett példákat. Mert nem hiányozhat egyetlen igazi szent életéből sem az öröm. Még a legszigorúbb aszkétákból, a bűnbánat legridegebb hirdetőinek életéből sem.

Az öröm ugyanis az életszentség fényének első sugara. A szenteknek, s nekünk mai keresztényeknek abban is Krisztus igazi tanítványainak kell lennünk, hogy általunk sugározhassék az emberek felé a Teremtő jósága, szeretetreméltósága és a keresztény vallás nagyszerűsége. Egyébként az örömtelen, egykedvű keresztények olyanok, mint a rossz kereskedelmi ügynökök, akik lakásról lakásra járva mindenkit lebeszélnek az általuk kínált portéka megvásárlásáról.

Ha van valami, amivel felkelthetjük mások érdeklődését hitünk, vallásunk iránt, az éppen a belülről sugárzó öröm, amely az Istennek való átadottság gyermeki bizalmából fakad.

Szent Ferenc atyánk felfedezi, hogy a kereszténységgel az öröm áradt szét a földön. Általa Karácsonykor az Élő Isten tör be közénk, aki a Húsvét hajnala óta új életet kínál elámult testvéreinek a lélekben, a békében, a megbocsátásban.

Az öröm Isten ajándéka, a feltámadt Krisztus Lelkének gyümölcse. Épen ezért az öröm nem az megelégedett lelkialkat vagy jó emésztés kérdése. Nem olcsó szólás: „mindenki szép, mindenki jó!” A keresztény öröm annak tapasztalata, aki szeret, és aki tudja hogy szeretik úgy, ahogy van; a hívő emberé, aki tudja hogy irgalomból megmentették és megszabadították a rossz és a halál sorsszerű végzetétől. Az öröm az a tudat szívünk mélyén, hogy Isten gyöngédsége ott van mindenkinek az életében. Ez a bizonyosság a legkeményebb megpróbáltatásban is, hogy az élet és a szeretet végül is győz.

Éppen ezért a kereszténység egyedül Istenben kutatja az öröm titkát, és forrását. Az öröm elválaszthatatlan Istentől, mert szentségének, igazságosságának és végtelen tökéletességének a gyümölcse. Így az igazi öröm elengedhetetlen feltétel Isten keresése. A Hozzá való simulás. Akaratunknak az Ő akaratához való igazítása. Az evangéliumi törvény szerint élt élet... Így megtisztul az öröm és megtermékenyül. Közben rádöbbenünk arra, hogy csak az egészen keresztény lélek tud igazán és teljesen boldog lenni.

Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy Isten az emberek sokaságát - akik belekeseredtek önszeretetükbe, akik önmaguk uraiként, s mégis a gazdátlan kutya riadt tekintetével élik le életük legjavát -, őket is éppen rajtunk, a mi örömünkön keresztül szeretné magához vonzani.

De hogy lehetnénk mi Isten örömének ügynökei, amikor elborult tekintettel, kimerültségtől és Istennek át nem adott gondoktól megkeseredett szívvel magunk is elveszett bárányoknak számítunk? Nem tehetünk mást, minthogy újra és újra Reá hagyatkozunk.

Felsokasodott gondjainkat gyermeki bizalommal adjuk át ismét Neki, hogy felszabadulhasson bennünk az öröm, mely hitünk védjegye. Fontoljuk meg és éljük a ferences világi rend tagjainak adott életszabályzat felszólítását: „Mint a tökéletes boldogság hírnökei, minden körülmények között azon fáradozzanak, hogy másoknak örömet és reménységet adjanak”(FVR regula, 19).

Meg kellene értenünk, hogy a Boldogságok Krisztusát követni öröm, hisz Ő maga mondta: „Azért jöttem, hogy életük bőségben legyen. Ahogy az Atya szeretett engem, úgy szerettelek én is titeket. Azért mondom ezt, hogy az én örömöm legyen tibennetek, és örömötök teljes legyen” (Jn 10,10; 15,9-11).

Szent Ferenc atyánk: „azt tartotta, hogy az ellenség ezer ármánya és cselvetése ellen legjobb gyógyszer a lelki öröm. Ezt szokta mondani: ’Az ördög akkor örül legjobban, ha Isten szolgájában sikerül kioltania a lelki örömet... De ha lelki öröm tölti el a szívet, akkor hiába ontja halálos mérgét a kígyó. Ha ellenben szomorúságra hajló, csüggeteg és levert a lélek, könnyen búskomorságba merül, vagy pedig hiú örömök keresésére tér át.’  Ezért a Szent különös igyekezetet fordított arra, hogy szíve mindig vidám maradjon, s megőrizze a lélek kenetét és az öröm olaját. A rosszkedv gonosz betegségétől a lehető legnagyobb gonddal óvakodott, és ha csak futólag is érezte közeledését, menten imádságba merült.'' (2Cel 125)

P. Kakucs Szilveszter
Esztelnek
2013. december 15.


Dr. Benyik György 2004

Advent 2. Vasárnap

Mt 3,1-12

Készítsétek az Úr útját!

 

Keresztelő János és Jézus igehirdetésének vannak összecsengő pontjai. Ilyen a megtérésre való felszólítás „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa” (Mt 3,2). A bibliában nem ismeretlen fogalom a megtérés, görögül „metanoia”. Az Ószövetségben gyakorta körülírták ezt a jelenséget. A megtért ember szíve az Úrhoz ragaszkdoik (Iz 1,17 Ám 5,14), vagy kissé furcsább kifejezéssel „körülmetéli a szívét” (Jer 4,4). Ez a szövetségi bélyeg spiritualizált változata volt. A metanoia görög szónak megfelelő héber „sub” szó azt jelentette, valaki elfordul a bűntől és odafordul az Istenhez, vagyis erkölcsi fordulatot hajt végre. Ellentétben a középkori kazuisztikára épülő keresztény gyóntatási gyakorlat szemléletével, mely az ember bűneit kategorizálta bocsánatos és halálos bűnökre, az ószövetségi etika  az ember életét és etikai magatartását egy úthoz hasonlította. Ez vezethet az Isten felé, ez lesz Jézus szűk útja, de vezethet a bűnösök felé, amelynek vége, hogy egy asztalhoz ül valaki a bűnösökkel. Erről legmegragadóbb képet az első zsoltár fest, szétválasztva a bűnösök és az igazak gyülekezetét. Az Újszövetségben ugyanezt inkább arra a mozzanatra értették, amikor valaki szakít korábbi bűnös életével és új életet kezd. Amit fontos tudni, nem a személyisége változik meg, hanem a személyisége és emberi tulajdonságainak működtetési iránya.  A megtérés tehát nem egyszerűen bánkódni értelemben fordíttatik, hanem arra a belső fordulatra utal, amely az embert, aktívvá teszi erkölcsileg jó irányba.

Keresztelő János is Jézus is ezzel kezdi igehirdetését, ugyanis az Isten országát, vagy a mennyek uralmát csak azok képesek építeni itt a földön, akik megtértek. Minden egyes ember a megtérésével a messiási idők elközelgését sürgeti. Az Isten országa ugyanis minden jótettel közelebb kerül az emberekhez, és a megtért ember pedig, minden jótettével közelebb kerül az Istenhez.

Keresztelő János és Jézus viszonyának vizsgálata a az újszövetségi a bibliatudomány hallatlanul érdekes fejezetéjhez tartozik. Kettőjük működésében volt egy párhuzamos szakasz, erről leginkább János evangéliumából tudhatunk meg halvány részleteket. Találkozásuk történetét örökíti meg egy teológiai irányultságú történet, Jézus Jordánba való megkeresztelkedéséről (Jn 1,36), mely arra hivatott, hogy elsősorban azt magyarázza meg. Hogy, nem János a Messiás, hiszen ez is el volt terjedve. Persze János elhelyezése az üdvtörténetben később is problémát jelentett a hívőknek. Nem tudták eldönteni, János a keresztény egyház szentje, vagy még ószövetségi prófétája. Jézus igazította el ebben a kérdésben tanítványait, amikor kijelentette „a prófétánál is nagyobb van itt”. Persze azt is tudnunk kell, hogy Kr.u 70 környékén még, amikor az evangélium íródik, Keresztelő János közössége és Jézus közössége még nem különült el véglegesen egymástól. Pál sokat vitázik a zsidózó ellenfeleivel, akik egy része Keresztelő János követőiből is kikerülhetett, nem csak a Jeruzsálemi zsidó ősegyházból. Az evangéliumot olvasó híveknek tehát szükségük volt arra, hogy Jézus nyilatkozatára emlékezve megerősítsék kapcsolataikat az új közösséggel, melyet egyedül Jézus keresztsége és a megtérés tart össze. Nem véletlen hogy János keresztségét, és ennek kapcsán János nyilatkozatát is fontosnak tartották megőrizni az evangélisták, igazolván Jézus közösségének legalitását.

Keresztelő János prófétai közössége a palesztinai keresztények tapasztalata szerint szintén a zsidó vallás értékes erkölcsi megújulást hirdető csoportjába tartozott. A vita sem zárult le a keresztény egyház és a zsinagóga között. Kafarnaumban, mely csak, kb. 30 kilométerre van az említett jelenet helyszínétől, melyet ma is keresztelésre használnak a Szentföldön, a keresztények összegyűltek a zsinagógában és két sarokkal odébb Péter anyósának a házában is megtörték a kenyeret. A legújabb Galilea kutatás szerint  még vagy ötven évig békésen élnek egymás mellett nem döntve el világosan kihez is tartoznak, a zsinagógához, vagy a zsinagógát megújító Krisztushoz.

Arról ismertek egymásra, hogy mindkét csoport megtértekből állt, akik elfordultak a formális vallásosságtól és a szív vallásossága irányában mozdultak el. Ezzel példát mutattak minden későbbi korok keresztényének, hogy miden vallásban és felekezetben tisztelje a megvalósított erkölcsi értéket. A megtérés mellett ez az amivel készíthetjük az Úr útját most is.

 


Dr. Benyik György

Advent 1. vasárnapja

Mt 24,37-44

„Noé napjaiban…”

 

Várakozni a Biblia tanította meg a zsidókat, pontosabban az üdvösség történetének, vagyis Isten tetteinek az olvasása. A Biblia a várakozás könyve Ábrahám, aki a remény ellenére reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz. De várakozott József is, Mózes is, és Dávid is reménykedett.  A próféták, Anna próféta asszony és Simeon is, különböző időben, de mind ugyanarra vártak, a Messiásra. Várakozás közben kérdések merülnek fel, sokan elbizonytalanodnak. Sokan feladják a reményt, de sokan tovább gondolják az ígéreteket, és a várakozás közben a jövőre vonatkozó elképzelések is tisztulnak.

 Ebben az evangéliumi szövegben az ítéletre várakoznak,  amelynek sem a napját sem az óráját nem tudják (24,42). Az ítélet bekövetkeztére egy bibliai hasonlatot mond a szöveg, „úgy lesz, mint Noé napjaiban” (24,37), ez az utalás feltehetően Ter 6,5-8-ra vonatkozik, amely az első közösségi romlást és következményeit bemutató elbeszélés a Bibliában. Ott a büntetés oka, az erkölcsi romlás, mely akkora volt, hogy „megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön” (Ter 6,6). Jézusnak a korabeli zavaros politikai közösség állapota, kitűnő alkalmat adott a bibliai analógiára. A Noé és családja, aki „igaz ember” volt, pedig a megkereszteltek előképe lesz, akik várták Krisztus visszatérését, ítélő bíróként. A keresztények eme Istent váró csoportjához szól ez a szöveg, akik a Tesszalonik levél tanúsága szerint egyrészt a közeli „világvég”, vagy másként mondva végítélet várásában éltek,  másrészt a Jelenések könyve tanúsága szerint kezdtek belefáradni a várakozásba. Nekik volt érdemes felidézni Jézus szavát, mely egyrészt arról beszélt, hogy a visszatérésének ideje ismeretlen, másrészt arról beszélt, hogy igen is lesz végítélet.

A keresztény jövő is másnak tűnt az apostoloknak Jézus nyilvános működése idején, mint azután. A nagy esemény után, a megváltó Jézus után, az ítélő Krisztus bírói tevékenységére már az egyházban kellett felkészíteni a híveket, akik a korabeli apokaliptikus elképzeléseknek megfelelően a felhők közül érkező kozmikus bírót várták. A történelemnek egy végkifejlet felé való menetelésének folyamatát a zsidóság kezdte megrajzolni, és a keresztény igehirdetés fejezte be ezt a munkát. Akkor most mire várunk?

Egyesek sötéten látják a jövőt és katasztrófától félnek, attól, hogy kulturális, vallási és gazdasági ellentétek lángra lobbantják a földet. Egyesek kozmikus katasztrófától félnek, meteorit becsapódás, atomrobbanás, a föld kihűlése áll félelmeik középpontjában. Ezek a képek a végítélethez járulékos képként tartoztak a bibliai leírásokban is. Az ítélő bíró képe is szinte kényszerből került a történelem végét jelző eszkatológikus leírások középpontjába.

Kicsit elhomályosult az a tézis, hogy a végső dolgok bekövetkezését, a keresztények a saját jótetteikkel, a társadalom kereszténnyé tevésével siettethetik. Vagyis, amint az Isten országát a földön megvalósítják, amint a mennyei rend a földön valósággá lesz, beszélhetünk a végső események történeti közelségéről. Mely Szofoniás próféta szerint, a harag napja lesz a gonoszoknak, de az újszövetségi teológia szerint, dicsőséges nap az igazaknak. Azoknak, akik közeli katasztrófára várnak T.S. Eliot szavával válaszolhatok: „Mi várunk és kurta az idő, de hosszú a várakozás.” Melyben nem szabad elcsüggednünk. Tevékeny várakozásunk közben az idő lassan megtisztítja gondolatainkat, mint ahogyan az egyházat is megrostálja az idő. De ez a várakozás a keresztények számára építkezés is, nem bamba semmittevés. Hanem olyan, mint ahogyan a karácsonyra várunk, de közben ajándékainkat készítjük. Apró emberi tervekből, tettekből egy ünnepet készítünk elő, és amikor elérkezik a nagy karácsony ünnepe, az ünnep vizsgál meg bennünket, hogy  vajon minden bűnünk ellenére képesek vagyunk-e szeretni. Remélem, most is, és a világ végig is lesznek hívek, akik nem fáradnak bele, hogy szeretetük végső megítélésére erre készüljenek. S akkor jöhet is a kedves bíró!

 

Krisztus Király – a keresztről uralkodik - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 34. vasárnapra



„Krisztus, a mindenség királya’ – így jelöli a liturgia az egyházi év végén Krisztus király ünnepét, hogy már ezzel is jelezze: ez nem földi királyság. Pilátus előtt Jézus megvallja: igen, király, de országa nem e világból való.

A keresztre szegezett tábla (=INRI): „Názáreti Jézus, a zsidók királya” inkább gúnyolódás, a magát Messiásnak valló Názáretit a császár ellen lázadó prófétának bélyegezték így, hogy a habozó helytartót a halálos ítélet kimondására ösztönözzék. E király trónja a kereszt, és töviskoronát visel.

A keresztről uralkodik. „Regnavit a ligno Deus”, ahogy az ősi himnusz énekli. Nem száll le a bitófáról, hogy gúnyolódóit elnémítsa. Nem uralkodni jött, hanem szolgálni, hogy beteljesítse az izajási jövendölést Isten szenvedő szolgájáról, hogy szeretetből életét adja mindenkiért, barátaiért és ellenségeiért. - Jézus az Isten országát hirdette, amely Ővele jött el.

Ő maga az Isten országa, hirdette Órigenész egyházatya. Isten országa, amelyet itt a földön képviselt, nem egy népet, országot jelöl, hanem Isten uralmát, olyan szellemi valóságot, amely igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben. Isten országa szellemi valóság, bennünk van, a kegyelmi élettel bontakozik ki. Ha hiszünk Krisztus királyságában, átengedjük neki szívünket, hogy Ő uralkodjék életünkön, hogy általunk árassza békéjét és jóságát a világra.

Krisztus Király a keresztről uralkodik, szelíd és alázatos szívű: magához vonzza a szíveket, mindenkinek felkínálja az üdvösséget. Nem kényszerít, hanem csak hív, hogy szabad döntéssel csatlakozzunk hozzá, zászlaja alá sorakozzunk, hogy a szellem fegyvereivel küzdve legyőzzük a gonoszt, Lucifer táborát. Nem erőszakos hódítás, a személyek szabadságát tiszteljük, még ha téves úton járnak is, de a tévedés ellen harcolunk, - a jó szándékú keresőkkel, nem hívőkkel párbeszédet folytatunk, de az ateizmus ellen harcolunk.

Elfogadva a torz vallásosságunk elleni kritikákat, mindenekelőtt a bennünk rejtőző ateizmust vagy hamis istenképet igyekszünk legyőzni a kegyelem segítségével, mert a jó és a rossz, a hit és a hitetlenség határvonala a saját szívünkön keresztül húzódik.

Mivel a Fiú megalázta magát, engedelmes lett a kereszthalálig, az Atya felmagasztalta, megdicsőítette, és a Feltámadottat a mindenség urává, királyává tette. (Fil 2, 7-11) Mindent lába alá vetett. Addig kell uralkodnia, míg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségét, a halált is megsemmisíti. (…) Mikor pedig majd minden alája lesz rendelve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki. Akkor Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15, 24-28).


(Lk 23, 35-43)

Évközi 33. vasárnapra

Az egyházi év vége felé a liturgia a világ végére, az utolsó ítéletre emlékezteti a hívőket. Amikor bekövetkezik az esemény, amelynek idejét egyedül az Atya ismeri, a megdicsőült Úr Krisztus eljön hatalommal és dicsőséggel, hogy megítélje az embereket, hogy mint igazságos és irgalmas Bíró szétválassza azokat, akik az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel, tehát a felebaráti szeretet tetteivel felkészültek a találkozásra azoktól, akik önzőn csak a saját hasznukat, élvezetüket keresték, és a világban pusztító gonoszság cinkosai voltak, és a végsőkig visszautasították Istent és testvéreiket.

Az ószövetségi Szentírásban a próféták állandóan hirdették Jahve napjának eljövetelét, az igazságos Isten szigorú közbelépését a történelembe. E nap leírása félelmetes képekben, a pusztulás részletezésével félelmet akart kelteni, és üdvös felszólítás volt a virrasztásra, az előkészületre. Az Újszövetség is sokat átvett ezekből a jövendölésekből, az Ószövetség apokaliptikus hagyományából. De Jézus Krisztus eljövetelével most már új értelmet nyert a történelem.

Az Emberfia a feltámadással a mindenség ura lett, most már a keresztények, a megdicsőült Jézust várják: Ő lesz ítélő bíránk, aki értünk, a mi üdvösségünkért megtestesült, meghalt a kereszten és feltámadt, és mindenkit meghívott az isteni életre. Mindenkinek felkínálja az üdvösséget, és igazában nem Ő ítéli el a szeretetét a végsőkig visszautasítókat, hanem a megátalkodott ítéli el saját magát, ha lázadón elszakad az élő Istentől és a szeretetközösségtől. Isten, aki szeretetből teremtett, és egyszülött Fiát küldte el értünk, nem semmisíti meg ezeket a lázadókat, továbbra is szereti őket, de tiszteletben tartja a nekünk adott szabadságot, amellyel – sajnos – visszaélhetünk. Mindenestre: soha senki konkrét személyről nem tudhatjuk/mondhatjuk, hogy a kárhozat fia lett.

Az Úrjövet (görögül: parúzia) várására fel kell készülniük a hívőknek, imával, virrasztással, jócselekedetekkel, mert nem tudhatják, mikor jön el a vég. Erre Jézus többször figyelmeztetett. (Ennek ellenére kezdetben az első keresztények közelinek hitték az úrjövetet.) Bármennyire fontos is a történelem vége, amelyet az Úr eljövetele koronáz meg, a hívő keresztényeknek abban a meggyőződésben kell élniük, hogy Krisztus már a dicsőségben van, ugyanakkor Lelkével jelen van az Egyházban és életünkben, ha megőrizzük a szeretet parancsát (Jn 13, 35), tehát az Úr napja már jelen van számunkra. A hívők a világosság gyermekei, a húsvéti örömről – a megváltottságról – tanúskodnak hitetlen környezetükben is.

Az Úr napját egy bizonyos értelemben a vasárnapi Eucharisztia/szentmise is aktualizálja. A vasárnap Krisztus győzelmére emlékeztet, amelyet feltámadásával aratott, amint ezt már a II. század elején megmagyarázták. A szombat utáni napon ünnepelték az „úr napját”, megemlékezve egy történelmi eseményről, az Úr feltámadásáról. Az Eucharisztia, Krisztus húsvétjának emlékezete=hathatós megjelenítése hirdeti az Úr visszatérését, parúziáját: „Valahányszor e kenyeret eszitek, s e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön”. (1Kor 11, 26).


(Lk 21, 5-19)

 



 

A teremtő Isten terve velünk – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 31. vasárnapra



Mindenszentek és Halottak napja lelki hangulatában – az üdvözültekre, elhunyt szeretteinkre és a mi jövendő örök sorsunkra gondolva - ünnepeljük vasárnap az Úr halálát és feltámadását. Most először az első olvasmányról, a Bölcsesség könyvéből vett szép szakaszról eszmélődünk.

A hatalmas teremtő Isten mindenkin megkönyörül, elnéző az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak. A szent ószövetségi író mintegy már elővételezve a Jézus Krisztussal hozott Újszövetséget, így imádkozik a Teremtőhöz: „Mert szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál. (…) Te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja. Mert a te el nem múló szellemed van mindenben.”

Milyen vigasztaló ez a kinyilatkoztatás! Ez már nem a személytelen Abszolútum dicsérete, nem pusztán a mindenség csodálatos rendjéből és célszerűségéből felismerhető Alkotóé, hanem az emberszerető és irgalmas Istené, akit Krisztus véglegesen kinyilatkoztat. Most Halottak napja közelében hálás köszönetet mondunk Teremtőnknek, hogy szeretetből – szüleink közreműködésével - megteremtett minket, sőt hogy már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket Jézus Krisztusban, hogy gyermekei legyünk, hogy az örök üdvösség részesei legyünk.

Mikor megszáll bennünket a kétely szeretteink vagy barátaink halálálhírére és saját elmúlásunk, a halál előtti szorongás fojtogat bennünket, a bűnt és a halált legyőző, feltámadt Krisztusba vetett hitünk erősítéséért fohászkodjuk, és a hitből fakadó reménységért, tudatosítva, hogy a Szeretet-Isten szeret mindent, mit alkotott, különösen is az emberi személyeket, akikért minden létrehozott, akikért elküldte Fiát. Mindig nyitva áll számunkra megbocsátó irgalma, csak bűnbánattal Hozzá forduljunk! Ismét idézzük a Bölcsesség könyvét: „Enyhén bünteted, akik hibáznak, és a bűneikre emlékeztetve figyelmezteted őket, hogy hagyjanak fel a gonoszsággal, és higgyenek benned, Uram.”

Az evangéliumi szakasz a vámos Zakeus története, aki látni kívánta Jézust. A Mester teljesíti szíve vágyát, lehívja a fáról, nála étkezik, száll meg. A képmutató farizeusok botránkoznak, hogy Jézus „bűnös embernél”, vagyis a római elnyomókat kiszolgáló vámosnál száll meg, de az Üdvözítő éppen azért jött, hogy hívja a bűnbánó bűnösöket, keresse az elveszetteket, gyógyítsa a testi/lelki betegeket. A magukat igaznak tartó, gőgös farizeusokra jajt kiáltott, és ma is csak az alázatos bűnbánók számára adja meg a szabadulást, az üdvösséget.

Mi is sokszor vágyódunk arra, hogy bárcsak láthatnánk Jézust szemtől szembe! Ez idelenn nem adatik meg. De a hitben Jézus kortársai lehetünk. És a bűnbánat szentségében az irgalmas Isten követével, Jézussal találkozunk, mert a gyóntató pap felszentelése folytán Jézust képviseli. A szentségekben Jézus cselekszik: Jézus keresztel, Jézus bocsátja meg a bűnöket a pap által, akit a feltámadott Lelke ruház fel lelki hatalommal.

Mindenszentekkor az üdvözültek seregére gondolunk, köztük elhunyt szeretteinkre, akik a mindenható és szerető Atya, a megdicsőült Fiú, Jézus Krisztus és a Szentlélek szeretetközösségében élnek, és minket is oda várnak. Kérjük Jézus Édesanyja, Mária és védőszentjeink közbenjárását, hogy Isten akarata szerinti és bűnbánó életünkkel felkészüljünk a boldog istenlátásra!

(Bölcs 11, 22-.12-2; Lk 19, 1 -10)



 





Alázatos imádság – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 30. vasárnapra



A farizeus és a vámos példabeszéde nemcsak Jézus kortársainak szólt, hanem intelem minden idők minden kereszténye számra, - ma is, nekünk is! Ha nem is imádkozunk úgy, mint az öntelt farizeus, gyakran gondolatban többnek tartjuk magunkat a nem keresztényeknél, nem hívőknél, pedig sokszor amazok jócselekedeteikkel, tetteikkel keresztényebbek, mint a magukat igaznak tartó névleg keresztények.

Ferenc pápa számtalanszor figyelmeztet: valamennyien szegény bűnösök vagyunk, ezt alázattal be kell vallanunk, és bizalommal Isten irgalmáért kell esedeznünk. A vámos imáját ismételve ez lehet imádságunk egyik gyakori kérése: „Istenem, légy irgalmas hozzám, szegény bűnöshöz!”

Egyáltalán a jó imádság alapvető feltétele az alázatosság: a leborulás Isten nagysága, bölcsessége, szentsége előtt, hála gondviselő jóságáért és minden testi-lelki, természetes és természetfeletti adományáért, a szép napsugaras őszi napért, a minket számtalan szállal körülvevő emberi jósághálóért. Mert mi, szegények mindent csak kapunk, minden adottság életünkben a jó Isten ajándéka. Mindennapi életünkben, kis és nagy eseményekben kell keresnünk a teremtő és gondviselő Istent, főleg pedig embertestvéreinkben kell meglátnunk Krisztust, aki a legkisebbekkel: kisemmizettekkel, betegekkel, testi-lelki bajban szenvedőkkel azonosította magát.

Konkrét példát, személyeset említek, amely ma, amikor ezt az elmélkedést írom, történt a villamoson. Fiatal pár szállt fel a Szent János kórháznál, az aranyos csecsemőt az apa hozta ölében. A kicsire tekintve hálát adtam Istennek a gyermekért, és arra gondoltam: én is voltam ilyen csecsemő. Szüleim voltak a Teremtő eszközei, hogy én létre jöhettem, megszülettem. Létem Isten ajándéka, ezért hálát adok.

Azért is, hogy egészséges vagyok, hogy másfél évtizeddel ezelőtt itt a kórházban sikerült a műtétem (akkori rákos betegtermi társaim már nem élnek). Hála azért, hogy római balesetem után itt helyrehozták eltört vállcsontomat. Kérem az Urat, hogy az öregedéshez, kisebbedéshez adjon erőt, és keresztény reményt, amikor közeleg halálom órája. Így egész napunk alázatos, hálálkodó és kérő imádság lehet.

Persze, sok másfajta imamód lehetséges. Főleg nem zárjuk ki a liturgikus, templomi imádságot, legfontosabb a szentmise, ahol az Egyházzal együtt fordulunk Istenhez, magunkat is felajánlva a kenyérrel és borral, hogy a feltámadott Lelke alakítson át bennünket új emberekké, és általunk alakítsa az emberi világot emberibbé, majd pedig istenivé. Humanizáljuk a világot küzdve a még dúló emberarcú barbárság sok megnyilatkozása ellen, szellemibbé és személyesebbé alakítjuk a társadalmat, és így előkészítjük azt a nagy ostyát, amelyet a Szentlélek tüze átváltoztathat a feltámadáskor, hogy végül Isten legyen minden mindenben.

Teilhard de Chardin jezsuita tudós „Mise a világ felett” c. - 1923-ban Kínában írt -elmélkedése Felajánlásából ismételhetjük e bekezdést: „Uram, fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredő Teremtés ajánl fel ezen a hajnalon. Tudom, hogy ez a kenyér – a mi fáradozásunk – önmagában csak vég nélküli szertebomlás.

Ez a bor is – fájdalmaink – egymagában még csak szétmaró ital. De biztosan tudom, mert érzem, hogy ennek az alaktalan tömegnek szíve mélyébe oltottad azt az ellenállhatatlan és megszentelő vágyat, amely mindnyájunkat – hívőt s nem hívőt – egyaránt kiáltani késztet: ’Uram, add, hogy mindannyian egyek legyünk!’”

(Lk 18, 9-14)




 


"Kiáltunk az irgalmas Istenhez" - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 29. vasárnap evangéliumáról



A vasárnapi evangéliumi szakaszban olvasott példabeszédben Jézus arra buzdít, hogy szüntelenül imádkozzunk, állhatatosan könyörögjünk Istenhez, bízva abban, hogy gondviselő Atyánk mindig meghallgatja kéréseinket. De vajon nem azt tapasztaljuk-e sokszor, hogy hiába kérünk, hiába kiáltunk Istenhez, Ő hallgat, nem hallgatja meg kéréseinket. Véleményem szerint a kérőimádság egyik legnehezebb teológiai kérdés, és legfájdalmasabb mindennapi életünkben, főleg amikor bajban vagyunk, szenvedünk mi vagy szeretteink, amikor mélyen metsz „Isten oltókése”.

Mindenek előtt le kell szögeznünk: Jézus gyakran biztatta övéit, hogy kérjenek, és kapnak, hiszen a gondviselő Atyának sokkal jobban gondja van gyermekeire, mint az ég madaraira vagy a rét virágaira. Kétségtelen: arra is biztatott, hogy ne felejtsünk el hálát adni a kapott sok jótéteményért, erről múlt vasárnap elmélkedünk. De kérhetünk is bizalommal. Még a legszentebb imádság, a Miatyánk is csupa kérés! Mindig kérhetjük, hogy szenteltessék meg Atyánk neve, jöjjön el Országa, legyen meg akarata.

De milyen nehéz ez utóbbit kérni, amikor ránk szakad a szenvedés, hirtelen megtudjuk, hogy gyógyíthatatlan betegséggel kell megküzdenünk magunknak vagy szeretteinknek. Az öregedés, kisebbedés és a halál pedig mindenkinek osztályrésze. Jézus halála előtt a Getszemáni kertben haláltusát vívott: az Atyához könyörgött, hogy vegye el tőle a szenvedés kelyhét, de hozzáfűzte: „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!” Jézus nem magyarázta meg a szenvedést és a halált, hanem magára vette, és megváltó kereszthalálával és feltámadásával megszabadított bennünket a Rossztól. Akik Vele egyesülnek halálában és feltámadásában, elnyerik az üdvösséget.

Mindehhez hit kell, és a hit kegyelmét is állandóan kérni kell. Ugyancsak a vasárnapi perikópában figyelmeztet Jézus: „Amikor eljön az Emberfia, talál-e hitet a földön?” A hitből fakad reménységünk is. Ezért a hitért állandóan könyörögnünk kell: „Uram, növeld bennünk a hitet!” Persze, a hit nem valami tárgy, amelyet birtokolni és szaporítani lehet! A személy szellemi magatartásáról, lelki „minőségéről” van szó: az élő Istenhez való eleven kapcsolatunkról, ennek tudatosításáról, amely a szeretet tetteiben gyümölcsözik. Az élő hit növekedése tehát nem több birtoklást jelent, hanem több létet, gazdagabb lelkiséget, intenzívebb szeretetkapcsolatokat. És mindezt a feltámadt Krisztus Szentlelke viszi végbe bennünk. Ezt a Lelket, Lukács evangélista szerint, az Atya sohasem tagadja meg azoktól, akik kérik Tőle.

Hihetjük tehát, hogy ezt a kérésünket mindig meghallgatja Atyánk. Hihetjük más kéréseink meghallgatását is, még ha nem is az és úgy történik velünk, ahogy mi akarjuk vagy várjuk. Sokszor csak utólag, visszatekintve az elmúlt történésre értjük meg Isten terveit és ránk vonatkozó tetteit. De biztos a portugál közmondás: „Isten egyenesen ír görbe vonalakkal is!” És minden – baj, megpróbáltatás is – javára válik az Istent szeretőknek! Omnia cooperantur minden, tanítja Szent Pál, és Szent Ágoston hozzáfűzte: etiam peccata , még a megbánt bűnök is, - a megbocsátott bűnökért Isten irgalmas szeretetét magasztaljuk.

(Lk 18, 1-8)




 

Legyetek hálásak! – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 28. vasárnapra



A tíz leprásról szóló evangéliumi elbeszélésből/példázatból két tanulságot vonhatunk le:

1) „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!” A feltámadt Krisztus rendelkezése folytán a bűnbocsánatot Istentől kapjuk az Egyház szolgája, a gyóntató pap közvetítésével. Isten irgalmas szeretetéről és a bűnbánat szentségéről megindító szavakat olvashatunk Ferenc pápa vallomásában, a jezsuita folyóiratokban közölt rendkívüli interjúban.

Azt hangsúlyozza, hogy az Egyház szolgáinak mindenekelőtt az üdvösség örömhírét és az irgalmas Isten megbocsátó szeretetét kell hirdetniük, mert az Emberfia azért jött, hogy keresse azt, ami elveszett, keresse és visszafogadja a megtérő bűnösöket, gyógyítsa a betegeket. „Az életben Isten figyelemmel kíséri az embereket, és nekünk is figyelemmel kell kísérni őket, a helyzetükből kiindulva. Irgalommal kell kísérni őket. Amikor ez megtörténik, a Szentlélek sugallja a papnak a leghelyesebb választ.

Ez a gyóntatás nagysága is: az a tény, hogy esetről esetre értékelünk, hogy megkülönböztetjük, mi is az a legjobb dolog, amit annak az embernek kell tennie, aki keresi Istent és kegyelmét. A gyóntatószék nem egy kínzókamra, hanem az irgalom helye, amelyben az Úr arra ösztönöz bennünket, hogy a lehető legjobbat tegyük. (…) Az evangéliumi válasz legyen mind egyszerűbb, mélyebb, sugárzóbb. Ebből a javaslatból fakadnak majd az erkölcsi következmények.”

2) A megtisztultak közül csak egy, a szamaritánus ment vissza, hogy hálát adjon Istennek. Még a hívő, gyakorló keresztények közül is milyen kevesen vannak, akik hálát adnak Istennek a kapott javakért. Mindenekelőtt hálát kell adnunk a hitért és az irgalmas Isten bűnbocsánatáért, a számtalan kegyelmi ajándékért, továbbá az életért, egészségért, tehetségért, a jó barátokért, a nap folyamán kapott kis örömökért.

Még kevésbé szoktunk hálát adni a javunkra váló megpróbáltatásokért, a testi-lelki szenvedésért, amely lehet „Isten oltókése”, hogy új szépségekért sebezzen minket. Mindig csak kérünk, különböző testi-lelki javakért esedezünk, a bajban kiáltunk Istenhez. Ezt is tehetjük, kérhetünk, hiszen Jézus biztatott rá. De ne felejtsünk el hálát adni Neki, minden jó adományozójának, az Atyának. Persze, hálásaknak kell lennünk az embereknek is, akik Isten jóságának közvetítői, pl. azoknak, akik gondozzák egészségünket.

És itt elsősorban nem az üzleti fogalommá silányult „hálapénzre” gondolok, amelyről annyi szó esett a közelmúltban. Hanem hálából imádkozhatunk általában a gondunkat viselő vagy gyógyító orvosainkért, betegápolóinkért. Az igazi hála nem üzletelés, nem is csupán udvarias megköszönés, hanem kezdődő szeretetkapcsolat: egyik jótette szeretetet vált ki a másikból, így kölcsönös, személyes szeretetkapcsolat keletkezhet. A jótett örömet fakaszt, és megtapasztalhatjuk, hogy jónak lenni jó.

Ferenc pápa a jezsuita folyóiratoknak adott csodálatos interjújában az imádságról szólva ajánlja, hogy idézzük fel múltunkat, emlékeinket, életünk eseményeit, Isten számtalan jótéteményét, és folyton adjunk hálát mindazért, amit teremtő és gondviselő Atyánktól kaptunk. Ez lehet egyik legegyszerűbb, legkedvesebb imamódunk.

(Lk 17, 11-19)




 

"Hit és hitetlenség hajdan és ma" - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 27. vasárnap evangéliumáról


Az apostolok ezzel a kéréssel fordultak az Úrhoz: „Növeld bennünk a hitet!” Nekünk is, kétezer év után ugyanígy kell könyörögnünk Jézushoz, illetve a Feltámadott Lelkéhez.

Jézus többször megfeddette követőit kicsiny hitűségük, hitetlenségük miatt. Pedig látták csodáit, tanúi voltak isteni hatalmának, majd – a nagypéntek botránya után a Feltámadottnak le kell ereszkednie hozzájuk, megjelenéseivel csodákat tesz egy ideig, hogy megerősítse őket hitükben. Teljes csak akkor lesz az apostolok hite, amikor elérkezik a Szentlélek, és mindenre megtanítja őket, amit korábban nem értettek, és elküldi őket szerte a világba, hogy hirdessék az örömhírt. Péter pünkösdi beszédétől kezdve az Apostolok Cselekedetei hírt adnak az apostolok működéséről, az örömhír terjedéséről.

A Hit Évében többször elmélkedtünk keresztény hitünk különböző szempontjairól. Az Egyház sürgeti – a missziók mellett - az új evangelizálást az ún. nyugati világban, ahol egyre terjed a szekularizálódás, az elkereszténytelenedés és az ateizmus. Ahhoz, hogy a nem hívőkkel párbeszédet folytassunk, és hogy hitelesen hirdessük Krisztust, a mi hitünket is el kell mélyítenünk, meg kell tisztítanunk, és hiteles tanúságot kell tennünk életünkkel, testvéri szeretetünkkel Krisztusról. Mert a hit és a hitetlenség határvonala saját szívünkön keresztül húzódik.

H. de Lubac jezsuita teológus - élete végén bíboros - szerint három szóval jellemezhetjük az ateistákkal folytatandó helyes párbeszédet: „dialógus, szembesülés, harc. Ha helyesen értjük a három kifejezést, egyáltalán nem zárják ki, inkább feltételezik, kiegészítik egymást – összekapcsolódnak. Nem kell szégyellenünk, hogy az ateizmussal való konfrontációban a harcra is felkészülünk. Nem az ateisták személyét támadjuk, hanem az ateizmust. Persze lelki fegyvereket használunk. Legelőször pedig önmagunk ellen fordítjuk e fegyvereket, a bennünk rejtőzködő ateizmust vagy hamis istenképet igyekszünk legyőzni. Mert a hit és a hitetlenség határvonala tulajdonképpen mindannyiunk szívén keresztül húzódik.

A hívő magatartása – amikor szembesül az ateizmussal, vagy az ateista támadja őt – nem lehet más, mint a harc: harc Istenért – hangsúlyozza H. de Lubac. Példának a tudós gondolkodó rendtársa és barátja, Teilhard de Chardin magatartását idézi. A neves paleontológus a tudományos világban forgolódott, sok barátot szerzett nem hívő tudósok körében is. Ő jelentette ki, nem titkolta, hogy ’harcban áll a személyes Istenért’.

A hívőnek el kell fogadnia a vallás, s a hite elleni jogos kritikákat, meg kell szabadulnia minden farizeizmustól és hiteles tanúságtételre kell törekednie. Szüksége van alázatra: ez a hitben való szilárdság feltétele. Mert hitünk nem emberi érték, valami biztos tőke, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Értelmes – de nem az ész szüleménye; abszolút misztérium – amelyet mindig el kell mélyíteni a feltámadt Krisztus Lelke erejében, meg kell tisztítani a babonás elemektől, és szeretetben kell gyümölcsöztetni.

(Lk 17, 5-10)



"Túlvilág – árnyékvilág?" - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 26. vasárnapra


A dúsgazdag és a szegény Lázár történetéről szóló jézusi példabeszéd életünk és halálunk központi kérdését érinti: mi lesz a sorsom, ha elközeleg a vég? A halál semmibe hullás, avagy átmenet a teljesebb életbe Istenhez, amely a feltámadással valósul meg, ha hisszük a test feltámadását és az örök életet. Ha Krisztussal halunk meg, Vele együtt feltámadunk.

Ha végső sorsunkról esik szó baráti körben, ilyen hangokat is hallunk: „Ha megszülettünk, meg kell halnunk. Én nem hiszek a feltámadásban, és nem félek a haláltól.” Vagy idézhetném egyik rokonom megjegyzését: „Én hiszek Istenben, de a túlvilági életben nem tudok hinni, onnan nem jött vissza senki!” Itt az evangéliumi parabola, Ábrahám szava jut eszünkbe: „Van Mózesük és prófétájuk, hallgassanak rájuk!” Ma így mondhatjuk: Egy valaki visszajött, Krisztus feltámadott, és örök életet ígért azoknak, aki hisznek Benne és követik szeretetparancsát. Szent Pál hirdette még az evangéliumok megírása előtt a Korinthusiaknak, akik hittek Krisztus feltámadásában, de a saját feltámadásukban kételkedtek (1Kor 15): „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitünk. Akkor nyomorultabbak vagyunk a pogányoknál. Akkor együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk!” De Krisztus feltámadt, ezt hittétek, Ő a benne hívők Feje, tagjai követik Őt a dicsőségben.

Most gondolok arra a francia közvélemény-kutatásra, amelyet pár éve végeztek. A megkérdezettek közül aránylag sokkal többen vallották, hogy hisznek Istenben, a világ teremtőjében, mint akik megvallották hitüket a halál utáni életben. Minden bizonnyal a túlvilágot amolyan árnyékvilágnak képzelték, nem pedig szeretetközösségnek Istennel és az üdvözültekkel. A fent említett Istenben hívőknek, de a halhatatlanságban kételkedőknek – argumentum ad hominem - a következő meggondolással érvelek (egyik leuveni tanáromtól hallottam fél évszázaddal ezelőtt). Ha hiszel Istenben, akkor gondold meg, hogy nem semmisítheti meg az emberi személyeket, akikért minden lett a fejlődő mindenségben, mert

1) ez ellene mondana végtelen bölcsességének, hiszen akkor abszurd lenne a teremtés;

2) ellene mondana emberszeretetének, hiszen jósága túláradásából teremtett, adott létet. A hívőknek hozzáfűzzük a Biblia szavaival: Az Atya örök szeretetettel szeretett engem, tenyerére rajzolt, kiválasztott és meghívott Krisztusban, hogy részesedjek isteni életében.

Természetesen, a hit kegyelem ajándéka, amelyért mindig könyörögnünk kell.

Mindez nem zárhatja ki, hogy a hívő is szoronghat a bizonytalanul biztos vég, a halál előtt, az emberré lett Isten Fia is szorongott, vérrel verejtékezett a Getszemáni kertben előre érezve kegyetlen szenvedését és halálát, amely vele járt Atyjától kapott küldetése teljesítésével. Kérnünk kell az Urat: erősítse meg hitünket és reményünket, adjon erőt majd, ha elközeleg végső óránk. Lisieux-i Szent Terézzel, a fiatal tüdőbajos kármelitával könyörgünk, aki nem sokkal halála előtt rettenetes lelki sötétségben hit ellenes kísértéseket élt át („nincs túlvilág!”), erősítsen meg bennünket a Szeretet-Isten és értünk meghalt és feltámadt Fia, Jézus, hogy ezt vallhassuk: „Nem halok meg, hanem átmegyek a teljes Életbe.”

(Lk 16, 19-31)

Isten - vagy a Mammon? – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 25. vasárnapra



Jézus példabeszéde a hűtlen, de – a maga nemében - okos intézőről, amelyet csak Lukács evangéliuma közöl, meghökkent bennünket. De a csattanóra kell figyelnünk: „a világ fiai okosabbak a világosság fiainál”. A hozzáadott intelmekben még folytatódik a meghökkentő kijelentés: „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból!” Azután a hűségről beszél Jézus: „Ha a hamis mammonban hűek nem voltatok, ki bízza rátok, ami igazi érték?” Végül: Egy szolga sem szolgálhat két Úrnak…Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak!”

Mit jelent a mammon? Arám eredetű szó, jelentése: javak, tulajdon (nem csak pénz). A zsidóságban néha rosszalló jelentést hordoz. Az Újszövetségben, Lukácsnál Jézus csaknem személyként említi, a démoni hatalomra vonatkoztatja, amely a kapzsi emberen úrrá lesz, és amelynek szolgálatával nem lehet összeegyeztetni Isten szolgálatát: Nem szolgálhattok két úrnak!”

Jézus megjelenése, üzenete, erkölcsi követelménye vízválasztó lett a történelemben. A két város, két zászló, két tábor hasonlatát használják a szentek, lelki írók Szent Ágostontól Szent Ignácon át napjainkig, hogy érzékeltessék a harcot Krisztus, az Igazság és az Élet Ura tábora és Lucifer vagy a Sátán, a hazugság atyja és a gonoszra kísértők hada között.

Választani kell annak, aki Krisztushoz csatlakozott, barátja lett, és neki akar szolgálni, hogy az embereket az üdvösségre segítse. „Aki nincs velem, ellenem van!”
Istennek, Krisztusnak szolgálni nem rabszolgaság, hiszen az Úr barátainak nevezi és fogadja azokat, aki szabadon – a kegyelem indítására – neki adják át magukat.

Ha meghív, kegyelmet is ad, hogy minden gyarlóságunk ellenére, mindig megújuló elkötelezettséggel hűségesen kitartsunk mellette, és teljesítsük küldetésünket. „Isten rabjai” vagyunk, Gárdonyi szép regénycímét idézve, de ez nem rabszolgaság, hanem igazi szabadság, amely örömben és boldogságban gyümölcsözik.

Felfigyelhetünk arra, hogy Ferenc pápa mennyiszer hangsúlyozza, hogy a kereszténység, a krisztusi hit öröm forrása, az evangélium örömhír, mert azt hirdeti, hogy Krisztus győzött a bűn és a halál felett, hogy ha meghalunk Vele, vagyis a régi ember az újnak adja át a teret, már a feltámadott, örök életet éljük. A nihilista, az Antikrisztust majmoló filozófus, Nietzsche a XIX/XX. századfordulón így gúnyolódott: „Milyen szomorú keresztények, nem látszik meg rajtuk, hogy meg vannak váltva!”

Lássák meg hát rajtunk az emberek, hogy a megváltottság tudatát sugározzuk! François Mauriac, konvertita regényíró, hitvallásáról írt kis könyvében felidézi megtérése történetét és vitáját a hitén gúnyolódó, neves másik francia regényíróval, André Gide-del. Ez a vita és önigazolás az Isten és Mammon címet viseli. (Nála a mammon a bűn világát jelenti.) Azt magyarázza meg Mauriac, hogy ha a fiatal regényírónál megfigyelhető is bizonyos kompromisszum, ebbe sohasem törődött bele, főleg nem később.

„Már akkor megsejtettem azt, amit ma tudok: Krisztus és világ között a konfliktust nem lehet elsimítani. Kierkegaard naplója, amelyet most olvasok, az én saját történetemet mondja el: ’Az a tény, hogy ebben a vallásban nevelkedtem, ezzel a nehézséggel járt: állandóan az édesség benyomását keltette, és majdnem, mint mitológia vett körül; - csak idősebb koromban fedeztem fel e vallás megalapozottságát…’ Túl későn? Nem! Ez a Kegyelem titka: sose túl késő. Az idő nem létezik. És minden szent minden szeretete benne lehet egy sóhajban!”


(Lk 16, 1-13)



 

"Ami elveszett" (Lk 15. 1-32) - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 24. vasárnapra



A jövő vasárnapi evangélium Lukács 15. fejezetéből Jézus legszebb példabeszédeit rögzíti: az elveszett bárány, az elveszett drachma és főleg a tékozló fiú példázata az irgalmas Atyaistent és a bűnösöket, az elveszetteknek hitteket kereső, magához ölelő, megmentő Isten Fia kimondhatatlan szeretetét állítja elénk. „Jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre.” Jézus a megtérésre helyezi a hangsúlyt: „megtérő” bűnösről van szó, nem pedig a bűnnel szembeni engedékenységről. Különben is: csak a farizeusok gondolják magukat igazaknak, bűn nélkülieknek. Jézus, amikor megbocsát a házasságtörő asszonynak, a farizeusok felé fordul: „az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van.” Amikor azok eloldalognak, így fordul az asszonyhoz: „Menj, és többé ne vétkezzél!” – Amikor az atyai házba bűnbánattal visszatérő tékozló fiú elkezdi a bűnbánat szavait, örvendező atyja nem is hagyja befejezni a mondatot, magához öleli, és nagy lakomát rendez az elveszett, de megkerült kisebb fiúnak.

Nem hívők vagy nem katolikusok nemegyszer ilyen megjegyzéseket tesznek: „Ti elmentek a paphoz, meggyónjátok bűneiteket újra meg újra, azt gondolva, hogy ezzel Isten megbocsát. A magát hívőnek tartó protestáns azt mondja: „Nekünk nincs szükségünk papi közvetítésre, hiszen egyedül Isten bocsáthatja meg a bűnöket.” A mondat második fele igaz. Mi katolikusok is ezt valljuk. De azt is hisszük, hogy a feltámadt Krisztus a Szentlelket elküldve az apostolokra és utódaikra, a felszentelt papokra ruházta rá a bűnbocsánat lelki hatalmát. Amikor a pap keresztel, vagy a bűnöket bocsátja, akkor általa Krisztus keresztel és bocsátja meg a bűnöket. Nyílván, alapvető vitatott hittani kérdés ez katolikusok és protestánsok között.

Itt idéznék Ferenc pápa aug. 25-i déli megindító beszédéből: „A kapu maga Jézus” (vö. Jn 10,9). Ő a kapu, az átmenet az üdvösségbe. Ő vezet el bennünket az Atyához. Az a kapu, amely Jézus, soha nincsen becsukva, mindig nyitva áll mindenki számára, kivétel, kizárás, kiváltságok nélkül. Mert Jézus nem zár ki senkit sem. Talán valaki közületek ezt mondhatná: ’De atyám, én biztosan ki vagyok zárva, mert nagy bűnös vagyok: sok rossz dolgot tettem életemben....’ - „Nem: nem vagy kizárva!” – válaszolja Ferenc pápa, majd kicsit meghökkentően folytatja: „Pontosan ezért tartozol a kedveltek közé, mert Jézus mindig a bűnösöket kedveli, hogy megbocsásson nekik és szeresse őket. Jézus vár, hogy átölelhessen, hogy megbocsáthasson neked. Ne félj: Ő vár téged. Végy magadon erőt, és bátran lépj be kapuján. Mindenki meghívást kapott arra, hogy átlépjen ezen a kapun, a hit kapuján és belépjen Jézus életébe, hogy beengedje saját életébe Jézust, hogy Ő átalakítsa és megújítsa azt, teljes és tartós örömöt ajándékozva.”

Majd később még így buzdított: „Ne féljünk attól, hogy átlépjünk a Jézusba vetett hit kapuján, hogy hagyjuk, hogy egyre jobban belépjen életünkbe, hogy kilépjünk önzéseinkből, bezártságainkból, a többiek iránti közönyünkből. Mert Jézus olyan fénnyel világítja meg életünket, amely nem alszik ki soha. Nem egy tűzijáték, nem egy villanás: nem. Nyugodt fény, amely örökké tart és békét ad. Ilyen az a fény, amellyel találkozunk, ha Jézus kapuján lépünk be.”


Jézus követése kereszthordozás – P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 23. vasárnapra


A vasárnapi evangélium a keresztény élet/lelkiség legalapvetőbb szempontját állítja elénk: kereszténynek lenni annyi, mint Krisztust követni a kereszthordozásban, társa lenni a halálban és a feltámadásban –vagyis részesedni a húsvéti misztériumban a hit és a szentségek révén. Most e misztérium egyik mozzanatára, a keresztre figyelünk, sohasem választva el ezt a másik szemponttól, a feltámadástól.

A Krisztus-követés kereszthordozást, önmegtagadást követel. Ne gondoljunk most a vértanúságra, bár a kommunista évtizedekben sokaktól ilyen áldozatot is követelt a diktatúra. Fel kell vennünk naponta kisebb-nagyobb keresztünket; elsősorban azokat, amelyeket életünk, egészségi állapotunk, családi és munkahelyi kapcsolataink magukkal hoznak. Isten parancsolatainak megtartása minden kereszténytől önmegtagadást követel, a szerzetesi fogadalmakkal elkötelezett, Istennek szentelt személyektől pedig a hármas kívánság: a bírvágy, a gőg és az érzéki vágy elleni küzdelmet. Elsősorban olyan önmegtagadásra van szükségünk, amelyekkel a szeretetet gyakoroljuk. Ilyenek: ne legyünk mások terhére, ne szóljunk meg pletykálkodással másokat, rossz hangulatunkkal ne rontsuk el mások jókedvét, derűsen tegyünk szívességet másoknak. Egyáltalán: az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek gyakorlásához önmegtagadásra van szükségünk.

Az önmegtagadás ne váltson ki keserűséget vagy világmegvetést lelkünkben. „Isten a jókedvű adakozókat szereti.” Az élet tele van lemondásokkal, mert a választás mindig magával hoz lemondásokat is: „egész világ nem a mi birtokunk!” Ne a lemondást nézzük, hanem az értéket, azt, amit kapunk érte: a lélek szabadságát, a tiszta élet örömét.

A keresztény aszkézis nem jelent fogcsikorgató voluntarizmust, hanem a kegyelemmel való együttműködést, kitárulást a Lélek szeretetajándékának. Mert magunktól képtelenek vagyunk igazán szeretni: kilépni önző kis világunkból, másoknak megnyílni, szolgálni, az irgalmasság cselekedeteit véghezvinni. Mert ezek alapján ítél majd meg bennünket az igazságos és irgalmas Bíró: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek.”

Itt emlékeztetek arra, hogy XVI. Benedek első, „Az Isten szeretet” k. enciklikája második részét az Egyház szeretetszolgálatának szentelte. Ebben hangsúlyozza (20. pont): „Az Isten-szeretetben gyökerező felebaráti szeretet elsődlegesen minden egyes hívő feladata, ugyanakkor az egész egyházi közösség feladata is minden szinten… Az Egyháznak mint közösségnek is gyakorolnia kell a szeretetet. Ez viszont megköveteli, hogy a szeretetnek meglegyenek a szervezetei ahhoz, hogy a közösségi szolgálatot rendezetten tudja végezni…” Ezért hozta létre a karitász-szervezeteket. Később (26-27) a pápa válaszol olyan, főleg marxista ellenvetésre, hogy nem szeretetszolgálatra, hanem igazságosságra van szükségünk. Bár ezt az egyházi vezetők lassan tudatosították, ma már a pápák több, mint egy évszázados szociális tanítása igenis hangsúlyozza a társadalmi igazságosságot, a társadalmi struktúrák átalakítását, a pénz imperializmusának megtörését, az etikai szempontokat a politikában. De – hangsúlyozta Ratzinger pápa (28) – a karitászra mindig szükség lesz, hiszen nincs olyan igazságos államrend, amely minden emberi problémát megoldana. Nemcsak az anyagi szükség helyzeteiről van szó. „Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek is mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti szeretet segítségére van szükség.”

A materialista szemlélettel szemben idézzük az Írást: „Nem csak kenyérből él az ember…”

(Lk 14, 25-33)



 

Jézus alázatra tanít – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 22. vasárnapra



Isten Fia, aki érettünk emberré lett, aki beteljesítette az izajási Szenvedő Szolga sorsát, amikor „engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” - a legnagyobb példát adta az alázatosságra. Többször hirdette, hogy az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja sokakért. Szenvedése előtt, mint rabszolga, megmosta tanítványai lábát.

Jézus a vasárnapi evangéliumi szakaszban is az alázatra tanítja az előkelő farizeus házában a meghívottakat, amikor látja, hogy válogatják a főhelyeket: „Mikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre…” Tanítása nekünk is szól. Ma is tapasztaljuk lakodalmak, ünnepségek alkalmával, hogy az előkelőbbeknek át kell adni az első helyeket; a szerényeket ilyenkor nem éri szégyen. De itt nem csupán bizonyos udvariassági szabályok megtartásáról van szó.

A jézusi alázat nem csupán illendőség diktálta szerénység, hanem a cím- és rangkórság megbélyegzése, amely mögött a gőg és a másokat elnyomó törtetés húzódik meg. Ő maga, a Mester több ízben tanította apostolait is, hogy náluk, az ő követőinél ne úgy legyen, mint a társadalmi-politikai életben, ahol sokszor a jobb helyekért való törtetés, az uralkodási vágy érvényesül, hanem, aki nagyobb akar lenni, legyen a többiek szolgája. többször hirdette, hogy az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja sokakért. Szenvedése előtt, mint rabszolga, megmosta tanítványai lábát,

Örömmel látjuk – és ezt a nagyvilág csodálja – hogy Ferenc pápa megválasztása első pillanatától kezdve minden szavával és gesztusával a jézusi alázatra ad példát bíboros társainak, a római Kúria papjainak, püspököknek és papoknak egyaránt. Az ősi maxima szerint a pápa: „servus servorum Dei” = Isten szolgáinak szolgája.

Ferenc pápa, nem trónról uralkodik, hanem szolgálni akarja Krisztust és Egyházát, az embereket alázatos egyszerűséggel. Róma püspökének pápai lakosztálya a Szent Márta Ház egy szobája, a testőrsége számát lecsökkentette, közvetlen kapcsolatba kerül a hívősereggel. Sok szó esik a Kúria reformjáról. Ez kétségkívül előkészületben van.

De Ferenc pápa számára fontosabb és sürgetőbb az egyházi vezetők személyes megújulása, a Kúria moralitásának reformja, a karrierizmus megszüntetése stb. Az egyházi embereknek azért kell a Kúriába jönni, hogy dolgozzanak és a pápának - a pápával - szolgáljanak.
Mindez alkalmazható a helyi püspöki kúriákra, plébániákra is. Gondolhatunk egyes klerikusok karrierizmusára, a piros vagy lila cingulumok utáni törtetésre.

De a Rómát, a római Kúriát vagy általában az egyházi vezetőket bírálókhoz is szól Jézus tanítása: nézzenek magukba, amikor másokat bírálnak, és az életreformot mindenekelőtt önmagukon kezdjék. Jézus példabeszéde és annak csattanója vonatkozik valamennyi keresztény hívőre, mindnyájunkra: „Aki magát megalázza, azt fölmagasztalják.”

Példaképünk az alázatos Jézus és Édesanyja, az Úr Szolgáló leánya, akinek Magnificatjával naponta imádkozzuk: „Csodát művelt erős karjával: a kevélykedőket széjjelszórta, a hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt…”

(Lk 14, 1. 7-14)



 

Bosák Nándor püspök homíliája Szent István király ünnepén

 

Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi püspök Szent István király ünnepén, Budapesten elhangzott szentbeszéde.

Kedves ünneplő testvéreim!

Szent István, első királyunk előtt tisztelgünk nemzeti ünnepünkön.
Ünnepeljük az államalapító királyt, az államférfit, akire 1000 esztendő múltán is hálával és büszkén tekinthet a nemzet, hiszen nemzeti létünknek olyan alapjait rakta le, melyek a századok viharait is kiállták. Ünnepelünk itt, ezen a téren, de emlékeznek rá szerte a világon, ahol magyarok élnek, mert összetartozásunk szimbóluma Ő.
Köszöntjük a szentet, aki megértette emberi hivatását, és azt Krisztus nyomába szegődve, a keresztény tanítást követve, sikeresen beteljesítette. Így a századok folyamán a magyarságnak Isten szolgálatban is, és az emberi helytállásban is példaképe lett.

A hit évében ünnepeljük Szent István napját. XVI. Benedek pápa a jubileumi évet meghirdető apostoli levelét így kezdi: „A hit kapuja, amely bevezet minket az Istennel való életközösségbe, és lehetővé teszi a belépést az Egyházba, mindig nyitva áll előttünk.” Találó ez a kifejezés, mert a hit valóban kaput nyit, a világ és az élet teljes dimenzióit tárja fel. A hit emberi kiteljesedésünk lehetősége. Abban igazít el, hogy megértsük életünk igazi értelmét, megtaláljuk helyünket a világban és az emberi közösségben.
Szent István megismerte Krisztus Jézust, és ez a hite nyitott kaput, mutatott utat, hogy megtalálja helyét az éltben, és elvégezze küldetését.

Nemzetünk történelmét kutatva azt mondhatjuk, hogy Szent István akkor kapott történelmi feladatot és lehetőséget, amikor a magyar nemzet – a vándorló nép – stabil otthont (hazát) talált itt a Kárpát-medencében, és megtalálta helyét, feladatát az európai népek nagy közösségében. Ennek a folyamatnak sok tényezője és szereplője volt, különböző emberi szempontok érvényesültek, de azt senki sem vitathatja, hogy ennek eredményessége István művéhez kapcsolódik, és (bátran hozzátehetjük) minden azért sikerült, mert István a hit útját járta. A dolgokat, feladatokat és lehetőségeket nem egysíkúan szemlélete, hanem az istenhit dimenzióiban. A keresztény hit volt számára a fényforrás, amely az eligazodásban segítette, és az erőforrás is, mert Isten erőterében végezte feladatát.

Istvánt bölcs reálpolitikusként szoktuk emlegetni, aki egy történelmi helyzetben felmérte a lehetőségeket, hatalmi erővonalakat, és ezek ismeretében fogalmazta meg terveit, céljait… Valóban bölcs, emberi képességei szerint is rátermett vezető volt. De mit mért fel István reálisan? Azt, hogy sem a világ, sem egy ember, vagy egy nemzet élete nem önmagába zárt valóság, sem létét, sem rendeltetését nem önmagában hordozza. Isten a forrása és ura a mindenségnek és benne az embernek is. Alapvető realitása az életnek hogy Isten teremtényei vagyunk, hogy ajándékul kaptuk tőle az életet, aki "életét" osztja meg velünk, és arra hív, hogy a szeretetének munkatársa legyünk a világban. Ezért csak úgy lesznek rendben a dolgaink az élet feltételeit biztosító anyagi világgal, és a körülöttünk élő emberekkel, ha rendben vagyunk az Istennel. Az élet csak Istennel közösségben méltó az emberhez. Szent István hitének ez volt a lényege: megértette az életnek ezt az összetettségét (valóságát) és ennek erőterében végezte hivatását. Fiához írt intelmeit is ezzel kezdi: „Mivel a királyi méltóság tisztére csak hívő és a katolikus hittől áthatott embereknek szabad eljutniuk, ezért a szent hitnek adjuk rendelkezésink között az első helyet.” (Int. I/1.)  Ez a Krisztusra épülő értékítélet kísérhető nyomon Szent István uralkodói tetteiben, egész életművében.

István tette népét „európaivá”, és szervezte az országot európai keresztény királysággá, egyenértékű, a többit gazdagító tagjává az keresztény Európának. Ennek alapja nyitottsága volt, tudott tanulni, képes volt önmagán túl tekinteni, befogadni mások értékeit. Nem záródott bele a múltjába, önmagába, de éppen így őrizte meg igazi önmagát, magyarságát.
Hithirdetőket hívott, befogadta azokat, akik hozták az evangélium üzeneté, így fogadta be a hithirdető szerzeteseket, akik megalapítva a maguk kolostorait, felépítették a templomokat, terjesztették a hitet, erkölcseiben formálták az embereket. De befogadta a lovagokat, akik erősítették hatalmát, a kereskedőket, akik gazdasági vonatkozásban szolgálhatták az országot. Példamutatóak a
ƒ„többnyelvű” országról vallott elvei. István tanulékony volt, befogadó volt, de nem hagyta magát politikai érdeke szolgájává tenni. Mert önmagát is, népnek érdekeit is, feladatát és hatalmát nem önmagra, hanem arra a sziklaalapra építette, amit Jézus Krisztusban ismerhetett meg a világ.
Ebben az összefüggésben értjük meg annak jelentőségét, hogy István nem a környező hatalmasságoktól, a bizánci vagy a német-római császártól kérte a koronát, hanem a római pápától. Tudjuk, a korona ajándékozása a hűbéri függés kifejezése volt. Akitől kapja, annak veti alá magát.  István világossá tette, hogy hivatásának megerősítését, elismerését nem egyik vagy másik földi hatalmaságtól – voltak ilyenek körülötte – hanem a pápán keresztül Istentől várja. Ezzel István királyságát ki akart vonni a körülötte zajló politikai, hatalmi törekvések hálójából. Ugyanakkor belehelyezte Isten történelmet formáló gondolatába, hogy ő maga se felejtse el: Istentől kapta hivatást, Istennek tartozik számadással. Ez adta meg uralkodásának erkölcsi hátterét, és a jövőbe vetett bizalmát.

Ez az értelme az ország felajánlásának is. István életének nagy tragédiája volt, hogy fiát, Imre herceget, fiatalon elveszítette. Utódjának nevelte, készítette hivatására (intelmeivel), és amikor elveszíti, úgy érzi, kicsúszik a kezéből a jövő. Nem talál méltó folytatót műve számára. Ekkor ajánlja fel országát Máriának, legyen ő a királynője ennek a népnek. Ahogy uralkodásának kezdetén Isten áldását kéri, ugyanúgy népe jövőjét is ebben az erőtérben, a Jézus Krisztusba vetett hit erőterében látja biztosítva.  Sok minden történt, sokféle utat járt be ez a nemzet, de megmaradásunkat mindig a Szent István által követett értékek alapján találtuk meg.
 
„A hit kapuja mindig nyitva áll előttünk …” hogy bevezessen minket az Istennel való életközösségbe, és lehetővé teszi, hogy egymással itt a földön békében élünk. Ha jelenünket nézzük, megértjük, mennyire szükségünk van Szent István bölcsességére, realitásérzékére feladatink megoldásában. Ma olyan környezetben élünk, ahol a világot – az emberi életet – jövőnket hajlamosak vagyunk egysíkúan szemlélni. Csak a földi dimenziók, a materiális valóságok, magunk által alkotott eszmék, önmagunkat érvényesítő szándékok érdekelnek és irányítanak. Ahol az „érdek” háttérbe szorítja, vagy egyenesen eltakarja a dolgok és életünk Istentől rendelt értékét. A teremtett világ értékét, az élet, az ember értékét, a szeretet, és igazság, a becsület értékét, stb. Ebből szármaszik minden bajunk.
Ezért a régi ének szavait ma is bizalommal ismételjük:

„Magyarok fénye, ország reménye,  …
Szép magyar néped Krisztushoz vitted,  …
Szent hitben tarts meg, Jézusnál áldj meg,
Légy áldott Szent István király!”

 

Jézus tanúja vagy mindig és mindenütt...

 

Egy középkori holland városkában titokzatos gyilkosságok történtek. A városi tanács elhatározta, hogy megelőzi őket. Ezért elrendelte: „Ezen túl este 8 órától mindenki lámpással járjon az utcán.” A gyilkosságok azonban tovább folytatódtak. Kiderült ugyanis, hogy az emberek lámpással jártak, de nem tettek bele gyertyát. Erre a városi tanács így rendelkezett: „Ezen túl este 8 órától mindenki köteles lámpással járni és a lámpákba köteles gyertyát tenni.” A gyilkosságok azonban tovább folytatódtak. A lakosok ugyanis lámpával jártak, lámpájukba gyertyát is tettek, de nem gyújtották meg. Erra a városi tanács így rendelkezett: „Ezen túl este 8 órától mindenki lámpással köteles járni, a lámpájába köteles gyergyát tenni, és azt köteles meggyújtani...” Erre a gyilkosságok megszűntek...

 

Ez a történet jutott eszembe, amikor a hit és az élet összefüggéseiről gondolkodtam. Milyen érdekes, töprengtem, hogy noha mindannyian megkapjuk a hitet, de nem mindegyikünk él ezzel az isteni ajándékkal... Milyen furcsa, szőttem tovább gondolataimat, hogy mi, hívők is, mennyit panaszkodunk, jóllehet csak az kellene, hogy lámpásunkban a hit fényét meggyújtsuk... Nekem is könnyebb lenne, másnak is hasznosabb...

 

1. Amikor Jézust hallgatom („Ti vagytok a föld sója!” „Ti vagytok a világ világossága” – Vö. Mt 5,13-14... „...tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig." Vö. ApCsel 1,8), az első gondolatom az: Szüksége van ránk. Jézus számára nagyon fontosak vagyunk.

 

Néha arra gondolunk, hogy Nagypénteken és Húsvétkor 2000 évvel ezelőtt Jézus befejezte megváltói művét ezen a világon.  Jézusnak azonban soha nincs szabadszombatja vagy szabad hétvégéje. Megváltói műve tovább megy. Jézus azt szeretné, hogy minden ember megismerje az Igazságot, és Neki adja az életét. Azért is van szüksége munkatársakra. És ezek a munkatársak itt, Stuttgart környékén, Baden-Württembergben, vagy ahol éltek és alkottok, mi vagyunk, Ti vagytok!

 

Sokszor azon kapom magam, hogy gondolatban Isten Országát egy szupermárkethez, egy ABC-áruházhoz hasonlítom. Jézus a tulajdonos. És mi jövünk hozzá vásárolni: a bűnből megváltást, a szomorúság ellen vigasztalást, a kételyek ellen bizonyosságot, a halál ellen bátor hitet, a kísértések ellen támaszt, stb. Jézus nagyon örvend ennek a bevásárlásnak. Majd hirtelen azt mondja nekünk: „Légy te is a munkatársam. Légy az én reklámemberem! Vidd hírül  Országom jóhírét!”

 

Egy autószerelő műhelyben olvastam a falon egy mondást: „Ha elégedetlen a szolgálattal, mondja meg nekem. Ha viszont elégedett, akkor mondja meg másoknak!” Jézus is ezt mondja: „Mindent megkaphatsz tőlem, amire boldogságodhoz szükséged van. Mindössze arra kérlek, hogy ha elégedett vagy a szolgálatommal, akkor mondd el ezt másoknak is!”

 

Stuttgart egyik külvárosában, ahol lakom, a péntek délutáni piacokon van egy sajtárus. Már ismerjük egymást. Valahányszor átnyújtja a pulton a reklámszatyorba csomagolt sajtokat, azt mondja nekem huncutul kacsintva: „Tisztelendő Úr! Fordítsa mindig kifelé a reklámtáskát, hogy az emberek lássák, kitől van!”

Jézus is ugyanezt akarja: „Tanúim vagytok!” Hordjátok kívül, jól láthatóan a reklámomat, hogy az emberek messziről láthassák...

 

2. Második gondolatom az volt: Tanúságtevésünk egész életünkkel történik. Nem csak szavakkal. Jézus mellett egész életstílusunkkal teszünk tanúságot. Azzal, amit teszünk vagy nem teszünk, és ahogyan tesszük, mutatja, hogy hiszünk-e Benne. Nyilvánvaló, hogy szavainknál sokkal értékesebbek a tetteink.

 

Ezt egyébként a gyermeknevelésnél is jól lehet látni. Gyermekeink ugyanis nem azt teszik, amit mondunk nekik, hanem amit életpéldánkon látnak. Százszor is mondhatjuk nekik: Jézus számomra a legfontosabb! Ha viszont azt látják, hogy Jézusra nem szánunk időt vagy elég időt, akkor nem hisznek szavainknak. Mondhatjuk nekik lelkendezve, hogy milyen jó dolog imádkozni. Ha nem látják rajtunk az ima örömét, későbben, ha kikerülnek a szülői házból, nem fognak imádkozni! Hiába ösztönözzük őket, szavakkal, az egyházközségben való tevékenységre, ha nem látják példánkon, sose fognak aktívan részt venni benne. Ajánlhatjuk nekik akárhányszor, hogy adakozzanak az Egyház céljaira, ha mi nem szívesen tesszük, ők sem fogják tenni. Árgus szemmel figyelik, hogy követjük-e életünkben Jézus rendelkezéseit. Szavainkat minduntalan tetteinkkel hasonlítják össze. És majd csak akkor fogadják el Jézusról tett tanúbizonyságunkat, ha a szavak megegyeznek a tetteinkkel.

 

3. A harmadik gondolatom az volt, hogy környezetünkben sok embernek csak egy lehetősége van Jézusról hallani: a mi tanúságtevő életünk által.

Szentírása nagyon sok embernek van. Csak épp a legfelső polcon illetve a szekrényben tartja. Szentmisére nem jönnek el, Jézusról szóló könyveket nem vásárolnak (miért is tennék?), az asztalnál vagy baráti körben Róla nem beszélnek. Hogyan hallhatnának tehát az evangéliumokról? Hogyan juthatnának a hit ajándékához? Egyetlen esélyük van: a mi tanúságtevő szavaink és tetteink!

 

Breisachban, a Rajna mentén, van a székesegyház kriptájában egy feszület. A rajta levő Krisztusnak se feje, se keze, se lába. A II. világháború alatt egy gránát mindhármat levitte. Van alatta egy írás, amely így szól: „Jézusnak nincs lába, csak a mienk. Jézusnak nincs karja, csak a mienk. Jézusnak nincs keze, csak a mienk. Jézusnak nincs szája, csak a mienk.”

Mennyi igazság rejlik benne! Ha ma Jézus az emberekhez akar menni, a mi lábunkra van szüksége. Ha ma az embereknek segítség kell, Jézusnak szüksége van a mi karjainkra és kezünkre. Ha az emberek ma jóhírt, örömhírt akarnak hallani, Jézusnak szüksége van a mi szánkra.

 

Te és én! Mi vagyunk nagyon sok ember számára az egyedüli lehetőség, hogy Jézust megismerjék, és saját magukat kiszabadítsák egy értelmetlen és felületes élet hinárjából.

Te és én! Mi mindig és mindenütt tanúk vagyunk. Más választásunk nincs! Jézus nem azt kérdezte tanítványaitól: „Akartok-e tanúim lenni?” Hanem azt: „Ti vagytok az én tanúim!” „Ti vagytok a föld sója!” „Ti vagytok a világ világossága!”

 

És barátaid, szomszédaid, munkatársaid, ismerőseid tudják ezt. Tudják, hogy vasárnaponként  szentmisére jársz. Tudják, hogy az egyházközség tagja vagy. Eszerint is néznek rád. Helyesebben eszerint figyelnek meg téged. Nem itt, a szentmisén, hanem utána, ma délután, holnap, jövő héten, nézik, hogy mit csinálsz? Nézik, hogy hogyan teszed? Hogyan teríted ki a ruhát? Hogyan ünnepelsz? Hogyan beszélgetsz? Hogyan dolgozol? Lelkiismeretes, segítőkész, becsületes vagy-e? Majd ellenőrzik viselkedésedet, szavaidat összehasonlítják tetteiddel, és megvizsgálják, megfelelnek-e annak az elvárásnak, amelyet a keresztény név megkíván?

 

Egy német papkollegám mesélte, hogy az áruházban egyszer egy huszeuróssal fizetett. A kasszásnő viszont egy ötvenesből adott neki vissza. Mikor ő erre figyelmeztette, a kasszásnő így válaszolt: „Tudom. Tegnap azonban a templomban voltam, ahol a szentbeszédben Ön a becsületesség és tisztesség fontosságáról beszélt. Most csak azt akartam látni, hogy teszi-e azt, amit prédikál?”

 

Így ellenőriznek bennünket az emberek. Minden egyes alkalommal. Mindig Jézus tanúiként néznek ránk. Sajnos, egyszer-egyszer eltorzítjuk Jézus Urunk arcát egy-egy szavunkkal, tettünkkel vagy életstílusunkkal. Máskor így válunk – ennek tudatában – egyre inkább Jézushoz hasonlóvá. Akkor úgy néznek ránk, mint magára Jézusra. Akkor szavainkból Jézus beszél hozzájuk...

 

Barátaim! Mi mindig Jézus tanúi vagyunk. Éljünk is hát úgy, hogy az emberek egyre világosabban és tisztábban meg- illetve felismerhessék Jézust!

 

Lám, mennyire nem (csak) érzelem a hit! A hit az mindig egyuttal döntés is! Komolyan veszem Jézus szavát, amikor azt mondja nekem: „Te vagy a föld sója!” „Te vagy a világ világossága!” „Te vagy az én tanúm!” És eldöntöm, hogy olyan leszek, mint amilyen embernek, tanítványnak Jézus akar látni. Döntök, hogy Jézus tanúja leszek!

 

Több, mint valószínű, hogy ehhez a szentírási szövegrészhez nektek is lesz egy-két ötletetek és elképzeléstek. Vegyetek tehát egy csendes pillanatban kezetekbe egy lapot, és arra írjátok fel a gondolataitokat. Meglátjátok, olyanok lesznek, mint sötétben a gyertyafény: utat mutatnak nektek – és másoknak. Megmutatják az egyedüli helyes utat!

Imre atya

 

Jézus és tanítványai - P. Szabó Feren elmélkedése az évközi 14. vasárnapra


Az Újszövetség Jézus „tanítványainak” nevezi azokat, akik nyilvános működése során követték, hallgatták és mesterüknek ismerték el Őt. Elsősorban a tizenkét apostol tartozik Hozzá, de e szűkebb, bizalmas körön kívül még az Úr kiválasztott hetvenkét tanítványt, akiknek küldetést adott. A vasárnapi evangéliumban Lukács leírja, hogy milyen tanácsokkal látja el e tanítványokat a Mester, amikor kettesével szétküldi őket, „mint bárányokat a farkasok közé”, milyen ellenséges fogadtatásra számíthatnak.

Az evangéliumokból tudjuk, hogy kezdetben sokan követték Jézust, nyilván kíváncsiak voltak az új próféta tanítására, meg aztán sokan testi-lelki gyógyulást kerestek nála. De később közülük többen elmentek, ahogy pl. Jánosnál (6, 66) olvassuk a csodás kenyérszaporítás után, azok, akik megbotránkoztak a „kemény” eucharisztikus beszéden. Voltak olyanok is, mint az áruló Júdás apostol, akik politikai szabadítót reméltek Jézusban, mert nem értették, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, a halálon át kellett bemennie a feltámadás dicsőségébe.

Jézus tanítványainak tehát sorsközösséget kell vállalniuk a Mesterrel. Ez pedig a küldetéssel kereszthordozást, üldöztetést is jelent. „Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé…” (Lk 10, 3) A Máté 10. fejezetében olvasható párhuzamos helyet is idézhetjük Ferenc pápával.

Jorge Mario Bergoglio érsek Nyitott ész, hívő szív c. elmélkedésgyűjteményében (Új Ember Kiadó, 2013, 53-55) a tanítványok küldetéséről elmélkedve az üldöztetés és a Lélek által kapott vigasztalás dialektikájára hívja fel a figyelmet: „A tanácsokban, melyeket Jézus ad tanítványainak, amikor küldi őket (küldetést bíz rájuk), figyelmeztetések két sora kapcsolódik egybe: az első, a meghívandó harcra vonatkozó egzisztenciális helyzetükre irányítja a figyelmüket: ’Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé! /…/ Az emberekkel szemben legyetek óvatosak, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban megostoroznak benneteket! Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tegyetek tanúságot előttük és a pogányok előtt” (Mt 10,16-18) …

A figyelmeztetések második sora erőt és vigaszt nyújt:/…/ „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni!...” /…/ Az apostol küldetése teljes mértékben részesedik Jézus Krisztus, Isten Fia küldetésében (vö Mt 10, 40). Az üldöztetés megjövendölése és a vigasztalás megígérése közötti dialektika szabja meg a küldött ember egész életformáját, mert ez a Krisztus - formájúság, Krisztus létformája, aki az Atya küldött, aki engedelmességből vállalta a kereszthalált, és akit ott /…/ az Atya Úrrá tett.”

Az Apostolok Cselekedetei 6. fejezetétől kezdve a „tanítvány” elnevezés fokozatosan minden Krisztus-hívőre kiterjed, akár ismerte Jézust földi életében, akár nem. Mivel a tanítványok megszaporodtak, a Tizenkettő összehívta a tanítványok gyülekezetét, hogy hét diakónust válasszanak, és kézrátétellel küldetést adjanak nekik. „Isten igéje meg tovább terjedt, úgy hogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papok közül is tömegesen hódoltak meg a hitnek.” (ApCsel 6, 7) Később (11, 26) azt olvassuk, hogy „a tanítványokat először Antióchiában nevezték el (a pogányok) „krisztusiaknak”, Krisztus-követőknek (=keresztényeknek).




 

Krisztus követése

 

Páter Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 13. vasárnapra

A vasárnapi evangélium Jézus követésének feltételeit jelzi: Jézus maga figyelmezteti az Őt követni akarókat, hogy hagyjanak el mindent, vagyont, családot, evilági feladatokat, és szenteljék magukat Isten országa ügyének, amely ország már elérkezett Ővele, és kibontakozóban van a Benne hívők lelkében, az Őt követők szeretetközösségében.

A múlt vasárnap Péter vallomása kapcsán arról elmélkedtünk, hogy kicsoda Jézus az apostoloknak és nekünk, itt és most. Az Isten országát és a megtérést hirdető Jézus követésére hív. Istenhez megtérni annyi, mint követni Jézust. Dönteni kell mellette vagy ellene: „Aki nincs velem, ellenem van!” Jézus Isten küldöttje, Felkentje, a megígért Messiás, az élő Isten Fia, a megtestesült Ige, aki közvetítő Isten és az emberek között. Ő az Út, aki az isteni Igazságra és az Élet világosságára vezet. „Aki engem követ, nem jár sötétségben” (Jn 8, 12) – idézi magát Jézust Kempis Tamás a Krisztus követése elején, amely könyvecske összefoglalja a középkori lelkiséget, és amely később is a keresztény jámborság egyik legolvasottabb vezetője volt. Emlékezzünk: Pázmány Péter is magyarra fordította, és így ajánlotta: „Ezt a könyvet régen minden keresztény nyelvre lefordították…Én a Biblia után nem olvastam könyvet, melynek előtte ezt nem ítéltem volna fordításra méltónak…”

Loyolai Szent Ignác is kedvelte és ajánlotta a lelkigyakorlatozóknak, minden kereszténynek, hiszen az evangéliumot tükrözi. Bár az is igaz, hogy bizonyos részleteiben még a középkori zárt szerzetesi élet, a világtól való menekülés szabályait állítja eszményül. Az újkor hajnalán Szent Ignácnál a Krisztus-követés apostoli elkötelezettséget, küldetést is jelent azok számára, akik meghallják Krisztus Király hívását, és zászlaja alá szegődnek. A tanítvány, aki lemondott a földi javakról és a világhoz való rendetlen ragaszkodásról (mert a teremtés jó, csak a bűn világának kell nemet mondani!), megtanulja, hogy a kereszthordozást is vállalnia kell Jézussal: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét, és úgy kövessen” (Mt 16, 24). Jézus követése tehát azt is jelenti, hogy fel kell vennünk Vele naponta keresztünket: lemondani a rendezetlen kívánságokról, a bírvágyról, hírnév kereséséről, sőt vállalni akár a gyalázatot és az üldöztetéseket is Őérte és az Isten országáért. Jézus Krisztus a keresztény élet és szentség középpontja, eszményképe nemcsak azok számára, akik az evangéliumi tanácsok követését, a szerzetesi hivatást vállalják, hanem minden keresztény számára.

Péter és az apostolok kezdetben nem értik Jézus szavait, hogy a Messiásnak szenvednie kell, halálra adják, de harmadnapra feltámad. Mindez csak Jézus feltámadása és a Szentlélek megvilágosító kegyelmével lesz világos. És az egyháztörténelem tanúsítja, hogy az apostolok, valamint utódaik, püspökök és világi hívek, főleg az első három században, tömegesen vállalták a vértanúhalált Krisztusért. De nem kell olyan messzire visszamennünk: gondoljunk a közel fél évszázados kommunista vallás- és egyházüldözés sok-sok vértanújára, akik zaklatást, internálást, börtönbüntetést, testi és lelki szenvedéseket viseltek el Jézus Krisztusért. Az ügynökök titkos iratainak feltárása mellett nem szabad elfeledkezni a hitvallókról és a vértanúkról!

Boldog II. János Pál A harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levelében (37. pont) írta: „Az első évezred Egyháza a vértanúk véréből született: a vértanúk vére – a keresztények magvetése. (…) A második évezred végén az Egyház újra a vértanúk egyháza lett. A papokat, szerzeteseket és laikusokat ért üldözések a világ különböző részein vértanúk vérének nagy magvetését végezték. (…) E tanúságtételt nem szabad elfelejteni. (…) Amennyire csak lehet, az Egyháznak meg kell őriznie tanúságtételüket…” És a pápa elrendelte: a helyi egyházakban össze kell gyűjteni a XX. század keresztény vértanúinak aktáit. Hála Istennek, e feladatnak kezdenek eleget tenni Magyarországon is.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

 

Péter hitvallása – P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 12. vasárnap evangéliumáról



A vasárnapi evangélium Péter hitvallása Lukács evangéliuma szerint. Mind a három szinoptikus evangélium elmondja ezt a történetet, amely fontos mérföldkő Jézus útján. J. Ratzinger/XVI. Benedek pápa A názáreti Jézus I. kötetében (9. fej.) két fontos mérföldkőről beszél: Péter hitvallását és a színváltozást emeli ki, elemzi részletesen. Mindhárom evangéliumban Péter válaszol a Tizenkettő nevében egy hitvallással Jézusnak arra a kérdésére, hogy kinek tartják őt az emberek és maguk az apostolok. „Te vagy a Messiás!”, olvassuk Márknál. Te vagy „az Isten Fölkentje” (Krisztusa), ez áll Lukácsnál. A későbbi Máté-evangéliumban a legkifejezettebb a hitvallás: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia.” És itt Jézus még átadja Péternek, a Sziklának a kulcsokat, az oldás-kötés hatalmát, és kijelenti, hogy erre a sziklára építi egyházát. Nyilvánvaló, hogy Máté már az ősegyház kifejlett hitét tükrözi. A hitvallás után Jézus mindhárom szinoptikusnál megjövendöli szenvedését, amit az apostolok nem értenek. Ratzinger pápa hangsúlyozza, hogy Péter hitvallását csak a szenvedés megjövendölésével és a követésére vonatkozó igék összefüggésében érthetjük meg igazán.

Lukács a történet elbeszélését így kezdi: „Mikor egyszer egyedül imádkozott, és csak a tanítványai voltak vele…” A Mester tanítványait bevonja az Atyával való bensőséges kapcsolatába, „Fiúi-létébe”. Az „emberek” különböző módon vélekednek az új prófétáról: Illésnek, vagy Keresztelő János szellemében cselekvő prófétának tartják. Jézus övéinek kezdi kinyilatkoztatni istenfiúi mivoltát. Ez a kinyilatkoztatás majd Jézus feltámadása és a Szentlélek eljövetele után lesz világos, és a század végén a János-evangéliumban teljesen kifejezett.

XVI. Benedek megjegyzi, hogy Jézussal kapcsolatban ma is létezik az „emberek” véleménye, akik valamiképpen megismerték őt, és egy prófétának tartják a többi között, talán sikertelen politikai szabadítónak, vagy olyan vallásalapítónak, mint Buddha, Konfucius vagy Mohamed. Olyasvalakinek, akinek rendkívüli istentapasztalata volt, de valójában nem Isten tulajdon Fia, ahogy azt mi keresztények valljuk. Jézus Krisztus címeit csakis az Újszövetség egészének összefüggésében lehet helyesen értelmeznünk, nem szabad kizárólagos történeti-kritikai módszerre hagyatkoznunk. Szoros összefüggés van a hitvallás és Jézus pere között, amikor is a tanítványok hitvallása vádként jelenik meg, tehát amikor a Főpap ezt kérdezi: „Te vagy a Messiás, az áldott Isten Fia?” A zsidó vezetők, írástudók és főpapok Pilátus előtt istenkáromlással vádolják: Isten Fiának tette magát, ezért kellett meghalnia.

Jézus Krisztus ma is, nekünk is felteszi ezt a kérdést: „Te, te kinek tartasz engem? Ki vagyok én neked? Egy próféta a ma fellépő új próféták, guruk között?” Vajon a magunk ízlése szerint válogatunk az új vallásokból, szekták üzeneteiből? Avagy az apostolok hitét közvetítő Egyházzal ezt valljuk: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia, a megtestesült Ige, az egyetlen Üdvözítő!”

Hitünk szerint Jézus Krisztus az Út, az Igazság és az Élet. Ő az Igazság, amelyet a nyugtalan őszinte emberek keresnek, Ő a közvető Isten és az emberek között, az Út, amely az igazi Életre vezet, és ez a teljes Élet is Ő Maga. Kérjük a Szentlélek kegyelmét, hogy mindig, minden körülmények között megvalljuk Jézus Krisztust, az egyetlen Üdvözítőt, és hogy hitünk szerinti hiteles keresztényként éljünk!
(Lk 9, 18-24)




 

„Megesett rajta a szíve” – P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 10. vasárnapra



A vasárnapi evangéliumi szakasz a naimi ifjú feltámasztását mondja el. Jézus számtalan csodát tett nyilvános működése során: betegeket gyógyított, a vakoknak visszaadta a látást, talpra állította a bénákat, megnyitotta a süketek fülét, és néhány halottat is életre keltett. Legtöbbször a beteg vagy hozzátartozói könyörögtek a gyógyításért. A naimi ifjú életre keltése sajátságos. A halott fiát sirató özvegy észre sem veszi, hogy a tömegben megjelenik egy idegen, Jézus. „Mikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és így szólt hozzá: ’Ne sírj!’” És Jézus egyetlen érintésére és szavára felül az ifjú, beszélni kezd. És az Úr „visszaadta őt anyjának”. - A „megesett rajta a szíve” kifejezés még vagy tíz evangéliumi összefüggésben előfordul.

Jézus Szíve ünnepét az Úrnapja utáni hét péntekjén üli meg az Egyház. E vasárnapon tehát megemlékezhetünk erről a liturgikus ünnepről is. Itt most néhány megjegyzést tennék a Jézus Szíve-tiszteletről, amely újabban, főleg az ifjú nemzedék körében, kevésbé népszerű, jóllehet a pápák ismételten ajánlották ezt az áhítatot, hiszen hitünk központi titkára, a Jézus átszúrt Szíve által kinyilatkoztatott Szeretet-Istenre irányítja imádásunkat. Legutóbb Boldog II. János Pál a nagy jubileumra készülve, XIII. Leó 1899-es felajánlásának 100. évfordulóján, összefoglalta az előző pápák tanítását a Jézus Szíve-tiszteletről, így buzdított: „Ma is arról van szó, hogy elvezessük a híveket oda, hogy szegezzék imádó tekintetüket Krisztus, az Istenember misztériumára, hogy olyan személyekké legyenek , akik meghallják és élik az új életre, a szentségre, az engesztelésre szóló hívást, amely együttműködés a világ üdvösségén. Olyan személyekké, akik felkészülnek az új evangelizálásra, Krisztus Szívét elismerve az Egyház szívének: a világ sürgető szükségességgel értse meg, hogy a kereszténység a szeretet vallása.”

Az újkori történelem során, főleg az Alacoque Szent Margitnak tett magán kinyilatkoztatás következtében az ájtatosság külső formáiban, pl. Jézus töviskoronás hússzíve ábrázolásaiban – szobrokon és képeken - sok torzulás történt. Mert, jóllehet Jézusnak érző, örvendező, szenvedő, az emberek bajaival együtt-érző szíve volt, az ábrázolt szív legyen egyszerűen a szeretet jelképe, nem naturalista megjelenítés. Jó példa erre Boldog Charles de Foucauld jelkép-rajza: egy szív körvonalai, rajta kereszt, ezzel a felírással: JESUS – CARITAS (Jézus –Szeretet).

„Jézus Szíve ( …) szimbóluma mindannak, amit az Úr Jézus nekünk jelent, s orgánuma mindannak, amit nekünk s amit értünk tett. (…) Ha tudni akarod, hogy kicsoda Krisztus, nézd a szívét; ha tudni akarod, hogy micsoda az ő műve, nézd a művet inspiráló szívet; ha föl akarod fogni tanát s példáját, ereszkedjél szívén át a fogalmakba s intézményeibe.” (Prohászka Ottokár: Élő vizek forrása, Szent Gellért Kiadó, 2013, 29.)

És ha már a nagy Jézus Szíve-tisztelő püspök könyvét idéztem, vele együtt imádkozzuk, énekeljük:

„Hiszek a Szent Szívben
És szeretetében,
Hiszek a híveknek szent közösségében,
Hiszek a szeretet végső győzelmében.”

(Lk 7, 11- 17)




 

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Úrnapjára



Ahol Úrnapja nem állami ünnep, a következő vasárnapon tartjuk Krisztus szent Teste és Vére liturgikus ünnepét. Arra emlékezünk, hogy az Úr Jézus „elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: ’Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.’ A vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: ’Ez a kehely az újszövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.’…”

Mit jelent: „az én emlékezetemre”? A szentmise, az Úr halálának és feltámadásának „emlékezete” Jézus rendelése folytán nem puszta emlékezés, egy régi, elmúlt történet emlékezetbe idézése, hanem a húsvéti misztérium hathatós megjelenítése: a Krisztus-hívők, akik hittel részt vesznek az Eucharisztia ünneplésében, részesednek Jézus üdvözítő halála és feltámadása kegyelmében.

A feltámadt Jézus Lelke, a Szentlélek viszi végbe a csodát: a kenyér és a bor színei alatt a feltámadt Úr testét és vérét vesszük magunkhoz, és így tápláljuk isteni életünket, amely a keresztségkor megkezdődött. A liturgiáról szóló zsinati okmány (Sacrosanctum Concilium, 2) így összegzi a liturgia, elsősorban az Eucharisztia jelentőségét: „A liturgia által, legfőképpen pedig az Eucharisztia isteni áldozatában ’megvalósul a megváltás műve’ („opus nostrae redemptionis exercetur”, egy liturgikus könyörgés szavai ezek).

Ugyanennek a konstitúciónak 47. pontja pedig ezt írja az Eucharisztiáról: „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával, azon az éjszakán, amelyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a keresztáldozat a századokon át az ő eljöveteléig jelenlevő valóság legyen. Ezért szeretett jegyesére, az Egyházra bízta halálának és feltámadásának emlékezetét, az irgalom szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét, mint húsvéti lakomát, ’amelyben Krisztust fogadjuk szívünkbe, lelkünk megtelik kegyelemmel, és megkapjuk a jövendő dicsőség zálogát.’”

Az Eucharisztia, mint az Úr halálának és feltámadásának emlékezete (memoriale) tehát az üdvösséges áldozat hathatós megjelenítése (nem az egyszer s mindenkorra megtörtént tökéletes keresztáldozat megismétlése!). Krisztus valóságos, lelki-szentségi jelenléte az Eucharisztiában tehát a következőket jelenti:

1) A feltámadt Krisztus teste van jelen, tehát lelki/szellemi test, mert Jézus földi teste a Szentlélek teremtő tevékenységére átalakult és megdicsőült.

2) Az eucharisztikus test tehát a dicsőséges Krisztusé. A szentmisében lehívja a pap a Szentlelket a kenyérre és borra, hogy szentelje meg, változtassa át ezt az adományt.

3) Végül az Eucharisztia Krisztusnak, a Főnek egyházi testét építi: a Feltámadt Krisztus Szentlelke által egy testbe gyűjti a Krisztus-hívőket, megvalósítja a szeretetközösséget azok révén, akik hittel kitárulnak teremtő tevékenységének. A Fő kegyelme által egyesülnek a tagok, szeretve egymást építik az egyházi testet, és az emberiség egységén munkálkodnak.

Krisztus-hívőket mondunk, tehát gondolunk elszakadt keresztény testvéreinkre is, akikkel keressük a szeretetegységet Krisztus végakarata szerint. Hála Istennek, az ökumenikus párbeszéd során nagy közeledés történt az Eucharisztiára vonatkozó hittani kérdésekben is (pl. az ún. „Dombes-i csoport”, protestáns-katolikus teológusok 1971-es jelentése), de addig is, míg nem valósulhat meg az interkommunió az Eucharisztia vételében, közösen tanúskodhatunk Krisztusról, a világ egyetlen üdvözítőjéről a hitetlen világ előtt. E közös tanúságtétel ma a kereszténység létkérdése.


(1Kor 11, 23-26; Lk 9, 11b-17)

„Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” – P. Szabó Ferenc elmélkedése Szentháromság vasárnapjára



A karácsonyi, húsvéti ünnepkör során végigvettük a megtestesült Ige, Jézus Krisztus életének, halálának és feltámadásának misztériumait, pünkösdkor elmélkedtünk a Szentlélek eljöveteléről és működéséről az Egyházban. Most a liturgia az Ősforrás, az Atya, Fiú és Szentlélek, Szeretet-Isten felé fordítja figyelmünket. E Szentháromság nevében kereszteltek meg bennünket, és naponta, a keresztvetéskor, imáink és a szentmise kezdetén, ezt a Szentháromság-egy-Istent valljuk meg.

E misztérium a keresztény hit lényege, mégis oly kevéssé mélyedünk el benne. Az első századokban, mikor az Egyház a Szentírás és a Hagyomány alapján, nagy teológusok és zsinati atyák közreműködésével megfogalmazta hité, nagy viták zajlottak, különféle eretnekségekkel kellett megküzdeni a Hitvallásért, a Nicea-Konstantinápolyi Krédó tisztaságáért, amelyet ma is megvallunk vagy énekelünk a vasár- és ünnepnapi szentmiséken.

François Varillon francia jezsuita az emberi szeretet-tapasztalat elemzésével közelít a nagy Titokhoz. A szeretetben a Te és az én nem kettő, hanem egy, mégsem olvadnak egymásba, mert így megszűnne a Másik, megszűnne szeretet is. Maradna az önszeretet, az öntetszelgés (nárcizmus), amely se nem ajándékozás, se nem elfogadás. A Szentháromság misztériumában a három „Személy” közül mindegyik úgy van, a hogy két másikért van. Az Atya az Ősforrás, csak úgy létezik mint Atya, teljesen különböző a Fiútól, hogy teljesen a Fiúnak adja magát; a Fiú szintén teljes lendület az Atya felé, és a megtestesült Ige a földön az Atyának való tökéletes engedelmességével fejezi ki fiúi mivoltát, teljesíti be küldetését; a Szentlélek az Atya és a Fiú kölcsönös, tökéletes önmagát-adása, szeretet -csókja. Az isteni lét tehát őseredeti kommúnió, szeretet-vonatkozás.

Szent János apostol ezért írhatja: Isten=Szeretet. (1Jn 4, 7-8) Az isteni létrendben a „Személy”-fogalom lényegében szeretet-vonatkozás. Ha Isten nem lenne Háromság, nem lenne Szeretet önmagában. Ha nem lenne egy, nem lenne Isten. A keresztény nem három istent vall!
Ha az Egyház történelme során szenvedélyes harcot vívott azért, hogy a misztérium mélységét el ne töröljék valami közvetlen racionalizmusnak engedve, ez azért történt, mivel szigorú logika diktálta neki, hogy ne válassza szét egy hitében a hármas hitet: tehát a Szentháromságban, a Jézus Krisztusban és az ember(iség) megistenülésében való hitet. Mert ha Isten nem Háromság, a Megtestesülés mítosz, és reménységünk hiábavaló, hiszen az Atya örök terve szerint az üdvösségtörténet célja az, hogy részesedjünk Isten életében.

Itt azonban felmerülhet az ellenvetés Kempis Tamással: „Mit használ neked a Szentháromságról magasröptű vitákat folytatni, ha alázatosság híján nem tetszel a Szentháromságnak!” Most Pázmány fordításában idézem Krisztus követésé-t, I,3): „Mi haszon a Szentháromságrul mély elmélkedéssel vetekedned, ha alázatosság nélkül lejendesz, kiért a Szentháromságnak kelletlen lészesz. A mély elmélkedések bizony szentté és igazzá nem tésznek, hanem a tekéletes tészen Isten előtt kedvessé. (…) Hívságok hívsági, és csak azon hívsáok mindenek, az Isten szereteti és egyedül néki való szolgálat kívül.”

Üdvös ez a figyelmeztetés. Mégis azt mondom: az ilyen eszmélődés szükséges hitünk elmélyítéséhez. Hogy számot tudjunk adni reménységünkről, ha egy hitetlen, vagy egy monoteista izraelita vagy muzulmán ellenvetésével találkozunk. De igaz, hogy nem maradhat merő spekuláció. Szent János első levelében így buzdít (1Jn 4, 19-21): „Szeressük tehát Istent, mert Isten előbb szeretett minket. Aki azt állítja: Szeretem az Istent, de felebarátját gyűlöli, az hazug. Aki ugyanis nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szerethetné Istent, akit nem lát? Ezt a parancsot kaptuk tehát tőle: aki szereti Istent, szeresse testvérét is.”

(Róm 5, 1-5; Jn 16, 12-15)



 

Új Pünkösdöt várva – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Pünkösdvasárnapra



Az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetében olvassuk a Szentlélek pünkösdi eljövetelének, kiáradásának csodáját. A Lélek heves szélvészként érkezik az égből, tüzes nyelvek ereszkednek a jeruzsálemi Coenaculumban (az Utolsó vacsora termében) összegyűlt apostolokra, akik a Szentlélek indítására különféle nyelveken beszélnek a Jeruzsálembe összegyűlt, különféle nyelvű zarándokoknak.

Péter pünkösdi beszéde felfedi az esemény jelentését: Jézus küldetésében beteljesedtek a prófétai jövendölések: ő a megígért Messiás, keresztre feszítették, de harmadnapon feltámadt, megdicsőült, felment a mennybe. „Miután tehát fölszállt az Isten jobbjára, elnyerte az Atyától, majd pedig kiárasztotta a megígért Szentlelket. Ez, amit ti láttok és hallotok. (…) Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Messiássá tette azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.”

Jézus Vigasztalónk, az Igazság Lelkének nevezi a Szentlelket, ki az Atyától származik. Ez a
Lélek vezette Jézust nyilvános működése során, hogy beteljesítse az Atyától kapott küldetést, ez a Lélek vezeti el az apostolokat a teljes igazságra, Jézus misztériumának teljes megértésére. Ez a húsvét utáni 50. napon elküldött Szentlélek képesíti az apostolokat és valamennyi Krisztus-hívőt arra, hogy tanúságot tegyenek a Feltámadott Úrról minden népnek a föld szélső határáig.

Az Ősegyház fokozatosan felismeri (az első század végén született János-evangélium már világosan tanúsítja), hogy a Szentlélek a harmadik Isteni Személy, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretete, az a Szeretet, amely a Fiú által kiáradt a világra, és tovább működik az Egyházban, a Krisztus-hívők közösségében.

Az Egyház Krisztus Teste, ahogy Szent Pál tanítja az első Korinthusi levél 12. fejezetében. A Szentlélek különféle lelki adományokkal (karizmákkal) ruházza fel a Test tagjait megbízatásaik szerint, hogy használjanak vele egymásnak és az egész Test növekedését segítsék: hit, nyelvek adománya, tudás, gyógyítás, a jó és rossz szellemek megkülönböztetése. Ismeretes, hogy a jelenkori karizmatikus és pünkösdista mozgalmak e páli tanításra hivatkozva igyekeznek gyümölcsöztetni a Lélek adományait, hogy a közösségek, az Egyház megújulását segítsék.

Anélkül, hogy most bemutatnánk, bírálnánk e mozgalmak kinövéseit, éppen csak idézem az első Korinthusi levél következő 13. fejezetét, ahol az Apostol „magasztosabb utat” mutat: a szeretet nagyobb ajándék a nyelveken szólásnál, a tudásnál, a prófétáló tehetségnél. A szeretet nagyobb még az isteni erényeknél, a hitnél és a reménynél is, mert megmarad örökre.

Emlékezzünk arra, hogy Boldog XXIII. János pápa, amikor 50. évvel ezelőtt meghirdette az egyetemes zsinatot, azt remélte, hogy új Pünkösd köszönt ránk: az Egyház megújul a Lélek erejében. A pápa arra kérte a hívő népet, hogy olvassa az Apostolok Cselekedeteit, és éljék bele magukat abba az időbe, amikor az Utolsó vacsora termébe összegyűlt apostolok, Máriával, Jézus Anyjával, kitartóan imádkozva várták a Szentlélek eljövetelét. János pápa arra kérte az Urat, hogy mintegy új pünkösdként ismételje meg csodáit a mi korunkban.

A Zsinat felbecsülhetetlen kegyelem ideje volt. Új távlatokat nyitott meg: kijelölte az Egyház megújulásának körvonalait. A zsinati atyák világosan hirdették: a megvalósítás meghaladja az emberi teljesítőképességet. „A Szentlélek újítja meg, tanítja és vezeti az Egyházat adományaival, és az Evangélium erejével megfiatalítja.” (Lumen gentium 4.) VI. Pál megismételte XXIII. János imáját: arra kérte az Urat, adja meg nekünk az „új Pünkösdöt”. Beszédeiben ezt ismételte: az Egyháznak elsősorban erre a pünkösdi csodára van szüksége: a Szentlélek tüzére.

Új Pünkösdöt várva tudatosítsuk: szükség van a külső keret, a struktúrák reformjára, az új evangelizálás új eszközeinek felhasználására, párbeszédre és inkulturációra, hidak építésére. De az intézmény megújításán túl főleg imádkozva figyelnünk kell arra: mit mond a Lélek az Egyháznak, és kitárulni a Szeretet Lelkének, hogy átalakítson, újjáteremtsen bennünket, és Krisztus egész titokzatos Testét. Felelősek vagyunk a vajúdó világ megújulásáért!

(ApCsel 2,1-11; 1Kor 12,3- 13; Jn 14, 15-16.23-26)

Urunk mennybemenetele – P. Szabó Ferenc elmélkedése a vasárnapi evangéliumról


A húsvét utáni 40. napon ünnepli az Egyház (az V. század óta) Urunk mennybemenetelének napját. Ez csütörtökre esik. Áldozócsütörtök liturgikus ünnepét több országban, így Magyarországon is a következő vasárnapon tartják.

Húsvét 7. vasárnapjával (ill. még a rá következő héttel) befejeződik a húsvéti ünnepkör, amely pünkösdig tart. E hetekben az Egyház Jézus Krisztus kereszthalálára, feltámadására és végül dicsőséges mennybemenetelére emlékezik. Jézus valójában húsvétkor már testében is megdicsőülve átment az Atyához, de negyven napon át megjelent az apostoloknak, hogy megerősítse őket hitükben; megmagyarázza nekik az ószövetségi Írásokat, a róla szóló jövendöléseket. Jézus feltámadásával átment az új, isteni létrendbe, nem tért vissza ebbe az életbe: a jelenések az Úr csodatételei, leereszkedései (pl. amikor az apostolokkal eszik, vagy a hitetlen Tamásnak megmutatja oldalsebét).

Lukács evangéliuma végén röviden leírja Jézus mennybemenetelét: Jézus itt búcsúbeszédében mondja: „Meg volt tehát írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell és harmadnapon halottaiból föl kell támadnia. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni, Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én pedig elküldöm rátok Atyám megígért ajándékát.” A Szentlélek majd megnyitja elméjüket, hogy megértsék az Írásokat. Csakugyan pünkösdkor minden világos lesz az apostolok számára, ahogy Péter beszédeiből láthatjuk.

Lukács evangélista az Apostolok Cselekedetei elején, ahol folytatja Jézus üdvözítő művének hatástörténetét, hosszabban, szemléletesebben írta le az Olajfák hegyi mennybemenetelt. Jézus előbb küldetést ad apostoloknak, hogy az elküldendő Szentlélek erejében hirdessék az egész világon az örömhírt. „E szavak után szemük láttára fölemelkedett és felhő takarta el szemük elől. Miközben merően nézték, miként száll az égbe, egyszerre csak két fehérruhás férfi termett mellettük: „Galileai férfiak, szólították meg őket, mit álltok itt égre emelt szemekkel? Ez a Jézus, aki közületek fölment a menybe, úgy jön el ismét, ahogy szemetek láttára mennybeszállt.”

E szemléletes leírás értelmét kell megragadnunk: Jézus megdicsőülése, átmenete az Atyához a másik létrendbe már feltámadásával megtörtént. Most végleg eltűnik az apostolok szeme elől. Valójában nem úgy emelkedik fel az égbe, mint ahogy a helikopter felszáll. Ma már tudjuk, hogy a felhők felett nyílik a világűr, amelyet az űrhajósok bejárnak. Isten nem ott fenn „lakik”, a felhők feletti „égben”, ott a világűrben az űrhajósok nem találkozhattak vele. Hamis a Gagarinnak tulajdonított ateista mondás: „Nincs Isten, az űrben nem találkoztam vele.” Az ég nem fenn van, hanem ott, ahol Isten jelen van láthatatlanul. Közelebb van hozzám, mint én önmagamhoz („interior intimo meo”, Ágoston). Az ég, a menny szellemvilág Istennél, akit körülvesznek a megdicsőültek.

A vasárnapi olvasmány az Efezusi levél elejéről (1, 17-23) a legjobb kommentárja a „mennybemenetel” misztériumának, ahogy ezt egy francia domonkos szentírástudós, Pierre Benoit magyarázta: A feltámadás után a negyvenedik napra tett és az Olajfák hegyére lokalizált mennybemenetel érzékletesen írja le Jézus megdicsőülését: „A halálon győzedelmeskedő Krisztus új életformát kezdett Isten mellett. Ő elsőnek lépett be a feltámadott életbe, hogy helyet készítsen választottainak: egyszer majd eljön újra, hogy megdicsőült híveit bevezesse magával az örök életbe”. Az első keresztények hite számára tehát nem az ősi kozmológia a lényeges, nem a mennybeszállás érzékletes leírása, hanem annak az igazságnak állítása, hogy a feltámadt Krisztust az Atya felmagasztalta, és Úrrá tette minden teremtmény, az egész kozmosz felett.” ([Vö. P. Benoit, Exégèse et Théologie, I, Párizs, 1961) 363skk.)

A mennybemenetellel a megdicsőült Jézus az Atya „jobbján ül”, vagyis vele együtt a mindenségen uralkodik. Végleg megvonta látható jelenlétét övéitől, de Szentlelkével jelen van a benne hívők közösségében, az Egyházban, amely az ő titokzatos Teste. A világ végéig folytatja megváltó és megszentelő művét az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása révén.

(ApCsel 1,-11; Lk 24, 46-53)




 




 

Krisztus békéje és hírnökei – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Húsvét 6. vasárnapjára



Jézus búcsúbeszédében, amikor övéinek megígéri a Vigasztaló Szentlelket, akit az Atya az ő nevében küld, ezeket a szavakat mondja: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja.”

Krisztusnak e szavaira emlékezünk naponta a szentmisében az áldozáshoz közeledve. Mit is jelent „Krisztus békéje”? Ezt ő adja nekünk Szentlelke által, szívünkbe árasztva az isteni szeretetet, amelyben egy szív-egy lélek leszünk a testvérekkel, és megigazulva, Istennel kiengesztelődve élvezzük azt az örömet, amelyet a világ nem adhat.

Itt emlékezhetünk arra, hogy a történelem során, így a kommunista évtizedekben is, hányszor visszaéltek a „BÉKE” szóval: „Békemozgalom”, „békegyűlés”, „békepapok” stb.: álságos, félrevezető fogalmak, mert csak eszközök, alkalmak voltak az ateista ideológia és a kommunista politika támogatására. A külső béke nem csupán a fegyverek hallgatása, nem az erők egyensúlya, hanem az igazságosság és a jog tiszteletén alapuló társadalmi rend.

A belső, lelki béke pedig, amelyet csak Krisztus adhat, a megigazulás gyümölcse, a bennünk kibontakozó Isten országának egyik tulajdonsága, ahogy a Római levélben (14, 17) olvassuk: „Isten országa igazság(osság), béke és öröm a Szentlélekben.” - VI. Pál óta a pápák a jan. elseji Békevilágnapra írt üzeneteikben ennek a krisztusi békének egy-egy szempontját állítják az eszmélődés és az imádság középpontjába.

De most egy másik világnapra kell felhívnunk a figyelmet: e vasárnapon tartják a tömegtájékoztatás világnapját, tehát azokra gondolunk, akik Krisztus örömhírét, békeüzenetét terjesztik. Tájékoztatás helyett helyesebb kommunikációt mondani, hiszen a mass media napjainkban már nem csupán egyirányú tájékoztatás, hírközlés, hanem a fejlett technika, kommunikációs hálózat kiépülése lehetővé teszi a gondolatok és az információk cseréjén túl az emberek és népek egymás közti kapcsolatainak elmélyítését.

A közösségi hálókon az emberek barátokra találhatnak, választ kaphatnak kérdéseikre, megoszthatják tudásukat, ismereteiket. Természetesen, az új lehetőségeknek megvan a veszélye is, ha felelőtlenül használják az eszközöket, és nem az értékeket közvetítik, hanem az erőszak, a rombolás eszméit, a szerelmet pornográfiává alacsonyító képeket.

A keresztények számára a közösségi háló jó eszköz Jézus üzenetének terjesztésére, és az ebből fakadó értékek felhasználása a nevelésben. A társadalmi kommunikáció az új evangelizálás elsőrendű eszköze. Egyrészt az evangéliumi üzenet eljut azokhoz is, akik nem járnak templomba, akik az nem tartoznak egyházi közösséghez, vagy az igazságot kereső nem hívők; továbbá a Jó hír hirdetése átszeli a földrajzi és kulturális határokat, eljut oda is, ahol a keresztények szórványban, elszigetelten élnek, vagy ahol nincs kellő sajtószabadság a vallási igazságok terjesztésére.

Emlékezünk: a kommunista évtizedekben a Vatikáni Rádió adásaival naponta átléptük a vasfüggönyt, hallattuk a pápák üzenetét, ismertettük a II. vatikáni zsinat dokumentumait, akkor, amikor a katolikus sajtót, vallásos könyvkiadást a minimálisra korlátozta az egyházüldöző hatalom. Hála Istennek, ma már szabad ez a sajtó, a katolikus rádióadások és a tv-ben vallási műsorok az új evangelizálás eszközei lehetnek. Persze fokozottabban kellene támogatni anyagilag és szellemileg a katolikus médiát, többek között megfelelő szakemberek kiképzésével.

Köszönet illeti meg a katolikus írott és elektronikus sajtót, amely átveszi a Vatikáni Rádió magyar adásait, és így megsokszorozza a Pápa és Szentszék megnyilatkozásait és a valláskultúrát terjesztő műsorait.

A kommunikációs világnap alkalmával imádkozzunk mindazokért, akik a sajtó, rádió és televízió műsorainak készítésével és technikai segítségükkel az új evangelizálás szolgálatát vállalják. Isten áldása legyen apostoli munkájukon!

(Jn 14, 23-29)

„Szeressétek egymást!” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Húsvét 5. vasárnapjára


A húsvét utáni hetekben első olvasmányként az Apostolok Cselekedeteit jelöli ki az Egyház. Krisztus feltámadása és Pünkösd után az apostolok a Szentlélek erejében bátran hirdetik az örömhírt: Krisztus meghalt bűneinkért az írások szerint és harmadnapra feltámadt szintén az írások szerint: aki hisz benne és megkeresztelkedik, annak örök élete van. Jeruzsálemben hamarosan kitör az üldözés, de ez nem rettenti el a hithirdetőket, akiknek működését csodajelek kísérik.

Olvastuk, hogy a vakbuzgó farizeus, Saul is az üldözők között van, de a damaszkuszi úton a kegyelem villámcsapása leteríti, megtér, és az egyik legbuzgóbb terjesztője lesz a krisztusi hitnek. A most vasárnapi szentleckében már ott látjuk Barabás mellett: Derbében és másutt hirdetik az evangéliumot, és sok tanítványt toboroznak. Buzdítják a megtérteket, hogy tartsanak ki, mert „sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába.”

A Krisztus-hívők üldöztetése – váltakozó hevességgel és kegyetlenséggel - folytatódik a századokon át napjainkig. Mára már – hála Istennek – megbukott az ateista-kommunista egyházüldöző rendszer, de a keresztények és az egyházak továbbra is egyes liberális/ateista politikusok és publicisták céltáblái.

Jó néhányan azok közül, akik folyton a saját másságuk tiszteletét követelik, kultúremberhez méltatlan kirohanásokkal, legszentebb meggyőződéseinket sértegetik írásaikkal, megnyilatkozásaikkal. Amikor ezt fájlalva szóvá tesszük, nem kívánjuk az ő gyalázkodó módszerüket alkalmazni. Jézus nemcsak a testvéri szeretetre buzdította övéit, hanem az ellenségszeretet is elvárja híveitől, amire példát adott Ő maga és már kezdetben Szent István diakónus, első vértanú.

A halálba induló Jézus – a vasárnapi evangélium szerint - az utolsó vacsora alkalmával megismétli övéinek az új parancsolatot: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is!” És itt rögtön emlékezünk János első levelének 4. fejezetére, ahol – mintegy Jézus szavait kommentálva - a szeretett tanítvány megadja e parancsolat legmélyebb teológiai indokát, forrását: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet.” (1Jn, 47-8)

„Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt!” Az őskeresztény közösségről olvassuk: a Krisztus-hívőknek egy volt a szíve-lelke. A pogányok ezt észrevették: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást! Ez a testvéri szeretet megnyilatkozhat a legegyszerűbb mindennapi cselekedetekben, a családban, közösségekben, munkahelyen. Erre számtalan alkalom adódik naponta: figyelem másokra, kis szolgálatok, bajban lévők és tanácstalanok meghallgatása, betegek látogatása, hajléktalanok megsegítése pár fillérrel…

Tehát az irgalmasság testi-lelki cselekedetei. Az utolsó ítéleten aszerint állít bennünket jobbjára vagy baljára az igazságos és irgalma Bíró, hogy mit tettünk vagy nem tettünk egynek a legkisebbek közül, akikkel Jézus azonosította magát.

Jézus saját példáját állította tanítványai elé: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!” Ő életét adta az emberekért, nemcsak barátaiért, hanem ellenségeiért is, értünk bűnösökért, akik ellenségei lettünk. Senki nem képes erre a végletekig menő szeretetre; de egyáltalán, arra, hogy szeretni tudjuk testvéreinket és általuk Istent, aki maga a Szeretet, erre csak a feltámadt Krisztus Szentlelke képesít bennünket, aki kiárasztja szívünkbe az isteni szeretet, és újjáteremt bennünket.

Mert a természetes ember ösztönös, sokszor állatias lény, önző és nincs a másikra tekintettel, csak a saját hasznát, javát, élvezetét keresi a „létért való küzdelemben”, minden érintkezésben, még a szerelemben is. Csakis a „humanizált”, az ösztönös ént megfékező, a másik, mások felé és a Szeretet-Isten ajándéka felé megnyíló ember lesz képes teljesíteni valamiképpen, ha nem is jézusi mértékben, az új parancsolatot.

De ez a testvérek és Isten felé való megnyílás is a kegyelem műve. Aki pedig a kegyelem indítására jobban kitárul Isten ajándékának, az többet fogad be, és még készségesebb lesz újabb adományok befogadására. Istent nem lehet felülmúlni nagylelkűségben.


(Ap Csel 14, 21b-27; Jn 13, 31-33a. 34-35)

Jézus a jó Pásztor - P. Szabó Ferenc elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára



Húsvét 4. vasárnapján a papi és a szerzetesi hivatásokért imádkozik a világegyház. Jézust, a jó Pásztort állítja elénk példaképül a János-evangélium 10. fejezete allegóriájának egy részletével. Jól ismert kép már az őskeresztény ikonográfiában: a jó pásztor vállára veszi az elcsatangolt és megtalált bárányt. Jézus a tökéletes jó pásztor, aki életét adta a bárányokért, juhokért, értünk, bűnösökért. A papi és a szerzetesi hivatásokért imádkozva azt kérjük az Úrtól, hogy küldjön jó pásztorokat, munkásokat szőlejébe és aratásába, tehát az evangélium hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása szolgálatába. Egyben e vasárnap figyelmeztetés a szülőkhöz, nevelőkhöz is: a vallásos család a hivatások első bölcsője. Ezt a tapasztalat megerősíti, még ha vannak is meglepő, megtérők körében kései egyházi hivatások, hiszen Isten kegyelme csodákat tehet.
Emlékeztetek a papi szolgálatról szóló zsinati határozatra (PO 11): „A papok szívügye legyen, hogy az ige szolgálatával, valamint a szolgálat lelkületét és a húsvéti örömöt sugárzó életük tanúságával a hívek szeme állítsák a papság nagyszerűségét és szükséges voltát. Akiket pedig megfontoltan e nagy szolgálatra alkalmasnak találnak, azokat – akár fiatalok, akár idősebbek – fáradságot nem sajnálva és nem félve a nehézségektől, segítsék, hogy jól felkészüljenek és a maga idejében – minden belső és külső kényszertől mentesen – hallhassák a püspök hívó szavát. E célra a leghasznosabb a megfontolt és okos lelkivezetés.”

Nemrég a papság éve alkalmával eszmélődtünk arról, hogy az egyház jelenlegi válsága jórészt a papság válságára vezethető vissza. A papok és szerzetesek körében azt tapasztaljuk, hogy a mai szekularizálódás, elvilágiasodás és hitetlenség náluk is észlelhető: a hit és következésképp a hűség elmélyítése, erősítése az egyik fő feladat, ez pedig az imaélet elmélyítésével valósítható meg. Hívő pap csak imádkozó pap lehet, és csak az imádság révén könyöröghetjük ki a Krisztushoz, hivatásunkhoz való hűséget. Bármilyen nagy is a paphiány, bármilyen nagy terhet jelent is sokszor több plébánia és fília ellátása, a papnak kell időt találnia az imádságra, elmélkedésre, rekollekcióra, évenkénti lelkigyakorlatra, mert különben elfásul, kiürül, kényszeredett funkcionárius lesz.

A pásztori szolgálatot pedig teljesíteni kell farkasok között is, akár alkalmas, akár alkalmatlan, megpróbáltatások, üldöztetések közepette is. A kommunista idők egyházüldözése alatt mily sok hősies példát adtak papok és szerzetesek, akik zaklatások és koncepciós perek áldozatai lettek, mert a fiatalokat hitre oktatták, vallásos nevelésüket igyekeztek biztosítani kis közösségekben. Hála Istennek, ez az üldöztetés megszűnt, de manapság más nehézségekkel kell szembenézniük a jó pásztoroknak. Főleg azoknak, akik Ferenc pápa felszólítását követve elmennek a világ peremvidékei, a szegények, kisemmizettek felé, keresve az elveszetteknek hitteket.

A pápa első beszéde az egész egyház pásztorainak szólt: „A Hit éve szertartásaitól ösztönözve a pásztorok és a hívek igyekezzenek hűségesen választ adni az örökös küldetésre: elvinni Jézus Krisztust az emberekhez, elvezetni az embert a Jézus Krisztussal való találkozáshoz, aki az Út, az Igazság és az Élet, és aki valóságosan jelen van az Egyházban és minden emberben. Ez a találkozás új emberré tesz a kegyelem misztériumában, felébresztve a lélekben a keresztény örömet” …És Ferenc pápa, Hölderlin német költő egyik versére utalva így biztatta a részben idős bíborosokat: „Adjuk át a fiataloknak az élet bölcsességét!”
(Jn 10, 27-30)




 

Kedves Testvérek!

Amint a szentmise bevezetőjében hallottátok, ezt a vasárnapot nevezik a jó pásztor vasárnapjának is a hallott evangéliumi részlet alapján. Ezen a vasárnapon emlékezünk meg Krisztustól megbízott földi pásztorokról, és Krisztusnak látványos formában elkötelezett emberekről: a papi és szerzetesi hivatásokról. De nemcsak megemlékezünk, hanem imádkozunk értük és kérünk az Úrtól újabb papi és szerzetesi hivatásokat. Szükséges minden évben tudatosítani, hogy kevesen vagyunk mi pásztorok - papok, s pásztor nélkül felbomlik a nyáj, ahogy bomlik is a magyar egyház, ami sajnos tény - akár tudomásul vesszük, akár menekülünk a tények elől. A szekták ragadozó farkasai és a jóléti társadalom földi paradicsomígérete mind nagyobb számmal ragadja el bizonytalankodó tagjainkat, akik papíron, az egyházi anyakönyvek lapjain talán még keresztények, de a gyakorlatban már nem. Pedig Jézus azt mondta a mai evangéliumban: "nem vesznek el soha és senki nem ragadja ki őket kezemből." A tényekkel szembesülve talán túlbecsülte Krisztus saját erejét, s mégsem volna képes megvédeni nyáját?

Jézus szelíd pásztor: csak akkor vállalja az evangéliumban hallott garanciát, ha, teljesen - szabad akaratunkból rábízzuk magunkat. Ő kérhet ilyen magas követelményt tőlünk, hogy bízzuk rá magunkat, mert ő egyszer s mindenkorra magát adta értünk, úgy ahogy senki más előtte és utána nem, amikor meghalt a kereszten.

De sajnos ma az Egyház jelenlegi tagjaiból - magyar vonatkozásban gondolkodva - hiányzik ez az elkötelezettség, ez a megtérés. A legtöbben csak papíron keresztények. Megszokásból még kérik gyermekeik számára a keresztelést, elsőáldozást, bérmálást, anélkül, hogy valami fogalmuk is lenne ezen szentségek lényegéről, vagy tennének erőfeszítéseket ezek megértésére. Ennél már csak az a szomorúbb, hogy mi papok ehhez a látszatkereszténységhez asszisztálunk, amikor különösebb követelmények nélkül eleget teszünk kívánságaiknak, azzal indokolva, hogy "sose lehet tudni, hogy mikor működik a kegyelem". Valójában pedig csak a pusztuló népegyház statisztikáján akarunk szépíteni.

Ezek azok a keresztények, akik semmilyen, vagy ritka módon kapcsolódnak be az Egyház életébe egy-egy nagyobb ünnepen. De nem jobb a helyzet a megkereszteltek azon 10-15%-ánál sem, akik látszólag gyakorolják hitüket: rendszeresen járnak templomba. Legnagyobb részüknek nincs igazi élő hitük, élő istenkapcsolatuk. S még szomorúbb, hogy nincs is meg bennük az igény, hogy legyen élő istenkapcsolatuk. Elvégzik a megszokott imáikat, a rózsafüzért - akár a mise alatt is -, s elringatják magukat ebben a szürke, élménytelen vallásosságban. Nincs bennük elkötelezettség, s ha nincs elkötelezettség, ott nincs nyáj, s ahol nincs nyáj, ott Krisztus és az ő megbízott pásztora a pap nem tud megvédeni benneteket az evangélium ígérete alapján.

A dolgok ilyenképpen alakulása magyar egyházban kölcsönös papok és hívek kapcsolatát tekintve. A papság túlnyomó része még a hagyományos népegyházi keretekben gondolkodik és dolgozik. Ez a népegyházi helyzet az volt, amikor a pap nagyszámú hívek tömegének a vezetője, tekintélye volt a hívekkel való kevés személyes kapcsolat mellett. Pusztán a pap tekintélye már parancsoló volt. Ma ez a helyzet megszűnt, ezért nem csoda, hogy az erre épülő módszerek hatástalanok már ma.

Ami pedig titeket a híveket illeti, jelenleg még ti is népegyházi szemléletben gondolkodtok, amikor ilyesféle megállapításokat hallani sokszor: a pap dolga a misézés, gyóntatás, temetés - vagyis a hívek ezirányú, jobbára személytelen igényeiknek kiszolgálása.

Vegyétek észre, hogy vége a népegyház tömegének! Vegyétek már észre, hogy itt is ott is hézagosak a padok, mert ez az ember ágynak dőlt, és többet már nem, jön templomba, azt az embert a múlt héten temettük el, s nem ül a helyére senki. Vegyétek észre és szembesüljetek a ténnyel: néhány év múlva fele ennyien sem leszünk!

Ebben a helyzetben, aki kicsit is szívén viseli egyháza, hite sorsát, annak nem elég arra várni, hogy majd a papok tegyenek valamit, hogy majd megmondják mit kell innen ide tenni, mint a régi időkben. Ha a pap nem is mozdul - mert mindenre nem terjedhet ki a figyelme - nektek kell mozdulnotok éspedig a királyi papságotokból kifolyólag. Igen, mindannyian papok, királyi papok vagytok. Erről sajnos keveset beszélünk, ami pedig minden megkeresztelt és megbérmált ember sajátos méltósága és feladata.

A királyi papság előképe még az Ószövetségbe nyúlik vissza. A választott zsidó nép nem csak azért lett kiválasztva, hogy majd soraiból kerüljön ki a Messiás, hanem azért is, hogy a kiválasztottság által feladatot kapott: az Úr papi királysága lett, hogy a pogány népek között tanúskodjon az egyetlen Istenről, s szentségével kovászként segítse a többi népeket a szentségre. Ez a program azonban nem valósult meg az Ószövetségben, feledésbe merült.

Az Újszövetségben továbbgondolva Péter apostol első levelében ismét felidézi ezt a dolgot immáron sokkal nagyobb távlatokban: "Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára."

Krisztus népe tehát papkirályi szerepet tölt be, részt vesz Krisztus papkirályi hatalmának gyakorlásában. Krisztusnak küldetése van az egész világhoz. Ebben a küldetésben Krisztus szolgálatára van az apostoloknak, hogy azok - és utódaik a püspökök és a papok - szolgálatára tudjanak lenni a híveknek. A híveknek pedig az egész világ szolgálatára kell lenniük, hogy a világ megismerje az Atyát, és részt vegyen Jézus életében.

Ti hívek, tehát királyi papok vagytok, s szerepetek és méltóságotok a legfontosabb ebben a folyamatban, mert a ti feladatotok a világ elvezetése Istenhez. Tanulni és tanúskodni kell életetekkel, szavaitokkal Krisztusról. Ezt meg kell valósítani, aprópénzre kel váltani mindenekelőtt a házasságban, aztán minden más emberekkel való kapcsolatban. Ez azokra is vonatkozik, akik egyedül élnek, mert ő is akarva, akaratlanul kapcsolatba kerül másokkal, s hat rájuk jól vagy rosszul. Részt kell venni öntevékenyen papkirályi méltóságotokból kifolyólag az egyházközség életéből, mindenekelőtt az egység és a béke megvalósításában. Mert hogyan akartok tanúskodni, s elvezetni másokat az igaz szeretetre, ha nem tudtok kijönni keresztény testvéreitekkel?

Ebben a felfogásban nekünk a szolgálati papságnak a feladatunk, hogy képezzük a híveket és irányítsuk az apostoli munkátokat. Ebben a szemléletben láthatjátok, hogy hogyan is adjon nekünk az Úr papokat, ha nem teljesítitek a királyi papságból fakadó feladatotokat? Hogyan adjon örök életet a jó pásztor juhainak, ha nem hallgatnak szavára?

Ma tehát a papi hivatások vasárnapján a papi hivatásokért való imádságon túl feladatotok a ti királyi papságotok tudatosítása és megvalósításának elkezdése. Csak így kérhettek papokat az Úrtól, ha igénylitek is irányításukat királyi papságotok - és nem passzív vallásosságotok - megélésében. Csak így valósulhatnak meg Krisztus Urunk szavai: "Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből."

Ámen.

Forrás: Ócsai József

 

Húsvéti hitünk öröme (Jn 20, 1-9)


Az evangélium két tanítványról számol be, akik futva igyekeznek a sírhoz, miután tudomást szereztek arról, hogy azt üresnek találták az asszonyok, akik vasárnap hajnalban meg akarták látogatni a helyet, ahová Jézust temették. Először a fiatalabb tanítvány érkezett a sírhoz, akit Jézus szeretett, ez János volt. Ő sokat tudott az igazi szeretet titkáról. Ehhez hozzátartozott Isten emberszeretete. Erről tudta, hogy ez nemcsak passzív jóakaratot jelent hozzánk emberekhez, hanem folytonos fáradozást is értünk az üdvösség útján. Az emberek egymás iránti szeretetét is az jellemzi legjobban, ha egymásért áldozatot is tudnak hozni, ha segítik egymást. Éppen ez a tanítvány érkezett először a sírhoz. Az üres sír látványa rögtön a hithez vezette őt. Aki igazán szeret, az többet lát és mélyebben lát, azt látja ami fontos és ami méltó a szeretetre. Az igazi valóság az több, mint amit meg tudunk tapintani, amit meg tudunk mérni, és amit hallunk.

János számára, aki oly sokat tudott a szeretetről, elegendő az üres sir látványa ahhoz, hogy eljusson a hithez. Azonnal eljut ahhoz a felismeréshez, amelyről a Szentírás minden lapja beszél. Isten úgy szerette az életet, hogy azt túláradó mértékben teremtette meg. Isten úgy szerette népét, hogy annak rosszasága ellenére hűséges maradt hozzá. Isten a szeretet és az élet Istene. Ő nem azért teremtette az embert és a világot, hogy azután kiszolgáltassa újra a halálnak. Ő nemcsak a választott néphez tartja meg tűzön-vízen keresztül hűségét, hogy azután a nép kiemelkedő tagját, Jézus Krisztust elárulja, magára hagyja. János látott és hitt: ha Isten valóban Isten, akkor itt meg kellett mutatkoznia, hogy ő élet és halál Ura. A tanítvány számára, aki megértett valamit a szeretetből, az üres sír nem bizonyítéka ugyan annak, hogy Jézus feltámadt, de támogatást nyújt ehhez a hithez. Igen, az élet megtartotta jogait a halállal szemben. Isten szeretete győzelmeskedik a hatalom és a gonoszság fölött. Jézus személyével kapcsolatban ez már igaznak bizonyult feltámadásával, számunkra pedig előkép. Ezt a feltámadást mi is remélhetjük.

A két tanítványról szóló elbeszélésnek, amely feltámadási hitünkhöz kapcsolódik, van egy sajátos egyedi vonása, amely megéri, hogy kiemeljük. A középkorban ez a beszámoló egy különleges húsvéti játék alapjaként szolgált. Ebben két ember futott a templomon keresztül Péter és János szerepében. Aki Jánost képviselte, az nyerte meg a versenyt. Ez a résztvevőkben mosolyt, vidámságot, sőt nevetést váltott ki, amely összhangban volt a húsvét hangulatával. A János evangéliumban azt olvassuk, hogy a tanítványokat öröm töltötte el, amikor látták az Urat. (Jn 20,20) Aki hisz Jézus húsvéti győzelmében, a világ gonoszságát és a halált is kinevetheti.

Annak is mély értelmű oka van, hogy János evangéliuma megjegyzi, ugyan János ért előbb a sírhoz, ő gyorsabban futott, azonban azután megvárja Péter megérkezését, és őt engedi be először a sírbarlangba. Ez nem mellékes megállapítás, hanem teljesen szándékos. Péter az apostoli kollégium feje, utódai az egyház és a hit egységét fogják szolgálni. Ennek a krisztusi közösségnek fontos feladata lesz. Az egyesek nem elszigetelten fognak eljutni a hithez, hanem a hitközösség egészében. Ennek a későbbiekben is az a feladata, hogy segítse az egyént hitének megvallásában. Mindenki rá van utalva az Egyházra, amit itt most Péter képvisel. János tehát nem olyan hitet akar, amelyet egyénileg szerez meg és egyéni elképzelése szerint, hanem keresi a kapcsolatot a többiekkel, az egészhez akar kapcsolódni. Hinni és látni, ez nem egyéni elszigetelt feladata mindenkinek, hanem összefüggésben van a közösség hívő tapasztalatával.

Kétségtelen, mindenkinek egyéni feladata a hit és a látás, felnőtt korban ennek képviseletét nem lehet rábízni másra. Mindenkinek az a feladata, hogy megtalálja hitének személyes formáját. Azonban senki nem kezdi a null ponton ennek a feladatnak a megoldását. Mindenki bizonyos értelemben a hit "áramlatában" áll, és a hit különböző kifejezési formái veszik körül. Ez az áramlat, ezek a kifejezési formák mindenki számára előfeltételt, megalapozást jelentenek. Mindenki a nagyobb egészből, az Egyházból él és mindenkinek személyes hitét a nagy egészen kell összhangba hoznia, ha szükséges, akkor annak megfelelően kell kiigazítania. Olyan merész eseményt, mint Jézus feltámadásának hitét nem lehet egyéni belátás szerint vallani. Ehhez mindenképpen közvetítőre van szükség. Ha valaki rátalált a húsvéti hitre, akkor ismét az egyházra, másokra van utalva. Így a húsvét ünnepe alkalmat ad nekünk arra, hogy amikor nagy örömmel ünnepeljük Jézus győzelmét a halál fölött, arra is figyeljünk, milyen nagy jelentősége van a hívő közösségnek az egyén hitére. A mai evangélium Jánosról szól, aki Jézus feltámadásának tanúja, azonban a Feltámadottban való hitét hozzákapcsolja az egész Egyházhoz, amelyet itt Péter képvisel. Ezek az összefüggések arra a kérdésre irányítják figyelmünket, hogy mennyire segítjük egymás számára Jézus feltámadásának hitét, a belőle táplálkozó örömet, reménységet. Ennek legnagyobb jelentősége a családban van. Hogyan éli meg a keresztény család Jézus feltámadásának igazságát? Ebben elsősorban az ünnepi szentmisén való részvételnek van a legnagyobb jelentősége, amelyre jó felkészülnie a család minden tagjának. Otthoni beszélgetésekkel, amelyekhez az evangéliumi beszámolók adják az indítást. A húsvét eseményének történeti igazsága mellett, jó a húsvéti örömről is beszélni. Jézus győzelmeskedett a halálon, és ez a mi győzelmünket is jelenti a mulandóság fölött.

Forrás: www.katolikus.hu


Az Úr szenvedésének vasárnapja - P. Szabó Ferenc elmélkedése Virágvasárnapra



Virágvasárnap vagy Pálmavasárnap megkezdődik hitünk központi misztériumának, Jézus halálának és feltámadásának ünneplése. Emlékezünk Jézus diadalmas jeruzsálemi bevonulására, amikor a nép messiáskirályként éljenzi a Názáreti Jézust, és hozsannázik Dávid Fiának. De csakhamar következik elfogatása, amire már régóta készültek a főpapok és írástudók (a templomi arisztokrácia), majd a szenvedéstörténet, amelyre a szentmise alatt felolvasott vagy énekelt passió emlékeztet. Idén, a C évben Lukács evangéliumának változatát veszi a liturgia.

Amikor elmélkedve olvassuk Jézus szenvedéstörténetét, vagy végigjárjuk Jézus keresztútját, a hála és bűnbánat érzelmei tolulnak szívünkbe és imádkozó ajkunkra. Hála azért, hogy az Atya úgy szerette a világot, benne minket, bűnös embereket, hogy egyszülött Fiát adta értünk, a mi üdvösségünkért. A Fiú vállalta ezt a küldetést, engedelmes lett a halálig, a kereszthalálig. Ez a szerető engedelmesség a passió igazi jelentése, nem a túlzottan ábrázolt fizikai szenvedés, ahogy a Passió c. filmben láthattuk. Természetesen a fizikai és a lelki szenvedés is megindít bennünket, és együttszenvedésre indít. A Szűzanyával együtt kísérjük Jézust keresztútján, és esengve kérjük szenvedő Anyánkat: „Hathatósan vésd szívünkbe szent Fiadnak sebeit!” És az Úr Jézushoz így fohászkodunk: „Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot!”

És az imabeszélgetésben, a kereszten függő Jézusra tekintve – Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvének ajánlása szerint – ezt kérdezzük magunktól: „Mi bírhatta rá, hogy teremtő létére emberré legyen, hogy az örök életből az ideigvaló halálba lépjen, hogy így meghaljon bűneimért? Ugyanígy magamra tekintve, kérdezzem meg: Mit tettem én Krisztusért? – Mit teszek Krisztusért? – Mit kell tennem Krisztusért? És ahogy Őt így keresztre szögezve magam előtt látom, engedjek szabad folyást érzelmeimnek.” (Lelkigyakorlatok, 53)

A hála és a bűnbánat kifejezése, a bűnbocsánatért való könyörgés, az Úr akaratának keresése és a cselekvéshez a kegyelmi segítség kérése lehetnek imabeszélgetésünk témái. És fejezzük be egy Miatyánkkal.
(Lk 23, 1-49)

Róma püspökének hatalma a szolgálatban van, különös tekintettel a szegényekre – Ferenc pápa homíliája a péteri szolgálatát megkezdő szentmisén



Kedves Testvérek!
Megköszönöm az Úrnak, hogy péteri szolgálatom elején Szent József, Szűz Mária jegyese, az egyetemes egyház védőszentje ünnepén mutathatom be ezt a szentmisét. Ez az egybeesés nagyon gazdag jelentést hordoz, továbbá névnapja tiszteletre méltó elődömnek: mellette állunk imáinkkal, szeretetünkkel és hálánkkal – kezdte homíliájában Ferenc pápa.

Köszöntötte a bíborosokat, a püspököket, a papokat, a diakónusokat, a szerzeteseket és szerzetesnőket, minden világi hívőt. Megköszönte a keresztény egyházak és egyházi közösségek, valamint a zsidó és egyéb vallási közösségek képviselőinek jelenlétét. Szívélyes üdvözlettel fordult az állam- és kormányfőkhöz, a világ számos országának hivatalos küldöttségeihez és a diplomáciai testülethez.

Idézte az előbb felolvasott evangéliumi szakasz szavait: „József úgy cselekedett, amint megparancsolta az Úr angyala. Magához vette feleségét” (Mt 1,24). Ezek a szavak már magukba foglalják azt a küldetést, amelyet Isten bíz Józsefre: legyen „custos”, őrző. Kinek az őrzője? Máriáé és Jézusé; de ez a küldetés később kiterjed az egyházra, mint ahogy ezt Boldog II. János Pál hangsúlyozta „Redemptoris Custos” k. Apostoli buzdításában: „Szent József, amilyen szeretetteljesen viselte gondját Máriának és amilyen örömmel szentelte magát Jézus Krisztus nevelésének, ugyanígy oltalmazza és őrzi annak Titokzatos Testét, az Egyházat, melynek előképe és példája maga a Szent Szűz” (1. pont).

Hogyan gyakorolja József ezt a küldetését? Diszkréten, alázattal, csöndben, de állandó jelenlétben és maradéktalan hűségben, akkor is, amikor számára érthetetlen dolgok történnek. A Máriával kötött házasságtól kezdve addig az epizódig, amikor a 12 éves Jézus a jeruzsálemi Templomban tanít, József minden pillanatban szerető gondoskodással van jelen. Felesége, Mária mellett van az élet derűs és nehéz pillanataiban, a népszámláláskor Betlehembe vezető úton, Jézus születésének aggodalommal és örömmel teli óráiban, az egyiptomi menekülés drámai pillanatában, a gyermek izgatott keresésekor, amikor a Templomban találnak rá; majd a názáreti otthon mindennapi életében, a műhelyben, amelyben megtanította Jézusnak az ácsmesterséget.

Hogyan éli meg József azt a hivatását, hogy Mária, Jézus és az egyház őrzője legyen? Úgy, hogy szüntelenül Isten felé fordul, nyitott jeleire, készen áll Isten, nem pedig saját terveire. Ezt kéri Isten Dávidtól, mint ahogy azt az első olvasmányban hallhattuk: Isten nem ember által épített házat akar, hanem kéri a Szavához, tervéhez való hűséget. Isten maga építi a házat, de a Lelke által áthatott élő kövekből. József az „őrző”, mert tud Istenre hallgatni, hagyja, hogy Isten akarata vezesse és éppen ezért még nagyobb odaadással gondoskodik a rábízott személyekről, reálisan értelmezi az eseményeket, figyel a környező világra, képes bölcs döntéseket hozni. Kedves barátaim, Józsefben látjuk azt, hogy hogyan kell válaszolnunk az isteni hivatásra: szívesen, készséggel. Azt is látjuk, hogy a keresztény hivatás középpontjában Krisztus áll! Őrizzük meg Krisztust életünkben, hogy másokat is őrizhessünk, őrizzük meg a teremett világot!

A másokról való gondoskodás hivatása nem pusztán a keresztényekre vonatkozik. Dimenziója egyszerűen emberi, ami mindenkit érint. Azt jelenti, hogy őrködnünk kell az egész teremtés, a teremtett világ szépsége felett, mint ahogy ezt mondja nekünk a Teremtés könyve és ezt tanította Assisi Szent Ferenc: legyünk tisztelettel Isten minden teremtménye iránt, környezetünk iránt. Gondoskodjunk az emberekről, legyen szeretetteljes gondunk mindenkire, minden személyre, különös tekintettel a gyerekekre, az idősekre, a törékeny személyekre, akik gyakran szívünk peremén élnek. Gondoskodjunk egymásról a családban: a házastársak gondoskodjanak kölcsönösen egymásról, a szülők a gyermekeikről, majd idővel a gyermekek váljanak szüleik őrzőivé. Éljük meg őszintén a baráti kapcsolatokat, ami azt jelenti, hogy kölcsönösen megőrizzük egymást bizalomban, tiszteletben és a jóban. Végül is minden az ember gondjaira van bízva, olyan felelősségről van szó, amely mindnyájunkat érint. Legyetek Isten ajándékainak őrzői! – hangzott Ferenc pápa felszólítása.

Amikor az ember nem felel meg ennek a felelősségnek, amikor nem gondoskodunk a teremtett világról és testvéreinkről, akkor helyet kap a pusztítás és szívünk kiszárad. A történelem minden korszakában sajnos vannak Heródesek, akik a halál terveit szövik, pusztítást visznek végbe, eltorzítják a férfiak és nők arcát.

Ferenc pápa ezután azokhoz fordult, akik felelős szerepet töltenek be gazdasági, politikai vagy társadalmi téren. Felhívása minden jóakaratú emberhez szólt: legyünk „őrzői” a teremtett világnak, Isten természetbe írt tervének, legyünk egymás és környezetünk őrzői; ne hagyjuk, hogy a pusztítás és a halál jelei kísérjék utunkat a világon. Ahhoz, hogy másokra vigyázhassunk, saját magunkat is gondoznunk kell! Ne feledjük, hogy a gyűlölet, az irigység, a gőg bepiszkítják az életet! Őrizni tehát annyit jelent, mint őrködni érzelmeinken, szívünkön, mert onnan indulnak ki a jó és a rossz szándékok: azok, amelyek építenek és azok, amelyek pusztítanak! Ne féljünk a jóságtól, még a gyengédségtől sem!

És itt most szeretnék még egy megjegyzést tenni, - folytatta szentbeszédében a pápa - a gondoskodás, az őrködés mások felett jóságot igényel, azt kéri, hogy a jóságot gyöngédséggel éljük meg. Az evangéliumban Szent József erős, bátor, munkásemberként jelenik meg, de lelkéből nagy gyöngédség árad, amely nem a gyengék erénye, hanem éppen ellenkezőleg, a lélek erejére vall, kifejezi azt a képességet, hogy tudunk másokra figyelni, mások iránt részvéttel lenni, valóban megnyílunk a másik, a szeretet felé. Ne féljünk a jóságtól és a gyöngédségtől!

Ma, Szent József ünnepével együtt ünnepeljük Róma új püspöke, Péter utóda szolgálatának kezdetét. Ez hatalommal jár. Természetesen Jézus Krisztus hatalmat adott Péternek, de milyen hatalomról van szó? Jézus háromszoros kérdését, amit Péterhez intéz a szeretetről, követi a háromszoros felszólítás: legeltesd bárányaimat. Soha ne feledjük, hogy az igazi hatalom a szolgálat. A pápának is, ahhoz, hogy gyakorolja hatalmát, egyre inkább előre kell haladnia abban a szolgálatban, amelynek ragyogó csúcspontja a kereszten van.

Követnie kell Szent József alázatos, konkrét, hitben gazdag szolgálatát és hozzá hasonlóan szélesre kell tárnia karját, hogy megőrizze Isten egész népét és befogadja szeretettel és gyöngédséggel az egész emberiséget. Különösen a legszegényebbeket, a leggyengébbeket, a legkisebbeket, azokat, akikről Máté ír a szeretetről szóló utolsó ítélet kapcsán: akik éheztek, akik szomjaztak, akik idegenek, mezítelenek, betegek voltak, börtönben raboskodtak (vö. Mt 25,31-46).

A második olvasmányban Szent Pál Ábrahámról szól, aki „a remény ellenére is reménykedve hitt” (Róm 4,18). Szilárdan a reményben, minden remény ellenére! Ma is a szürke ég annyi jele ellenére szükségünk van arra, hogy megpillantsuk a remény világosságát és saját magunknak is reményt adjunk! Őrizzük meg a teremtett világot! Minden férfi és minden nő, a gyöngédség és a szeretet tekintetével nyissa meg a reménység látóhatárát, hassa át egy fénysugár a sötét felhőket, vigyük el a reménység melegét! A hívők számára, nekünk, keresztényeknek, mint Ábrahám, és mint Szent József, a remény, amit hordozunk, Isten látóhatárát jelenti, amit Krisztus nyitott meg számunkra és arra a kősziklára épül, ami Isten.

Őrizzük meg Jézust Máriával, őrizzük meg az egész teremtett világot, őrizzünk meg minden személyt, különösen a legszegényebbet, őrizzük meg saját magunkat: ez az a szolgálat, amire Róma püspöke megbízást kapott, de mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy felragyogtassuk a remény csillagát: őrizzük meg szeretettel mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk!

Végül Ferenc pápa ezekkel a szavakkal fejezte be homíliáját: „Kérem Szűz Mária, Szent József, Szent Péter és Pál apostolok, Szent Ferenc közbenjárását, hogy a Szentlélek kísérjen el szolgálatom során, nektek pedig azt mondom: imádkozzatok értem! Ámen".

(vm)


 

Nemzeti Ünnepre – 2013.03.10.

„Ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok...” (Lk 9,36)

 

Kedves Ünneplő Testvérek!

Jean Anouilh (1910-1987) francia írónak van egy híres drámája a püspök és államférfiról, Becket Tamásról. Filmet is készítettek róla, a magyar közönség is megtekinthette. Becket okos és hű barátja III. Henrik angol királynak. Mikor azonban Canterbury érsek lesz, új barátság születik szívében. Észreveszi ezt a király, és féltékenyen szemére veti Tamásnak: „Te beleszerettél Istenbe.” Tamás nem tagadja, s ettől kezdve életében Istené az első hely. Hozzá igazítja lelkiismeretét. Naponta a Szentírás fölé görnyed, hogy Isten Szavát abból a maga számára kihallja. Felveszi Rómában végzett barátaival a kapcsolatot. Igy jut el Bánfi Lukács esztergomi érsekhez is... Velük élénk levelezésbe kezd, s együtt védik meg az akkori keresztény Európában – a királyok ellenében - az Egyház szabadságát. Tamásnak ezért életével kell fizetnie: Henrik emberei megölik a templomban. De példája az angol hívő, az angol egyház és társadalom egén ma – 900 év távlatából is – fényesen világít...

Ismét azért gyűltünk össze, hogy – hosszú évek gyakorlata szerint – közösen emlékezzünk meg történelmünk egyik nagy eseményéről, az 1848-as szabadságharcról, és miközben a Nemzet otthon Ünnepét történelmi jelentőség szempontjából méltatja, mi itt, Stuttgartban, ezt az történést is, elsősorban keresztényekként ünnepeljük.

Mint minden eseménnyel kapcsolatban, most is azt kérdezzük, hogy mire akarja felhívni figyelmünket általa az Isten?

Az előző évek szerint, most is egy igét veszünk a Szentírásból, hogy annak fényénél keresünk választ erre a kérdésre.

A mai szent olvasmány Jézus színeváltozásáról szól. Jézus maga mellé veszi három  tanítványát, felmegy velük egy hegyre, s miközben imádkozik és Mózes illetve Illés lelkével beszél, teste megdicsőül. Pétert annyira elbűvöli a jelenet, hogy sátrat akar építeni. De ekkor az égből egy szózat hallatszik: „Ez az én szeretett fiam, Őt hallgassátok!”

Nekem ez a történet azt mondja, hogy hitünk elsősorban ne a látványos, rendkívüli történéseket keresse, hanem azt, hogy Jézus, az Isten Fia álljon a középpontjában. Egyedül Jézusra kell hallgasson a hívő, az egyház és a társadalom, mert csakis akkor sikerül az élet eseményeinek kusza szövevényei között a helyes összefüggéseket – Isten nyomait! - megtalálnunk.

 

1. Jézust hallgasd, Testvér!

Anna Seghers (1900-1983) novellájában arról van szó, hogy egy távoli csillagról hozzánk hasonló lények látogatnak a földre. Közülük az egyik, Melchior, itt marad és megházasodik. Van azonban egy kagylószerű szerkezete és ennek segítségével továbbra is kapcsolatban marad távoli csillaghazájával. Minden rendben megy addig, amíg meg nem szakad az összeköttetés. A földi tudósok szerint ennek az oka, hogy egy kozmikus katasztrófa következtében elpusztult a csillag, ahonnan Melchior érkezett. Szomorúan kell tudomásul vennie: hazátlan maradt. Elveszíti életkedvét, lelke elsorvad és csendesen meg­hal, mert senki nem válaszol a hívására. 

Napjainkban gyakran hangoztatott jelszó: „Meghalt az Isten. De nincs is rá szükség, mert az ember egymaga is megoldja problémáit. Tehát ne is keressd Őt! Nem érdemes!”

Ugyanakkor a szirénhangok azt súgják: Hallgass a politikusokra, a gazdasági emberekre, a bankárokra, a börzetanácsadókra, a diétaaszisztensekre, hallgass a média sok szakértőire, akik minden csatornán nap, mint nap a legjobb tanácsokat osztogatják neked.”

És Te loholsz a divat után, mércéd a közvélemény, úgy játszik veled a média, mint gyermek a labdával... Nem veszed észre, hogy nem vagy boldog. Hogy ott belül haldoklik  valami. Hogy hajtanak, mint a vadat, nehogy megállj, magadba szállj, gondolkodni kezdj, és észrevedd: mire megy ki a játék...

Mi az orvosság? A mai evangélium szerint Jézusra kell hallgatnod. Ő legyen elsőrangú tanácsadód.

Igen ám, mondod: „Könnyű volt az apostoloknak, ők megtapasztalták Jézust. Én azonban még soha nem hallottam Őt szólni. Mikor és hogyan beszél hozzám?“

A lelkiismereteden keresztül!

Mi a lelkiismeret?

Istenből egy szikra benned, amely minden erkölcsi cselekedetedet megítél.

Isten iránytűje benned, amely megmutatja Neked, hogy a mai világ útvesztői között, merre tarts.

Isten Szava benned, amely bátorít a jóra, figyelmeztet a veszélyre, és visszatart a rossztól.

Ne add el!

Ne add fel!

Hallgass rá!

Nehogy Te is meghalj!

 

2. Jézust hallgasd, Egyház és Gyülekezet!

Jézus Szavára kell hallgatniuk egyházainknak is!

Az új lelkész egész éven át járta egyházközségét. Végül amikor kifogyott a szuszból, gondolkodni kezdett. Valami nem stimmel, mert a perselypénz ugyanannyi, mint elődje idején, a közösségi élet pang, valami jó ötletre lenne szükség, hogy felpezsdüljön...

Egy óra múlva megvolt a megoldás: A szentmisék számát csökkenteni, helyette az ún. egyéb programok szervezését szorgalmazni. Azután az egyházközséget ún. célcsoportokra osztotta. Először csak gyerekekre, felnőttekre, öregekre. Később azonban, miután kitört közöttük az irígység, ráeszmélt, hogy az idősebbeknek is különféle problémáik vannak, ezért felosztotta őket szegény- és gazdag nyugdíjasokra. A gyermekeket óvodásokra, iskolásokra és kamaszokra, a felnőtteket pedig elváltakra, házasokra és magányosokra. Egy hírdetőtábla jelezte, hogy ki melyik csoportba tartozik, s ott mindenki a maga állapota szerint kapta - válogatott szakértő előadóktól - az életre való oktatást.

Nem csoda, hogy plébániájának híre kelt, és messziről csodájára jártak. Egy alkalommal maga az Úr is bejelentette magát. Mindenki izgult, csak a lelkész nem. Mindjárt el is határozta, hogy amint megjön az Úr, elviszi minden csoporthoz. Előtte természetesen előkészítette Őt. Megmagyarázta neki munkamódszerét, ötleteit. Az Úr csak mosolyogva bólogatott.

Először az idősebbek csoportját látogatta meg. Történeteket mesélt el nekik a gyerekekről és a fiatalokról, és szemmel láthatóan nem törődött azzal, hogy a lelkész izeg-mozog a székben, és arra gondol: az isteni vendég nem fogta fel az öregedés jellegzetes problémáit, hisz itt azokról kellene beszélnie. Így ment ez tovább is. Egyik fellépés kínosabb volt, mint a másik. Az elváltak csoportjában arról beszélt az Úr, hogy milyen boldog egy rendezett családi élet, a boldog házasok csoportjában pedig arról, hogy milyen nehéz az egyedüllét...

Rövid idő alatt a lelkész arra az ijesztő felismerésre jutott, hogy az Úrnak halvány fogalma sincs, hogyan kell az emberekkel korszerűen beszélni. Mindent összekuszál. Nem csoda, gondolta, hogy a kereszténység eleddig ilyen kevés sikert ért el. És ennél a gondolatnál nem is vette észre, hogy az Úr eltűnik mellőle...

A történet tanulsága az, hogy Isten Szava emberi praktikák áldozata lett: különböző módszerekkel magunk alakítjuk úgy, ahogy azt az egyházközség vagy a pillanatnyi helyzet érdeke épp kívánja. Az egyik egyházközségben nem olvasunk az ószövetségi Szentírásból, mert azt négyezer évvel ezelőtt írták, a másikban nem énekelünk zsoltárt, mert azt amúgy sem érti senki, a harmadikban arra szeretnék rávenni a lelkészt, hogy a Bibliakör helyett teadélutánokat tartson, mert arra többen jönnek, a negyedikben az eskűvőkön nem a Szentírás ihlette énekeket éneklik, hanem modern együttesekét...

És ha maga az Úr jönne el s mondaná, hogy így nem jó, akkor sem változtatnánk módszerünkön. Ugyanis időközben a szó lett a fontos, nem a szó mögött rejlő isteni tartalom.

Megfigyelted: pár évvel ezelőtt az Istennel való beszélgetés helyébe az Istenről való beszélgetés lépett. Majd az Istenről való beszélgetés helyett a teológiáról és a vallásról való beszélgetés. Mára pedig a vallásról való beszéd ésszerűsége vagy esztelensége... Nézd a sok áldatlan sóműsort, a hitüket veszített teológusokat... Ők akarják megmondani Neked azt is, hogy miben higgy!

Hol szól hozzád hamisítatlanul Isten?

Az előbb azt mondtuk: a lelkiismereteden keresztül.

Igaz, de azt félre lehet vezetni, el lehet nevelni.

A lelkiismeretnek szüksége van egy örök, változhatatlan, minden korban érvényes mércére, és ez Isten Szava.

Isten Szava csiszolja és formálja a lelkiismeretet.

Hol hallhatod Isten Szavát?

Legfőképp a vasár- és ünnepnapi istentiszteleteken és szentmiséken. Mint Becket és Bánffy idején! Nem szégyellem kimondani: Tőletek tanultuk meg jobban becsülni a Szentírást. Évszázadokon keresztül Ti voltatok azok, akik orrunk alá dörgöltétek nekünk: Sola Scriptura! És megértettük! Ma már én sem azért hívom az enyéimet, hogy stimmeljen a statisztika, többen legyünk, mint Ti, vagy be ne zárják misszióinkat, hanem, hogy híveim rendszeresen találkozhassanak Isten igaz, hamisítatlan Szavával. Csak ez emel föl, ez teszi közösségeink, gyülekezeteink életét ismét előbbé és vonzóbbá!

Ezért az „Írás vallásai” – ezek mi vagyunk – ne nyújtsanak Híveiknek felvizezett, recenzált, megszűrt igét!

 

3. Jézust hallgasd, társadalom!

A párizsi székesegyházban, a Notre Dame-ban történt pár évvel ezelőtt egy Húsvét alkalmával. Az ünnepi szentmise közben egy domonkos szerzetesnek öltözött férfi fölment a szószékre és hangosan ezt kiáltotta: „Meghalt az Isten!” Az imádkozó hívek megdöbbenve néztek a hivatlan szónokra, és fölháborodva tiltakoztak. Hamarosan megjelent a rendőrség, és a különleges szónokot a bolondok házába szállította.

Dehát nem volt ez méltánytalanság bolondnak minősíteni valakit, csak, mert halottnak nyilvánítja Istent? Hát nem ugyanezt hirdetik parlamenti emelvényekről, egyetemi katedrákról, könyvekben, újságokban, előadásokban? Azt harsogják: „Boldoguljatok Isten nélkül! Tagadjátok meg a törvényeit! A világ színpadán játsszátok a saját darabjaitokat és vegyétek át a rendező szerepét! Ne az Istentől várjátok, ti építsetek föl egy szép, új világot!”

Erről szól Friedrich Dürrenmatt (1921-1990) 1970-ben írt színdarabja: „Pillanatkép egy bolygóról.” Benne a bohóctréfa stíluselemeivel mutatja be földi létünk pusztuláshoz vezető okait: Érzéketlenségünk, anyagi és szexuális mohóságunk, nagyravágyásunk, kizsákmányolásra hajlamos készségünk, öldöklő tudományunk. És közben egyértelműen tudjuk: nem csak kozmikus léptékben, de már emberi léptékben is a vesztünk felé rohanunk.

Többek között ezeket adja Ádám ajkára: „87 éves vagyok. Meg akartam változtatni a világot. Mindenütt igazságtalansággal találkoztam. Láttam a szegények nyomorát, a gazdagok mohóságát. Felismertem, hogy kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra oszlik a világ. Beléptem a szakszervezetbe, harcoltam a munkásosztályért. Mindent megtettem, hogy magasabb legyen a munkabér, rövidebb a munkaidő, legyen fizetett szabadság, igazságos nyugdíj. Plakátokat ragasztottam, beszédeket tartottam, és tüntetéseket szerveztem. Elfogtak s bebörtönöztek. Majd megválasztottak képviselőnek, bekerültem a kormányba. Megváltoztattuk a világot. A munkások magasabb munkabért, fizetett szabadságot, megérdemelt nyugdíjat kaptak. De az emberek mégsem lettek boldogok. Ha az egyik igazságtalanságot eltüntettük, fölütötte a fejét egy másik. Az ember szabad lett, de nem tudott mit kezdeni önmagá­val. Mikor rájöttem erre, lemondtam, mert én sem tudtam mit kezdeni magammal.“

Dürrenmatt mindezzel azt az igazságot sejteti, hogy az élet ajándékához kell még valami: a használati utasítás. És ezt nem a különböző kormány-nyilatkozatok, nem is a gazdasági szakemberek munka-dokumentumai, vagy a hitüket vesztett teológusok időről-időre megjelenő nyilatkozatai adják meg, hanem egyedül Isten Szava.

Kiktől hallassz erről? Szinte senkitől!

Manapság Európában Isten Szaváról csak az egyházak beszélnek. A liberális sajtó által befolyásolt közvélemény valamint az országok vezetőinek minden figyelmét a profit, a politikai, a gazdasági és a szociális gondok kötik le, a természetfeletti iránt süketek lettek, sőt nemcsak hallgatnak Jézusról, de megpróbálják a közéletből kizárni. Mintha egyedül Jézus és az Ő tanítása állna földi boldogságunk útjában...

És miközben minden istenit száműznek a társadalomból, egyre embertelenebbé te-szik azt. Magzatelhajtás, kegyes halál, egyneműek házassága, mind a társadalom alapjait ássák alá...

Ahhoz, hogy a nyugati társadalom ne váljék dekadenssé és önpusztítóvá, nekünk, keresztényeknek jobban össze kell fognunk! Együtt és bátrabban kellene síkra szállnunk az Isten Szavából századok során kikristályosodott keresztény értékekért.

Hol kell ezt kezdenünk? Elsősorban Isten Szavának jobb megismerésével, vedd, tanulmányozd, olvasd, hogy a benne rejlő értékeket megismerd!

De cselekvően is tehetünk valamit: minden szépre, nemesre, jóra és krisztusira felhívó akció támogatásával!

Mint Becket és Bánffy is tette!

Olyan gyenge a hangunk! Olyan kishitűek és cselekvőképtelenek vagyunk...

Példát vehetnénk a világ fiaitól!

Ma például szerte a világon ezrek és ezrek vonulnak fel a román konzulátusok elé, hogy szimpátiatüntetéssel a székely területek autonómiáját kérjék. Hogy milyen sikerük lesz, azt majd a történelem eldönti.

De annál nagyobb az esélyük, mert együtt szállnak síkra!

És – másodszor – büszkék lehetnek önmagukra, mert egy nemes dolog kivívásában ők is ott voltak!

Lélekben magam is ott vagyok...

Lélekben ma én egy székely vagyok!

Kedves Testvéreim! Nemzeti Ünnepünk gyökerei erre a három dologra vezethetők vissza:

Lelkiismeretes elődök,

Isten szavából a szabadság szent eszméjét kiragadva

összefogtak és megváltoztatták maguk körül a világot!

 

Ezért emlékezünk rájuk!

Példájuk legyen vonzó és áldott!

 

Stuttgart, 2013-03-10.

Dr. Tempfli Imre

 

 

 

„A tékozló fiú atyjának példázata” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Nagyböjt negyedik vasárnapjára



Nagyböjt 4. vasárnapján Lukács evangéliumából Jézus egyik legszebb példabeszédét olvassuk Isten irgalmas szeretetéről, a tékozló fiú elzülléséről és visszatéréséről az atyai házba. Az elbeszélés főszereplője a fiáért aggódó és a bűnbánót házába örömmel visszafogadó apa, aki a szeretető és irgalmas mennyei Atya jelképe. Loyolai Szent Ignác azt ajánlja a lelkigyakorlatos elmélkedésekben: Nézzük sorra a történet szereplőit, halljuk, mit beszélnek, és figyeljük viselkedésüket. Mintha egy színjáték bemutatásán vennénk részt. De nem puszta szemlélésről van szó, hanem részvételről, illetve a nekem itt és most szóló üzenet hívő befogadásáról. Jézus a mennyei Atya végtelen irgalmát példázva felszólít engem is, bűnös, bután elcsatangoló bárányát (a lukácsi parabola elején rövid példázat van az elveszett bárányt kereső jó pásztorról!) a bűnbánatra és a megtérésre. Most a nagyböjt ennek az Istenhez való visszatérésnek különösen kedvező ideje. (Néhány templomban vagy gyóntatóhelyiségben láthatók olyan ábrák, amelyek a tékozló fiú történetének mozzanatait mutatják, mintegy szemléltetve a gyónásra való felkészülés lényeges pontjait.)

Most maradjunk a főszereplőnél, a tékozló fiú atyjánál. A történet első felében az atya meg se szólal, amikor a fiatalabb fiú kikéri örökségét, és elmegy messzire, hogy kicsapongó élettel eltékozolja vagyonát. Az atya hallgatott. De gondolhatjuk, mennyire fájhatott fia viselkedése, hálátlansága. Mégsem akadályozza fiát szándéka megvalósításában, nem korlátozza szabadságában. A teremtő Isten szabadnak alkotott bennünket, nem féltéken szabadságunkra, mint ahogy egyes lázadó mai ateisták hirdették. De az igaz, hogy Isten nem bánja meg ajándékait, nem kényszerít a hitre, szabad válaszunkat várja. Az ateista Jean-Paul Sartre mondatja egyik hősével: „Én szabad vagyok, és a szabad ember ellen Isten se tehet semmit!”

Ha eltávolodtunk Tőle, Isten akkor sem kényszerít bennünket a visszatérésre. Ha hűtlenek voltunk is, Ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja: továbbra is szereti, visszavárja balga bárányát, tékozló fiát. Szívünkben, lelkiismeretünkben titkon működik kegyelme. Legalább a lelki ínségben emlékeztet az atyai otthonra, tehát arra a békére és belső örömre, amit a Vele való szerető kapcsolatban megtapasztaltunk. Az ilyen emlékeztetéssel, belső ösztönzéssel szelídíti magához lázadozó szabadságunkat. Mígnem megszületik a döntésünk: „Felkelek, és atyámhoz megyek!”

És most figyeljük az atyát: „Atyja már messziről meglátta őt, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta.” Az örvendező atya nem tesz neki szemrehányásokat, meg sem várja, hogy bűnbánó fia végigmondja mondókáját, parancsot ad a szolgáknak, hogy készítsék elő az örömlakomát: „Együnk és vigadjunk, hiszen a fiam meghalt, de föltámadt, elveszett, de megkerült.”

És amikor az idősebb fiú megérkezik, és megtudva a vigadozás okát, féltékeny haragjában be sem akar menni a mulatókhoz, atyja kijön, és kérlelni kezdi, majd így csitítja a szemrehányásokat sorjázó lázadozót: „Fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tiéd. Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert a te öcséd meghalt, de föltámadt, elveszett, de megkerült.”

A Lukács 15. fejezete elején szereplő két hasonlat végkövetkeztetése itt is áll, bár az evangélista harmadszor nem ismétli meg: „Jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre.” Jézus vigasztaló tanítása intsen hálára bennünket, azért, hogy Isten egyszülött Fiát adta értünk, bűnösökért, és mindig nyitva áll előttünk az atyai ház kapuja, mindig kitárt karral visszavár bennünket az irgalmas Atya, ha bűnbánatot tartunk. És ne gondoljuk, mint az evangéliumi idősebb testvér, hogy jobbak, igazabbak vagyunk, mint a tékozló kisebbik fiú: amíg nem ismerjük el, hogy bűnösök vagyunk, nincs szabadulás. Ezért kérjük a Szentlélektől állapotunk igazi megismerését és az őszinte bűnbánat kegyelmét, a megtérés örömét. Ebben az örömben akkor is részünk lehet, ha elvégezzük húsvéti szentgyónásunkat.
(Lk 15, 1-3. 11-32)

„A sorscsapások és az isteni Gondviselés” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Nagyböjt harmadik vasárnapjára



Nagyböjt 3. vasárnapjának evangéliuma a megtérésre, bűnbánatra int bennünket. Első részében Jézus két megtörtént eseményhez fűzi tanítását: galileai zarándokokat gyilkoltatott le Pilátus a jeruzsálemi templomban, Siloéban pedig rádőlt egy torony a tömegre, és többen meghaltak. Vajon a szerencsétlenül jártak bűnösebbek voltak a többieknél? Vajon Isten büntetésének kell tekintenünk manapság is a sorscsapásokat, természeti katasztrófákat? Ez az égető kérdés mindig is gyötörte a hívőket Jézus korától napjainkig. Jézus tanítása elhárítja a hamis, babonás okoskodást: „Lám, Isten megbüntette XY-t,” halljuk gyakran bizonyos baleset, szerencsétlenség alkalmával. A megtorló Isten torz képét ki kell irtanunk magunkból, másokból. Először is: ne úgy gondoljuk és viselkedjünk, mint a farizeusok, akik magukat igaznak tartották, és megvetették a vámosokat és más bűnösöket, akikhez pedig Jézus irgalmas volt, ha megtértek, hiszen azért jött, hogy a betegeket meggyógyítsa.

Jézus az emberszerető Isten jóságának és irgalmának kinyilatkoztatója volt tetteivel és tanításával: gondoljunk csak a mennyei Atya gondviselő szeretetéről mondott példabeszédeire! Mindannyian bűnösök vagyunk, mindnyájunknak bűnbánatot kell tartanunk, hogy befogadjuk az irgalmas Isten bocsánatát. A vasárnapi evangélium első része is, meg a terméketlen fügefáról szóló hasonlat is: Isten türelmét példázza, és a megtérésre int bennünket. Isten irgalmas és türelmes, várja, hogy a bűnös megtérjen és éljen.

De a húsunkba vágó kérdés továbbra is nyugtalanít bennünket: miért engedi meg a gondviselő Isten a világban, a történelemben tapasztalható rosszat, a betegségeket, az ártatlanok szenvedéseit, a természeti katasztrófákat? Ezt a kérdést már az Istennel perlekedő és sorscsapásoktól szenvedő ószövetségi Jób is feltette a teremtő Istennek. És azóta is legtöbbször ez a megoldatlan misztérium az Isten elleni lázadás, az istentagadás forrása. Bizonyos részleges válaszokat adhatunk, de teljesen megnyugtatót lehetetlen.

Tény az, hogy számtalan rossz és szenvedés okozói maguk az emberek: az emberi önzés, kegyetlenség, igazságtalanság, hatalomvágy, sőt még a betegségek és a természeti környezet pusztítása is emberi bűnök következményei. A rossz ellen küzdenünk kell, a betegségeket – erőink szerint – gyógyítanunk kell, és ha már mindent megtettünk, akkor belenyugszunk az emberi állapottal járó végességbe, esetleg próbatételnek tartjuk „Isten oltó kését”, mely új szépségekért sebez bennünket (Tóth Árpád). A fejlődő világegyetemben jelentkező csapásokat néha megelőzhetjük a tudomány haladásával, de teljesen nem küszöbölhetjük ki. Jézus tanítványai nem fatalisták, hanem az isteni Gondviselésbe vetett hittel és bizalommal tekintik a rosszat, betegséget, és hittel, a szenvedő Jézussal egyesülve a türelemmel elviselt szenvedést is lelki hasznukra tudják fordítani. Szent Pál figyelmeztet: „Az istenszeretőknek minden a javukra válik.” Nem kérhetjük számon Istent, hogy miért ilyen világot teremtett, mintha mi bölcsebbek lennénk Nála, és jobban szeretnénk az embereket, mint az Atya, aki úgy szerette a bűnös világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Az Atya örök terve szerinti „megoldás”: ahol eláradt a bűn, túlárad a kegyelem.

A bűn és a rossz misztériumát Jézus sem magyarázta meg, hanem magára vette bűneinket és szenvedéseinket, és felvitte a keresztre. Az Ő kereszthalála és feltámadása a „megoldás”, de ezt csak majd feltámadásunkkor értjük meg. Amikor majd – a Római levél 8. fejezete szerint – a vajúdó világ is, „újraöntve (Teilhard), követi az üdvözülteket a dicsőségben, akkor történik meg a végleges megszabadulás bűntől, rossztól; tehát amikor majd „új Ég és új Föld” lesz. Mert meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk. A remény nem csal meg, mert Krisztus feltámadott, és Lelke által kiáradt szívünkbe Isten szeretete (a kegyelem), mely Isten gyermekeivé avat bennünket.

(Lk 13, 1-9)

Urunk színeváltozása: „Őt hallgassátok!” - P. Szabó Ferenc elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapjára


XVI. Benedek pápa A Názáreti Jézus c. monográfiája I. kötetében a 9. fejezetet Jézus útja két fontos mérföldkövének szenteli: Simon Péter Fülöp Cezárea-i hitvallása és a most vasárnap felolvasott színeváltozás. A két evangéliumi jelenetet mind a három szinoptikus összekapcsolja. Ez a tény jelzi, hogy „a két eseménynek, amelyekben Péter mindkét alkalommal kiemelkedő szerepet játszik, köze van egymáshoz. Első hallásra azt mondhatnánk: mindkétszer Jézusnak, a Fiúnak istenségről van szó; de mindkét alkalommal összekapcsolódik dicsőségének kinyilvánítása a kereszt gondolatával. Jézus istensége összetartozik a kereszttel; csak ebben az összefüggésben ismerjük meg Jézust igazán,”- Hangsúlyozza Ratzinger pápa (NJ, I, 253-254), aki a következőkben kifejti a Tábor hegyén történt színeváltozás lelki értelmét, szimbolizmusát.

A „magas hegy” többször szerepel Jézus életében, ezenkívül utalás van Mózesre, aki most a Táboron Illéssel együtt megjelent; hajdan a Sínai-hegyen találkozott az Úrral, akitől átvette a Törvény tábláit. Jézus fénylő ruhája az Apokalipszisre (Titkos jelenésekre), az ott szereplő választottak fehér ruhájára utal, tehát már a mi jövőnkről, a feltámadásról is beszél. „A választottak ruhái fehérek – magyarázza a pápa -, mivel megmosták a Bárány vérében (Jel 7, 14) – vagyis, mivel a keresztség által Jézus szenvedésével egyesültünk, és Jézus szenvedése a megtisztulás, amely visszaadja nekünk az eredeti ruhát, amelyet a bűnben elveszítettünk (vö. Lk 15, 22!) A keresztség által Krisztus világosságába öltöztünk, és mi magunk is világossággá lettünk.” (I, 257)

Lukács evangélista azt írja, hogy Jézus Jeruzsálemben bekövetkező haláláról beszélt a megdicsőülten megjelent Mózessel és Illéssel. És amikor Jézus a három tanítvánnyal lejön a hegyről, szintén a halálból való eljövendő feltámadásáról beszél. Tudjuk, hogy a Mester nyilvános működése során többször előre jelzi szenvedését és halálát, illetve a halálból való feltámadását, mert ennek kellett megtörténnie a Messiással, ahogy majd az ismeretlen Vándor (a Feltámadott) magyarázza ezt - az ószövetségi jövendöléseket értelmezve - az emmauszi tanítványoknak. Az apostolok igazában csak Jézus feltámadása és pünkösd után értik meg, hogy az Írásokat újra kell olvasni és értelmezni a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus fényében. Ratzinger/XVI. Benedek pápa egy mondatban foglalja össze írásértelmezését, sőt egész teológiai módszerét: „Szüntelenül meg kell tanulnunk az Úrtól, a Feltámadottból kiindulva megérteni az Írásokat.” (I, 259)

Végül még fel kell figyelnünk az Atya felhőből hallatszó szózatára: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” A tanítványok és minden Krisztus-hívő feladata ez: Jézust hallgatni, hittel befogadni és életté váltani Igéjét. Nincs más Mesterünk, mint Jézus Krisztus, nincs más törvényünk, mint az ő szeretetparancsa,- és csak Őbenne van üdvösségünk.

A nagyböjti időszak különösen alkalmas arra, hogy egyéni és közös imádságban, esetleg egy- vagy többnapos lelkigyakorlat során elmélyítsük bensőséges kapcsolatunkat Jézussal, aki az Út, az Igazság és az Élet.

(Lk 9, 28b-36)

(fotó: Tábor-hegy)

 

„Térjetek meg, és higgyetek az Evangéliumnak!” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Nagyböjt első vasárnapjára



Hamvazószerdával megkezdődött a nagyböjti időszak, amelynek célja a húsvéti misztérium – Jézus halálának és feltámadásának emlékezete - ünneplésének előkészítése A hamvazkodás szertartásakor a pap a nyilvános működését kezdő Jézus szavait idézi: „Térjetek meg /vagy: „Tartastok bűnbánatot”/, és higgyetek az Evangéliumban!” A megtérés – görög szóval: metanoia - az Örömhír hirdetésének kulcsszava: hit az üdvösséget hozó Isten Küldöttjében, Istenhez fordulás, bűnbánat és új élet. Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében, a vasárnapi szentleckének választott szakaszában leszögezi a megigazulás feltételét: „Ha száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt halottaiból, üdvözülsz.”

Emlékeztetek arra, hogy XVI. Benedek – a Hit Évére való tekintettel – nagyböjti üzenetében a hit és a szeretet helyes kapcsolatát fejtette ki. Az üzenet címét az első János-levélből vette (4, 16): „Megismertük a szeretet, amellyel Isten szeret bennünket, és hittünk benne.” A pápa hangsúlyozta: „A hit cselekedetek nélkül olyan mit a terméketlen fa.”

Tudjuk, hogy Luther Márton fellépésétől kezdve az 1999-es augsburgi egyezségig a katolikus-lutheránus hitviták, újabban ökumenikus párbeszéd egyik központi vitatott tétele éppen a hitből eredő megigazulás volt: a sola fide lutheri tétel. Luther a Rómaiaknak és a Galatáknak írt leveleket értelmezte egyoldalúan, mintha a szeretet cselekedeteit nem számítaná be Isten. Már Szent Ágoston, aki Luther mestere volt, a Galatákhoz írt levelet magyarázva, az ószövetségi törvénnyel szembeállítva a jézusit, ezt hangsúlyozta: „A bűnöket semmi más nem törli el, csak annak a hitnek a kegyelme, amely a szeretet cselekedeteiben lesz nyilvánvaló.”

Nagyböjt első vasárnapjának evangéliumában, Lukács Jézus megkísértését mondja el. Márk evangélista a párhuzamos helyen ezt az epizódot csak két versben említi. Máté viszont a bevezetőben hangsúlyozza, hogy megkeresztelkedése után „a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy megkísértse az ördög. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt s végül megéhezett.” Nyilván erre az evangéliumi versre vezethető vissza az egyházban gyakorolt ősi szokás, a negyven napos böjti idő, illetve a böjti fegyelem, amely a zsinat után enyhébb lett. Szigorú böjti napok felnőtteknek: hamvazószerda és nagypéntek, a hústól való megtartóztatás pedig nagyböjt péntekjein kötelező. Az egyház az év többi péntekjére nem írja elő a hústól való megtartóztatást, de ajánlja, hogy ezt helyettesítsük jócselekedetekkel. A böjt jelenti a tartózkodást minden eledeltől és a szeszes italtól egy vagy több napon át.

A vallástörténészek szerint szinte minden vallási rítusban fontos helye van a böjtnek, amely az aszkézis, a tisztulás, a gyász, az istenséghez intézett könyörgés kifejezése. A Biblia itt találkozik más vallási áramlatokkal. A böjtöt az imádsággal és az alamizsnával együtt azok közé a lényeges cselekedetek közé sorolja, amelyek kifejezik az embernek az Istennel szemben tanúsított alázatosságát, reménységét és szeretetét. Ezen kívül természetesen ez az önuralom segít a káros kívánságok megfékezésében is. Az Ószövetségben számtalan utalás, előírás található a böjti gyakorlatra. Az apostoli egyház a böjt területén megőrizte a judaizmus szokásait, de a Jézus által meghatározott új szellemben gyakorolta. Már Izajás hirdette (58, 2-11): a böjt csak akkor tetszik Istennek, ha a felebarát szeretetével társul és az igazságosság keresését jelent. Igaz, a mai nyugati keresztények nem igen becsülik az evésben és ivásban való mérsékletet (legfeljebb a fogyókúrázók!), mert nem látják említett lelki hasznát. Jézus maga óvott a farizeusok képmutató formalizmusától, akik még őt magát is – szembeállítva a pusztában böjtölő, aszkéta Keresztelő Jánossal – „eszem-iszom” embernek tartották, és megvédte tanítványait a farizeusok vádja ellen: ”Vajon böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény?” Míg a Vőlegény, Jézus végső eljövetelére várunk, a bűnbánati böjtnek meglesz a helye az Egyház gyakorlatában. De mindig emlékezzünk Szent Pál szeretethimnuszára (1Kor 13): a különböző karizmák és mellettük a jótékonykodás és böjt, önsanyargatás mit sem használ: ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.
(Róm 10, 8-13; Lk 4, 1-13)

„Isten Igéjének hívő hallgatása” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 5. vasárnapra



Az évközi vasárnapokon – tehát a nagy ünnepkörökön kívül – Jézus nyilvános működésének egy-egy mozzanatát olvassuk, most a C évben Lukács evangéliuma szerint. E vasárnap a csodás halfogás örökszép jelenetét idézi fel a perikópa: Jézus Genezáret tava partján Simon halászbárkájából tanítja a sokaságot: ugyanis „odasereglett hozzá a nép, hogy Isten Igéjét hallgassa.” Most álljunk meg e bevezető szakasznál.

Amikor Jézus elkezdi nyilvános működését, ezt kezdi hirdetni: térjetek meg és higgyetek az Evangéliumnak, az Örömhírnek: elérkezett hozzátok Isten Országa, uralma. Ez az Ország Vele, az ő fellépésével érkezett el, kezd megvalósulni azok lelkében, akik hisznek Őbenne, megtérnek, csatlakoznak Hozzá. Csodatételek, gyógyítások, ördögűzések alkalmával Jézus kinyilvánítja isteni hatalmát, és követői, az apostolok, - mint a mostani jelenet végén Simon Péter - sőt hallgatói egy része is, elismerik őt Úrnak, Isten küldöttjének, a próféták által megígért Messiásnak. A Mester gyakran példabeszédekben szól: a magvető munkája nyomán kicsírázó mag és a szárba szökkenő vetés, a növekedés példázatai is mind azt jelzik, hogy az Ország már most kibontakozóban van. (Megjegyzem: a zsinat tanítása szerint Isten országa nem azonos az Egyházzal, hanem annak csak csírája.) Az evangéliumokat olvasva látjuk, hogy Jézus hallgatóinak egy része hitetlen, elpártol Tőle (pl. János 6. fejezetében az eucharisztikus beszéd után). Még az apostolok hite is gyenge, ingadozó: a politikai szabadítót váró Júdás majd elárulja Mesterét, Péter a szenvedéstörténet idején megtagadja Urát; a kiábrándult emmauszi tanítványok esete jól példázza azt, hogy ha Krisztus nem támadt volna fel, a názáreti Jézus története csőddel végződött volna.

A vasárnapi szentleckében, az első Korintusi levél 15. fejeztében szent Pál éppen az őskeresztény igehirdetést foglalja össze. Még jóval az evangéliumok megírása előtt, a pünkösd után elkezdődött apostoli igehirdetés hagyományát átvéve, azt hirdette a korintusiaknak, hogy Krisztus – a prófétai Írások szerint – meghalt bűneinkért, és harmadnapra feltámadott, szintén az Írások szerint. Ezt elhitték a korintusiak. Hogyan lehetséges az, hogy egyesek nem hiszik a holtak feltámadását? Szent Pál per absurdum módszerrel érvel: Ha nincs a holtak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel, és ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitetek, mert még nem vagytok megváltva. Akkor illúzió áldozatai vagytok, nyomorultabbak vagytok a hitetlen pogányoknál, akkor együnk-igyunk, holnap úgyis meghalunk, és a megsemmisülés vár ránk! Ám Krisztus feltámadt, él, itt él a hívők közösségében, Testében, az Egyházban, és Lelke által közvetíti az isteni életet! A Krisztusban hívők követik a Fő sorsát: akik a keresztségben meghaltak a bűnnek és új életre támadtak, tehát a Fő tagjai lettek, Vele együtt osztoznak majd a feltámadás dicsőségében.

Ezt az Örömhírt hirdeti az Egyház ma is a Nyugaton terjedő hitetlenség korszakában, ezt hirdeti az ún. harmadik világban, Ázsiában és Afrikában millióknak, mert a szerető és irgalmas Isten mindenkit meghívott az értünk meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban hozott üdvösségre. A Hit Évében adjunk hálát a keresztény hit kegyelméért, és imádkozzunk azokért, akik őszinte szívvel keresik az Igazságot, Jézus Krisztust, aki Út, Igazság és Élet.

Végül emlékeztetek arra, hogy e vasárnapon könyörgő nap van a világ éhezőiért. Imádkozzunk az éhezők millióiért, illetve azokért, akik felelősek a világban levő igazságtalanságok megszüntetéséért. – Hétfőn pedig – Lourdes-i Boldogasszony liturgikus emléknapján – a Betegek Világnapja lesz. XVI. Benedek e napra kiadott üzenetében többek között ezt írja: „A Hit Éve legyen jó alkalom arra, hogy még fokozottabban végezzük a karitatív szolgálatot az egyházi közösségekben, hogy mindnyájan irgalmas szamaritánusként viselkedjünk testvéreinkkel!”

A pápai intelemhez hozzáfűzöm: mindannyinknak naponta alkalmunk adódik családunkban, közösségünkben, munkahelyünkön az irgalmasság testi és lelki cselekedeteire: a segítés és a türelem gyakorlására, betegek gondozására, szenvedők vigasztalására. Ne feledjük az utolsó ítélet Krisztusa szavait: „Jöjjetek Atyám áldottai, …éheztem, és ennem adtatok, beteg voltam, és meglátogattatok… Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek!”

(1Kor 15, 3-8.11; Lk 5, 1-11)
 

„Szeress, és tégy, amit akarsz!” - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 4. vasárnapra



A múlt vasárnapi szentleckében – az első Korintusi levél 12. fejezetében Szent Pál a Krisztus-hívők közösségét „testhez” hasonlította: Krisztus Testében, az Egyházban minden tagnak megvan sajátos a szerepe, küldetése. Az Egyházat a feltámadt Krisztus Lelke élteti, és különféle adományokat ad a megbízatások teljesítéséhez: bölcsesség, tudás, hit, gyógyítás, prófétálás, nyelvek adománya…

Napjainkban a karizmatikus mozgalmak főleg e páli tanításra hivatkoznak. Néha túlzásokba is esnek, felejtve a 13. fejezet tanítását (ez a vasárnapi szentlecke), ahol Szent Pál mindennél magasztosabb utat mutat a csodálatos szeretethimnuszban: „Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom…” Hiába a titkok tudománya, a hegyeket mozgató hit, a jótékonykodás és az önemésztő aszkézis, „ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.”

Szent Pál egyébként másutt is hangoztatja, miként Szent János is, hogy az Isten- és emberszeretet összefoglalja az egész törvényt. Az Újszövetségben az Úr már nem kőtáblákra írja a parancsolatokat, hanem a Szentlélek által szívünkbe árasztja a szeretetet, és ez a belső törvény mindent összefoglal. A Lélek által kiárad szívünkbe Isten szeretete, így képesek leszünk szeretni testvéreinket.

Szent Ágoston mondását ismerjük: „Ama, et fac, quod vis!” Szeress, és tégy, amit akarsz! Természetesen a nagy egyházatya nem szabadosságra buzdít, hiszen az igazi szeretetnek megvannak a követelményei, ahogy Szent Pál leírta a szeretet-himnuszban: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal!”

Amikor a szeretetről beszélünk, emlékezzünk XVI. Benedek első körlevelére: Deus caritas est = Az Isten szeretet. A pápa mindjárt enciklikája elején idézi Szent János első levelét: 1Jn 4, 16, majd így folytatja: „Mi hittünk a szeretetnek: a keresztény ember így fejezheti ki életének alapvető döntését. A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új távlatot s ezáltal meghatározott irányt ad. János evangéliumában ezt az eseményt a következő szavakkal írja le:

’Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindannak, aki benne hisz (…) örök élete legyen.’ (Jn 3, 16.) Majd még a Bevezetésben az újszövetségi szeretet parancsáról ezt írja a pápa: „Egy olyan világban, amelyben Isten nevével olykor összekapcsolták a bosszúállást, sőt a gyűlölet és erőszak kötelezettségét, ez a parancs nagyon időszerű és jelentőségteljes. Ezért szeretnék első enciklikámban arról a szeretetről beszélni, amellyel Isten tölt el minket, és amit nekünk tovább kell adnunk.”

Nagyon ajánlom az igehirdetőknek és mindenkinek, hogy gyakran olvassák elmélkedve ezt a pápai körlevelet. Főleg pedig arra kell törekednünk, hogy Szent Pál figyelmeztetését megszívlelve törekedjünk a testvéri szeretet konkrét megvalósítására, mert egyedül a szeretet soha meg nem szűnik: „Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet. Törekedjetek a szeretetre!”

(1Kor 12, 31- 13)


Benedek pápa január 20-án, vasárnap délben, az Úrangyala elimádkozásakor a kánai menyegző evangéliumi példabeszédéhez fűzte elmélkedését.

A karácsonyi időszakot követő első vasárnap evangéliumi szakasza, a napkeleti bölcsekkel és Jézus megkeresztelkedésével együtt alkotja Epifánia, vagyis Jézus megnyilvánulásának trilógiáját. A kánai menyegző ugyanis Jézus csodatetteinek kezdete, ahogy ezt János evangéliumában olvassuk (Jn 2,11). Ez az első csoda, amellyel Jézus nyilvánosan kinyilatkoztatta dicsőségét, felélesztve tanítványai hitét – emelte ki a Szentatya.

Homíliájában Benedeke pápa röviden emlékeztetett a galileai Kánában történtekre: Mária felhívta Fia figyelmét, hogy a menyegzőn fogytán volt a bor. Jézus először azt válaszolta, hogy még nem érkezett el az órája; azután azonban mégis eleget tett Mária kérésének, és hat nagy kőkorsót megtöltetett vízzel. A vizet kiváló borrá változtatta, finomabbá, mint amit előzőleg szolgáltak fel. Ezzel a jellel Jézus kinyilatkoztatja, hogy Ő a messiási Jegyes, aki azért jött el, hogy népével új és örök Szövetséget kössön a próféták szavai szerint: „Amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened” (Iz 62,5). A bor ennek a szeretetből fakadó örömnek a jelképe, de utal Jézus vérére is, amellyel végül megpecsételi az emberiséggel kötött nászát.

Az Egyház Krisztus jegyese, aki szentté és széppé teszi kegyelmével. Ez a jegyes azonban emberekből áll, és mindig szüksége van a megtisztulásra. Az Egyház arcát eltorzító egyik legsúlyosabb bűn az, amelyet látható egysége ellen követnek el, különösen a történelmi megosztottságok, amelyek különválasztották a keresztényeket, és amelyek még ma is fenn állnak.

Ezekben a napokban – január 18. és 25. között – tartjuk a keresztények egységéért végzett imanyolcadot – mondta XVI. Benedek. Ez az évente megrendezésre kerülő imahét minden hívő és közösség számára kedves, mindenkiben újra és újra felébreszti a teljes szeretetközösség iránti vágyat, a megvalósítására irányuló elkötelezettséget.

A Szentatya jelentőségteljesnek nevezte azt az imavirrasztást, amelyet csaknem egy hónappal ezelőtt vezetett a Szent Péter téren, Európából érkezett fiatalok ezreivel és a Taizéi Ökumenikus Közösséggel: a kegyelem pillanata volt, amikor mindnyájan megtapasztalták, hogy milyen szép eggyé válni Krisztusban – fogalmazott a pápa. Mindenkit imára buzdított, hogy az idei egységhét témájának megfelelően megvalósíthassuk, amit az Úr kíván tőlünk („Mit kíván tőled az Úr?”, vö. Mik 6,6–8). A témát indiai keresztény közösségek javasolták, akik arra szólítják fel a híveket, hogy határozottan kötelezzék el magukat a keresztények közötti látható egységért, és mint testvérek Krisztusban küzdjenek le minden igazságtalan megkülönböztetést.

Benedek pápa bejelentette, hogy az imanyolcad lezárásaként pénteken, a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában vesperást vezet egyházak és egyházi közösségek képviselőinek jelenlétében.

A Szentatya arra kérte a híveket, hogy a keresztények egységéért mondott imákon túl fohászkodjanak a békéért is. A sajnos most is zajló különféle konfliktusokban szüntessék be a védtelen polgárok gyalázatos öldöklését, érjen véget minden erőszak, az érdekelt felek találják meg a párbeszédhez és a tárgyalásokhoz való bátorságot. XVI. Benedek végül Mária, a kegyelmek közvetítője közbenjárásáért fohászkodott mindkét imaszándékra.

Az Úrangyala elimádkozása után a pápa az olaszon kívül hat nyelven köszöntötte a Szent Péter téren összegyűlt híveket. Mindenkit a keresztények egységéért való imára buzdított. Portugálul Mária oltalmáért fohászkodott: arra kérve, hogy védelmezze a családokat; hogy minden keresztény otthonban maradjon élő a hit, szeretet, az összhang lángja.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

A kánai menyegző - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 2. vasárnapra



A karácsonyi időszak után és a nagyböjt kezdete előtt öt évközi vasárnapot iktatott be a liturgia. Jézus születése, gyermekkora csak pár hetet vett igénybe, a múlt alkalommal már Urunk megkeresztelkedését ünnepeltük. Jézus 30 évig Názáretben élt, dolgozott nevelő atyja, József ácsműhelyében. A názáretiek az ács fiának tartották, nem ismerve csodás, isteni eredetét. Ezért nagy a megdöbbenés, amikor a názáreti zsinagógában prófétai tekintéllyel tanít, majd csodatevő hatalommal betegeket gyógyít, kenyeret szaporít, ördögöket űz ki a megszállottakból, sőt isteni hatalommal bűnöket bocsát meg.
A vasárnapi evangéliumi részlet János 2. fejezete elejéről a kánai menyegző csodáját mondja el: Jézus édesanyja kérésére a hat nagy kőkorsó vizét színborrá változtatja a násznép örömére. Jézus anyjával és tanítványaival hivatalos volt a kánai menyegzőre. Elfogadta a lakodalmi meghívást, és együtt evett-ivott örvendett a násznéppel. Mindjárt nyilvános működése elején nem követi a pusztába vonuló Keresztelő János aszkézisét. Szaporodó ellenfelei, főleg a képmutató farizeusok szemére is vetik, hogy „falánk és borissza” ember, összehasonlítva őt a pusztában böjtölő, bűnbánatot tartó és hirdető Keresztelővel.
Az új Mester, az örömhír (euangelion) hirdetője azért, jött, hogy meggyógyítsa a betegeket, hogy megmentse az elveszetteket, mindenkinek az örök élet boldogságát ígérve. (Figyelemre méltó, hogy Jézus példabeszédeiben az örök életet is a menyegzős lakoma szimbolizálja.) Az új próféta mindennapok emberei közé vegyül, a gyűlölt római megszállókat kiszolgáló vámosok meghívását elfogadja és a rosszhírű vagy házasságtörő nőket sem ítéli el, ha bűnbánatot tartanak. Elközelgett, már itt van, bennetek van az Isten országa, amely igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben.

János evangélista szerint Jézus „ezzel kezdte csodatetteit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, tanítványai pedig hittek benne.” Persze, az evangéliumok olvasásakor többször tapasztaljuk, hogy nemcsak a csodaváró tömeg, hanem még apostolai, tanítványai is kicsinyhitűek, főleg majd a szenvedéstörténet idején szétszélednek, megtagadják. A csodahit csak ideiglenes, Jézus istenemberi misztériumát csak fokozatosan nyilatkoztatja ki, teljesen csak húsvét, illetve pünkösd után, a Szentlélek megvilágosító kegyelme által. A mi hitünk is gyakran gyenge, ingadozó, felszínes. Most a Hit évében fokozottabban kérjük a Szentlélek ajándékát, hogy öntudattal, bátor reménnyel Jézus igazi tanítványai legyünk.

Magyarországon e vasárnapon kezdődik az ökumenikus ima-nyolcad, és a következő vasárnapig tart. Szerte a világon a Krisztus-hívők a keresztények egységéért imádkoznak a szenvedésbe induló Jézus szándéka szerint: „Legyenek valamennyien egyek, hogy a világ higgyen!”(Jn 17, 21). Emlékezzünk az ökumenizmusról szóló zsinati dekrétum 8. pontjára (ÚR 8): „A szívbéli megtérést és életszentséget - a keresztények egységéért mondott magán- és nyilvános könyörgésekkel együtt - az egész ökumenikus mozgalom lelkének kell tekinteni, és jogosan nevezhető lelki ökumenizmusnak is.

Most a Hit évében, amikor a Szentatya az új evangelizálást sürgeti (ezt tették a világ püspökei is az őszi szinóduson) az ún. „nyugati világban”, ahol egyre terjed a materializmus és az ateizmus, a kereszténység létkérdése az egység, a közös tanúságtétel. Igaz, vannak még tanbeli eltérések a katolikusok, ortodoxok, anglikánok és protestánsok között, amelyeket nem szabad összemosni, hanem a párbeszéd révén tisztázni kell. De ma inkább arra kell helyeznünk a hangsúlyt, ami összeköt bennünket: a Szentírás feltétlen tisztelete, az Apostoli (sőt a Nicea-Konstantinápolyi) Hitvallás, a keresztség és az Eucharisztia (ha különböző is az Úrvacsora értelmezése, és ezért még nem megengedett az interkommúnió). Mindenekelőtt pedig a testvéri szeretet a legkiválóbb út az egység felé: erről ismernek meg bennünket, hogy Krisztus tanítványai vagyunk.

(Jn 2, 1-11)

Urunk megkeresztelkedése – P. Szabó Ferenc elmélkedése a vasárnapi evangéliumról



Vasárnappal befejeződik a karácsonyi ünnepkör: a liturgia Jézus nyilvános működésének kezdetéhez, Jézus megkeresztelkedéséhez vezet bennünket, utána pedig kezdődik az évközi idő nagyböjt előtti része. Máté evangéliuma röviden tudósít a Jordánnal történt fontos eseményről, időpontját sem határozza meg, amikor Keresztelő János működéséről kezd beszélni: „Abban az időben…” Lukács evangélista viszont pontosan elhelyezi az eseményt a világtörténelemben: „Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében történt. Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes Galileának…negyedes fejedelme, Annás és Kaifás voltak a főpapok…”

Most már a történészek támaszkodhatnak a II. világháború után végzett Kumráni ásatásokkal feltárt holt-tengeri barlangokban talált tekercsek adataira, az „eszénusoknak” nevezett szekta, amolyan szerzetesi közösség tanítására. Minden bizonnyal Keresztelő János is ehhez a közösséghez tartozott. A kumráni közösségről írja Joseph Ratzinger/XVI. Benedek A Názáreti Jézus I. kötete elején (30.o.): „E csoport elfordult a heródiánusok templomától /a jeruzsálemi templomtól/ és az ott végzett kultusztól, a júdeai pusztában kolostori közösségeket hozott létre, de vallási alapon családok közösségét is. Gazdag irodalmat teremtett, és saját rituálét is kifejlesztett, melyben a liturgikus tisztálkodásoknak és közös imádságoknak különös jelentősége volt. Ezeknek az iratoknak hívő komolysága megérint bennünket. Úgy tűnik, Keresztelő János, de talán Jézus és családja is közel álltak ehhez a közösséghez. Mindenesetre sok érintkezési pont van a kumráni iratok és a keresztény üzenet között. Nem lehet kizárni, hogy Keresztelő János egy ideig ehhez a közösséghez tartozott, és részben itt formálódott vallási élete.” (Így XVI. Benedek.)

Mind a négy evangélium kiemelten tárgyalja Keresztelő János fellépését, szerepét, hangsúlyozza tekintélyét. Az Előfutár előkészíti a Messiás jövetelét: Ő az Ige szócsöve, a pusztában kiáltó Szó, amely bűnbánatot hirdet. A tisztulás jeléül vízzel keresztel, de jelzi, hogy az utána jövő „Nagyobb” majd tűzzel, Szentlélekkel fog keresztelni. Máténál olvassuk (3, 13kk): „Akkor Jézus Galileából Jánoshoz ment a Jordán mellé, hogy megkeresztelkedjék. János azonban igyekezett visszatartani őt: ’Nekem van szükségem a te keresztségedre, mondta, és te jössz énhozzám?’ Jézus így felelt: ’Hagyd el ezt most! Úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami méltányos/minden igazságosságot.’ Erre odaengedte/engedett neki.”

Benedek pápa igyekszik megfejteni Jézus titokzatosan hangzó válaszát (33). Az igazságosság Isten akaratának teljes elfogadása, „Isten országa igájának” hordozása a Tóra akkori előírása szerint. Jézus teljesíteni akarja küldetését, Ő, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét, a bűnösök közé áll, és kéri a keresztséget. A jelenetben legfontosabb a teofánia/istenjelenés: megnyílik az ég, Isten Lelke lebeg galamb képében, és az Atya tanúságot tesz Fia mellett: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”.

XVI. Benedek a János-evangéliumban szereplő, ószövetségi eredetű „Isten Báránya” jelképhez fűz magyarázatot, majd visszatér a megkeresztelkedés jelenetéhez. Három szempontot emel ki: 1) „Jézus fölött nyitva áll az ég. Jézus akaratközössége az Atyával, a „minden igazságosság”, amelyet beteljesít, megnyitja a mennyet.” 2) Az Atya meghirdeti Jézus küldetését: „Ő léte szerint a szeretett Fiú. Rajta nyugszik Isten tetszése. 3) E jelenetben „a Fiúval együtt az Atyával és a Szentlélekkel is találkozunk: a szentháromságos Isten titka mutatkozik meg, amelyet természetesen csak Jézus útjának egésze tud teljes egészében feltárni.” – Vagyis az ősegyház csak Jézus feltámadása és a Szentlélek eljövetele után hatol be e misztériumba, amikor a Szentlélek megvilágosító kegyelmével értelmezik Jézus életét, halálát és feltámadását, az ószövetségi Írások beteljesedését, tehát az Atya által előre eltervezett, Jézus által végrehajtott, a Szentlélek által az Egyházban folytatott üdvösségterv megvalósulását.

Az apostolok a feltámadás után teljesítik a Feltámadottól kapott küldetést: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében!” (Mt 28, 19) Ratzinger pápa így következtet (37): „A keresztség, amelyet ettől kezdve Jézus tanítványai kiszolgáltatnak, belépés Jézus keresztségébe – abba a valóságba, amelyet ő ezzel elővételezett. Így leszünk keresztények.”

Adjunk hálát a keresztség ajándékáért, és igyekezzünk Jézust követve a mennyei Atya kedvében járni, sajátos hivatásunk szerint!

(Mt 3,13-17)

Nemzeti ünnepre - 2012. március 11 - Jn 8,1-11

Ezekben a hetekben és napokban nem könnyű magyarnak lenni. Magyarországot az EU megbélyegezte, a Nemzetközi Valutaalap tüntetően nem folyósít számára pénzt. Miniszterelnökünket Brüsszelben a parlamenterek egy része diktátornak nevezte és kisikolásként megleckéztette. Frankfurti tárgyalásait, és higgadt, okos beszédét a pártos újságok elhallgatták, míg az ellene tűntető pár személy követeléseit öles betűkkel hozták. Stuttgartban egy kezdő rendezőnő úgy akar nevet csinálni magának, hogy Berlioz híres Faustját azzal kezdi, hogy a Magyar Gárda verőlegényei szétszalasztanak egy cigányesküvőt. Mindenki rágalmaz, sérteget minket. Senki nem emlékszik 1848 hősiességére, 1956 áldozatára, a magyar nép híres tagjainak megannyi érdemére. Vajon kik állnak az akció mögött? És miért teszik? A fontosabb kérdés viszont szerintem ennek kapcsán az: Mit tegyünk a másokban lakó rossz ellen?

 

Még fájóbb, amit nap, mint nap olvashatunk, hogy odahaza és az elszakított részek országaiban a magyar pártok egymás ellen acsarkodnak. A  magyar szervezetek folytonosan egymásra mutogatnak. Egyéni, önös érdekeiket követik, nem az őket választó nép jólétét... Miért? A nagy kérdés ennek kapcsán is az: Mit tegyünk a sorainkban található rossz ellen?

 

Nem is beszélve arról, hogy egymás között is széthúzunk. Te megszólsz engem, én görbe szemmel nézek rád s nem állok veled többé szóba... A kérdésem: Mit tegyünk az önmagunkban uralkodó rossz ellen?

 

Van, aki nem veszi fel. Napirendre tér az elszenvedett bántások és sértések fölött. Szerencsés természete van. Van, aki hallgat, de belül háborog és belebetegszik. Mert miközben fortyog benne a tehetetlen düh, a harag, a méreg valóban „megmérgezi” életét. Megrontja emberi kapcsolatait, tönkreteszi örömét, megzavarja éjszakai pihenését, és fölöslegesen növeli benne az egyébként is nagy idegfeszültséget. Végül van, aki „igazának” tudatában a rosszat tévőt (régebben: gonosztevőt) megszólja, nem hívja meg magához vagy a rendezvényeire, nem köszönti, nem beszél vele, kizárja őt, hátba támadja vagy feljelenti. Ennyi ellenintézkedés után már rég ki kellett volna pusztuljon a rossz. Mégsem tette, mint a fenti példák is mutatják. Tehát valamit rosszul csinálunk. A kérdések kérdése tehát szerintem ismét csak az: Mit tegyünk a körülöttünk és a bennünk grasszáló rosszal?

 

A mai evangélium éppen ezt a témát feszegeti. Egy magukat „igaznak” tartó csoport tagjai házasságtörésen kapnak egy nőt, és meg akarják kövezni. Jézus azonban közbelép és megmenti a nőt.

A történet az ősegyházban nem aratott osztatlan sikert. Aránylag későn került bele a János evangéliumba, mert a teológusok sokáig arról vitatkoztak, hogy nem-e inkább bűnre ösztönöz, hisz végkicsengése: Isten a végén úgyis minden bűnt megbocsát...

 

Ma viszont igen népszerű. Sokan modernnek találják azt, ahogyan Jézus a fanatikus, vad tömeget lépre csalja, majd a megfélemlített fiatal nő életét megmenti, mellesleg még a saját nyakát is kihúzza a hurokból. És teszi mindezt egy könnyedén odavetett megjegyzéssel, miközben valamit irka-firkál a porba. Nem is beszélve arról, hogy a mindent megbocsátó Jézus képe valóban jobban tetszik a ma emberének, mint a számonkérő, büntető Istené.

 

Ha mi is így gondolkodnánk, akkor azok közé a felületes hallgatók közé tartoznánk, akik megfeledkeznek arról: a történet nem csak az akkori kődobálóknak szól, hanem nekünk is.

 

Lássuk, mit is mond nekünk a történet arról, hogy mit tegyünk a bennünk és sorainkban grasszáló rosszal?

 

1. Előre kell bocsátanom, hogy a történet helyes megértéséhez először is nem az a fontos, amit Jézus mondott, hanem az, amit nem mondott. Nem mondta például azt, hogy a házasságtörés nem halált érdemlő vétek. Azt sem, hogy a megkövezést – Mózes törvénye ide vagy oda –, mint szörnyűséges halálnemet el kellene törölni. Arról sem beszélt, hogy az irgalom mindig fontosabb, mint a törvény. Jézus nem mondta ki azokat a mondatokat, amelyeket mi az Ő helyében kimondtunk volna. Egyetlen egy szóval sem vonta kétségbe a magukat igazaknak tartó kődobálók erkölcsi követelményeit, sőt arra szólította fel őket, hogy kezdjék el a kődobálást.

Neki mindössze egyetlen egy föltétele volt: az dobja a bűnös asszonyra az első követ, aki bűn nélkül való. Ezzel a támadóknak, akik előbb még olyan biztosak voltak a dolgukban, kihúzta lábuk alól a talajt, mert észrevették, hogy ők is bűnösök.

 

Tettéből és szavaiból arra következtetek, hogy minden mások fölött ítélkező embernek, aki azt hiszi: jogosan teszi, nincs joga ítélkezni. Mindegy, hogy valaki hogyan gondolkodik a házasságtörésről vagy megkövezésről, a politikáról vagy médiákról. A Magyarország ellen acsarkodókról, a különböző pártokról, szervezetekről, egyletekről, egyházakról – otthon vagy itthon. Nincs joga ítélkezni a másik fölött, mert nincs, nem volt és nem is lesz olyan ember a földön, aki bűn nélküli. Tehát ő sem az! Aki mások fölött ítélkezik, Jézus szavaival találja magát szembe, amelyek lefegyverzik őt, s kiveszik kezéből a követ.

 

Jut eszembe Anthony de Mello (+1987) ismert és közkedvelt jezsuita írótól a következő történet: Miután egyik tanítványa egy komoly dologban vétkezett, a többiek mind azt várták a Mestertől, hogy példásan meg fogja bűntetni. Miután egy teljes hónap elmúlt anélkül, hogy valamit is tett volna, szemrehányást tettek neki a tanítványok: „Nem mehetünk el szótlanul afölött, ami történt. Végeredményben azért adott nekünk Isten szemet.” A Mester azonban így válaszolt: „Igen, de adott szemhéjat is...”

 

„Ennyi? – kérded. Ismét jön a kereszténység a maga megbocsátásával. Igaza lenne az ateista filozófusnak, Friedrich Nietschenek (1844-1900), aki azt mondta: „A kereszténység a betegek, a halálra váltak és a gyengék vallása.” Talán tűrjük a törvényszegők, pártosak, széthúzók, és a minket rágalmazók arculcsapásait? Ezt Jézus sem gondolhatja komolyan!”

 

2. Igazad van! Jézus azt akarja, hogy a rosszal szembeszállj! Szerinte azonban ezt helyesen és hatékonyan kell tenned! Hogyan?

 

Amikor megkereszteltek bennünket, keresztszüleink megígérték a nevünkben, hogy ellene mondunk a Gonosznak. Ezzel nem csak azt akarták megígérni, hogy majd néha-néha felemeljük a szavunkat ellene, hanem azt, hogy a gonosz ellen fogunk cselekedni.

 

„De hát épp ezt akarták tenni a történet kődobálói is” - mondod. Igen ám, de ők csak a másik emberből akarták kiölni a rosszat.

 

Jézus azonban azt akarja, hogy először a bennünk lapuló rosszat vegyük célba. Arra emeljünk követ! Csak ez vezet pozitív eredményre! Ő  tudja: a másokban lakó gonosz ellen vezetett harc nem, hogy csökkentené a gonoszt a világban, épp ellenkezőleg, növeli azt. Aki minduntalan valamilyen – szerinte – gonosz ellen harcol, a harcban egyre inkább öntetszelgőbb, irgalmatlanabb, beképzeltebb, kegyetlenebb – egyszóval: gonoszabb lesz...

 

Jézus szerint először azt a rosszat kell legyőznöm, amely bennem van. A másokban lévő rossz ellen nem szabad harcot vezetnem, mert a másik szabad ember, életéért ő a felelős, még arra sem kényszeríthetem, hogy jó legyen. Ezen a széles világon csakis egyetlen egy olyan hely létezik, amelyért én magam vagyok felelős, ahol a rosszat leleplezhetem, ellene harcolhatok, azt jobbá tehetem. Ez a hely pedig: a saját szívem.

 

Vannak az életben pillanatok, amelyekben én is felidegeskedem mások határtalan durvaságán, aljasságán, rágalmazásain, sértésein, amelyekben magam is legszívesebben követ ragadnék, hogy odaüssek. De épp ezekben a pillanatokban, amelyekben mások rosszaságán bosszankodom, amelyekben a rossz következménye oly kézzel foghatóvá válik számomra, nem annyira a másikra, hanem magamra, a szívembe kellene néznem: Vajon én jobb vagyok, mint ő? Ilyen pillanatokban ismerném meg igazán önmagamat... Ha így, ilyen őszintén elgondolkodnám magamon, az tovább vinne egy lépéssel. Rájönnék, hogy nekem is vannak hibáim, én is követek el szégyenletes dolgokat mások ellen... Próbáljak hát megváltozni...

 

„Jó, - mondod, ezt megértettem. Először az önmagamban ágáló rosszat kell legyőznöm. De még mindig nem mondtad meg, hogyan győzzük le a másokban és a sorainkban uralkodó rosszat?”

 

3. Megmondja Jézus az evangéliumi történet végén. Mit is mondott a bűnös nőnek? „Menj, és többé ne vétkezzél!” Az ószövetség bűnbánati gyakorlatában a bűnös vétkével kiszakította magát a közösségből. Ha viszont Isten megbocsátotta bűnét, akkor ismét a közösség teljes jogú tagja lett.

 

Jézus tehát gyakorlatilag azt mondja a bűnös nőnek: „Tarts bűnbánatot, és térj vissza a közösségedbe, amelyből bűnöd miatt kiszakadtál. A közösség megvéd, megtart. Benne és vele képes leszel ellenállni a rossznak”.

 

A „maguk igazát hangoztatóknak” (nekünk) pedig azt mondja: „Ne zárjátok ki a bűnöst! Fogadjátok vissza soraitokba, vezessétek vissza őt az igazsághoz, világosítsátok fel, maradjatok kapcsolatban vele, szeressétek őt... Ha így tesztek, megnyeritek! „Azé lesz az ember, aki jobban szereti őt!” – mondja Don Bosco (+1888) nevű nevelőnk és szentünk...

 

Mit tegyünk tehát a körülöttünk grasszáló rosszal? Először mindenki közülünk vizsgálja meg önmagát! Minden magyar, minden vallás, párt, szervezet, egylet, kör és klub. Itthon és otthon! Majd tisztítsa meg bensejét a rossztól: a haragtól, a bosszútól. Azután szálljon szembe a másokban lappangó rosszal, de nem a visszafizetés, a bosszú szándékával. Ne kővel a kézben! Hanem szép szavakkal, példás élettel, egymást szeretve és megbecsülve. Az ellenünk vétőknek és minket vádolóknak derűsen de határozottan mutassuk meg: Mi nem vagyunk olyanok, amilyeneknek ti újságjaitokban, színházaitokban, TV-műsoraitokban lefesttek! Jöjjetek, lássátok, ismerjétek meg az igazságot rólunk!

 

És ezt együtt kell tennünk!T!, a rossz elleni küzdelemben össze kell tartanunk. Mindenkire szükségünk van! Senkinek sem szabad elengednünk a kezét!

 

Az I. világháborúban 1918. június 15-én éjjel a Monarchia támadást indított Piavenál az olaszok ellen. Azok felkészülten várták őket, és az előrenyomuló csapatoknak nagy veszteségeket okoztak. A támadás – bár a folyón sikerült átkelni – június 17-én összeomlott. A visszavonuló monarchiabeli csapatokra pedig egy újabb veszély leselkedett. Az antant csapatai felrobbantottak egy gátat a Piave folyón, és a hatalmas víztömeg mindent elsöpörve zúdult a katonákra. Erre a magyar csapatparancsnok elkiáltotta magát: “Napiparancs: Megfogni egymás kezét!” Míg az osztrák csapattestet elsodorta az ár, a 200 magyarnak, akik egymás kezét szorították, sikerült megmenekülni, mert összetartottak, mert megfogták egymás kezét!

 

T! Életfeladatunk – sugallja Jézus – a gonosz, a bennünk és körülöttünk lakó bűn és rossz elleni küzdelem.

Minden szeretetből születő jótett egy fényes győzelem a világban grasszáló gonosz ellen.

Hát még, ha együtt tesszük a jót!

Jöjjetek mind, tegyük hát együtt! Amen.

 

Stuttgart, 2012. március 11.

 

Imre atya

 

 „A templom jele” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése nagyböjt harmadik vasárnapjára

08/03/2012

A húsvéti ünnepekre Jézus minden évben felment Jeruzsálembe. A vasárnapi evangéliumi szakasz jelenete – Jézus megtisztítja a jeruzsálemi templomot a kufároktól – szokatlan színben tünteti fel a szelíd és alázatos szívű Jézust: „Kötelekből ostort font, és mindnyájukat kiűzte a templomból, a juhokkal és ökrökkel együtt, a pénzváltóknak a pénzét szétszórta és asztalaikat fölforgatta…” Nem tűrte, hogy Atyja házát vásárcsarnokká tegyék. A zsidó vezetők, főpapok és írástudók kérdőre vonják: „Milyen csodajelekkel bizonyítod, hogy jogod van ehhez?” Jézus rejtjeles válasza Pilátus előtti perében is vádként előkerül: „Bontsátok le a templomot, és harmadnapra felépítem azt.” A tanítványok is csak Jézus feltámadása után értik meg a Mester szavait: halálára és feltámadására utalt. A templomot majd lerombolják 70-ben a rómaiak. Jelenleg – a siratófal fölött – muzulmán mecset áll helyén. A próféták állandóan hangsúlyozták, hogy az Isten nem kívánja a bakok és borjak vérét, a Neki tetsző áldozat a töredelmes szív, az engedelmesség. Jézus megszünteti az ószövetségi áldozatokat, beteljesíti a mózesi Törvényt: mindent a szeretet törvényében foglal össze. És az ő keresztáldozata lesz az egyetlen dicsérő és engesztelő áldozat,. Ezt bőven kifejti a Zsidóknak írt levél teológusa. Krisztus, az Újszövetség Főpapja, „nem bakok és borjak vérével, hanem tulajdon vérével lépett be egyszer s mindenkorra a Szentek Szentjébe, sörök megváltást szerzett.” ( Zsid 9, 11-14)

Ahogy nyilvános működése a végkifejlet felé közeledik, Jézus vitája, ellentéte a zsidó főpapokkal és írástudókkal egyre fokozódik, a végsőkig kiéleződik. Végül a római helytartóval elítéltetik az istenkáromlót azzal az ürüggyel, hogy a császár ellen lázított. A hit és a hitetlenség küzdelmét látjuk végig Jézus működése során. „Húsvét ünnepén, amikor még Jeruzsálemben tartózkodott, sokan hittek benne, mert látták az általa művelt csodákat.” Ugyanazokat a csodajeleket mások is, a zsidó vezetők is látták, és mégsem hittek. A csodajelek hitre invitálnak, szólítanak, de nem kényszerítenek. Ha valaki nem nyitott a hit kegyelmének – mert a hit végső soron a kegyelem műve – mindig talál kibúvókat, hogy visszautasítsa a Jézus melletti döntést. Meg kell győződnünk arról, hogy ésszerű hinni, hiszen Isten csodajelekkel igazolta küldöttjét: a legfőbb jel Jézus feltámadása lesz. Vagyis az igazi hit nem hiszékenység, nem felületes csodahit, hanem ésszerű megfontolás indokolja, hogy igent mondjunk a hívásnak. Ugyanakkor nem is racionális bizonyítás következménye. Az okoskodó ész mellett az érző szívnek is fontos szerep jut. Ezt Szent Ágoston, Szent János első levelét magyarázva így fogalmazta meg: „Mivel Isten Szeretetet, a szeretet az a szem, amellyel „megláthatjuk”, megtapasztaltjuk Istent.

A templom megtisztítása még egy megfontolásra ad okot. A jeruzsálemi templom előcsarnokában az áldozati állatokon kívül pénzváltókat és különféle árúkkal kereskedőket is talált. E zsibvásár miatt gerjedt haragra Jézus, és kiűzte a kufárokat az imádság házából. Manapság is a Szentföldön, pl. Jeruzsálemben a Via dolorosá-n is – bántó a zsibvásár zaja, szaga, zavarja a zarándokok áhítatát. De keresztény országokban is, egyes kegyhelyek turista centrummá silányultak. A katekézisnek rá kell vezetni azokat is, akik templomba, szentmisére járnak, hogy nem műemléket látogatnak, hogy szent helyen vannak: a templom az imádság háza. Tudatosítani kell a fiatalokban, hogy a templom nem olyan találkozási hely, mint egy piknikre kiszemelt erdőszél, hiszen a feltámadt Jézus van jelen az Eucharisztiában. Jézus egyetlen keresztáldozatát, húsvét misztériumát, vagyis halálát és feltámadását itt jeleníti meg hathatósan az Egyház. Persze, igaz az is, hogy Isten imádása nincs helyhez kötve: lélekben és igazságban kell Őt imádni, és ez bárhol megtörténhet.
(Jn 2, 13-25)


Karácsony éjszaka – 2011. december 24 – Stuttgart

 

Damaszkusz: Több, mint 40 halott Sziriában a merényletek következtében

Athén: Görögország fizetésképtelen, pénzügyminisztere viszont milliárdos

Washington: Amerikában az adók egyelőre nem emelkednek

Betlehem: A keresztények Jézus születésének ünnepére készülnek

Berlin: A „Paraszt asszonyt keres” egyik párja örök hűséget esküdött egymásnak

Moszkva: Az ellenzék új választásokat követel

Ankara: Erdogan népírtással vádolja Franciaországot

Berlin: Wulff szövetségi  államelnök harcra szólít fel az idegengyűlölet ellen


 

Észrevetted? Ennek a napnak a vezércikkei között elvész Jézus Krisztus születésének az örömhíre. Damaszkusz, Athén, Moszkva, Washington, Ankara, Párizs és Berlin neve mellett Betlehem fölött szinte szótlanul elsiklik a média. De ha a többi városokban fontosabb események történnek, mint Betlehemben? – mondod.  Vajon, fontosabb események-e azok, mint a betlehemi, vagy csak így láttatják veled? – kérdem én.

A média, azaz az újság, a TV és rádió, feladata kettős: egyrészt arra hivatott, hogy tudósításaival visszatükrözze a társadalom valós lelkiállapotát, másrészt, hogy a világban történő események kiértékelésének tárgyilagos  lelkiismerete legyen.

A nagy kérdés azonban az, hogy mennyiben felel meg ennek a nemes hivatásnak?

Aki az utóbbi évek tudósításait figyelmesen követte, az azt állapíthatta meg, hogy a hírhajhászás, a feltűnéskeltés miatt a médiák egyre erőszakosabban célzatosak; nem egyszer félrevezetnek és manipulálnak bennünket.

Egyfelől semmitmondó, jelentéktelen hírekkel traktálnak, lásd a konténerben összezárt és videókamerával követett kétes személyek napi programja, vagy harmadosztályú sztárok ausztráliai dzsungel-kalandja, amely januárban ismét indul... Olyan hírek ezek, amelyekre a világnak egyáltalán nincs szüksége, mert tartalmatlanságukban alig lehet őket alákínálni... Ez a hír nem a társadalom egészének valós lelkiállapotát tükrözi vissza, ellenkezőleg, egy kis csoport olcsó hírnévre és pénzre sóvárgó tagjainak visszatetsző magamutogatása...

Másrészt a jelenlegi médiák többsége állandó rémhírekkel riogat, amelyek célja, hogy valamiért félelemben tartson minket, vagy hogy az igazi felelősökről figyelmünket elterelje. „Meddig elég még földünk nyersanyagkészlete? Milyen biztonságos a gazdasági rendszerünk? Vajon tönkremegy a kis ember félretett pénze? Mi lesz az öregekkel, ha egyre kevesebb gyermek születik, elég lesz-e a nyugdíjuk? Egyre vékonyabb az ózonréteg. Minden percben klimakatasztrófa várható.”

Jelentéktelen, semmitmondó hírek az egyik oldalon – rémhírek a másikon. Mindkettőtől csak úgy hemzseg a mai média. Mindkettő nyomasztóan befolyásolja társadalmunk és mindennapjaink érzésvilágát.

A kétféle hír között ma kivételesen ott szerepel – röviden - a nap örömhíre, a Karácsony: Betlehemben és Rómában ezrek ünneplik a Karácsonyt.

Ez kellene, hogy legyen az igazi öles betűs, szinte az egész világnak szóló hír! A világon 1,8 milliárd keresztény ember örvend ennek a hírnek! Ez a világ népességének 32%-át teszi ki. Ez a hír tehát nem csak egy kétes értékű kisebbségnek és kisebbségről szólna. És másrészt: ez valóban örömhír lenne, hisz nem riogat, hanem boldogsággal tölt el, nem lefelé húz, hanem fölemel. Isten földre szállt, hogy magához emeljen minket. Isten emberré lett Jézus Krisztusban, hogy osztozzék sorsunkban.

Mit mond nekünk ez az örömhír?

 

1. Karácsony örömhíre először is azt mondja neked és nekem, hogy ezt az emberi életet, amelyet Isten magára vett s megszentelt, komolyan kell vennünk!

Nem tölthetjük tele – a médiákban hirdetett egyél-igyál-szórakozzál-elv szerint - kacattal, jelentéktelen és semmit mondó dolgokkal, hanem Istenhez és emberhez méltó életet kell élnünk, nehogy későn ébredjünk fel, hogy elrontottuk, mint az a fiatalember, aki halála után a mennyország ajtaján kopogtatott. „Mielőtt bemennék,” – szólította meg az ajtót nyitó Szent Pétert, szeretnék benézni az ablakon, hogy mi van odabenn.” Erre Péter résnyire ablakot nyitott neki. Odabenn az Úr lába előtt zsámolyokon lelkek imádkoztak és énekeltek. „Nem tetszik” – mondta fiatal. Megnézem a poklot.” A pokolban az ördögúr nyitott neki ajtót. Fiatalemberünk neki is azt mondta: „Előbb látni szeretném, mi vár rám?” Az ablakon belesve látta, hogy a lelkek benn egy gyönyörű kertben esznek, isznak, szórakoznak. „Ez az!” – kiáltott fel. Ide bemegyek!” De alig hogy belépett, az ördögfiókák nyakonkapták s a legközelebbi fortyogó üstbe lódították. „Mi ez? – kiáltotta. Nem ezt mutattátok!” „Hja, fiam” – szólt az ördögúr, az csak a látszat volt!”

Látva a pletykalapok és bulvárújságok alacsony színvonalát, na, meg azt a kultuszt, amit a TV a „Big Brotherrel”, a „Való világgal”, a „Dzsungelharccal”, a „Paraszt feleséget keres” és egyéb hasonló műsorokkal művel, attól félek, hogy itt is, odahaza is a tudósok és nagy államférfiak, költők és írók, filozófusok és gondolkodók, szociális hősök és szentek országából kukkolók és félműveltek országa lesz. Mert e látszatvilág tiszavirág életű sztárjai minden egyebek, csak nem példaképek számunkra. Még kevésbé hősök, akiket követhetne az utánunk jövő nemzedék, és akikhez életüket igazíthatná, hogy boldog legyen.

Követendő hősök szerintem azok, akik ott, ahova állította őket Isten, az élet, lehetőségük szerint igyekeznek becsületesen helyt állni.

Követendő hősök szerintem azok, akik minden nap megpróbálnak hitük és meggyőződésük szerint élni. És ezt nem csak Karácsonykor, hanem Karácsony után is. Minden külső és belső kísértés ellenére!

Követendő hősök szerintem azok, akik lelkiismeretesen és becsületesen végzik munkájukat, amellett pedig közhasznú munkában segítenek, mert nem csak magukra gondolnak, hanem embertestvéreikre is...

Követendő hősök szerintem azok az édesanyák és édesapák, akik a házasságban egymás mellett hűen kitartanak, és közösen törődnek a családdal.

Követendő hősök szerintem azok, akik az élet nehéz körülményei között, munkanélküliségben, betegségben, élettragédiák közepette is igyekeznek egyenesen megállni, és ebben a nem egyszer nehéz világban is emberi méltóságukat megőrizni.

Jézus Krisztus sem látszatvilágban nőtt fel, hanem Palesztina egyáltalán nem könnyű valóságában. Szegényes istállóban született, mert Máriának és Józsefnek „nem adtak helyet a szálláson”, kis gyermekként a gyilkos Heródes elől idegenbe kellett menekülnie, az idegenség kenyerét ette hosszú ideig, amikor végül szüleivel visszatérhetett hazájába, életét verejtékes, de becsületes fizikai munkával töltötte, míg fel nem lépett tanítani.  De utána sem volt gondtalan az élete, hisz ellenségei életére törtek, míg végül keresztre nem feszítették...

Éppen ezért jelentős és sokatmondó az Ő örömhíre számunkra: „Ember! Vedd komolyan az életet! Napos és árnyas oldalával együtt. Ne keresd boldogságodat egy tartalmatlan és felszínes látszatvilágban. Keresd mindig az igazat, a jót, a szépet és a nemeset! Ez tesz maradéktalanul boldoggá! Ez teszi életedet értékessé!”

 

2. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy Isten közénk jött Fiában, Jézus Krisztusban.

És ha Ő megosztotta velünk az emberi életet, akkor ez – másodszor – azt jelenti, hogy számára fontosak vagyunk. Ha Ő az Örökkévaló, az Égből a földre szállt, akkor ezzel azt akarta elmondani nekünk, hogy nem mindegy neki, mi történik velünk?

Nem messze Biberachtól van egy barokktemplom, amelynek érdekes a mennyezeti freskója. Jézust ábrázolja a kereszten. Mellette a gonoszlélek, kezében nagy bűnlajstrommal. Azon ott van minden ember bűne. Azt mondja Jézusnak: „Nézd, milyen rosszak az emberek. Itt van minden bűnük felírva. Ők mind az enyémek.” A másik oldalon azonban egy angyal látható, kezében szivaccsal. Ezzel felfogja a Jézus oldalából kifolyó vért, s a gonoszlélek kezében lévő lajstromról letörli vele a vétkeket. Egyiket a másik után.

A festő azt akarta kifejezni a képpel, hogy nem kell félnünk: Istenéi vagyunk. Jézus születésével, halálával és kiontott vérével megváltott minket. Nagy árat fizetett értünk, megszabadított a gonosz lélek hatalmából – Övéi vagyunk! Nem kell félnünk semmitől!

Ha a politikai és a gazdasági rendszerek inognak is, Ő velünk van.

Ha az állam krízisben is van, ha kevés is a munka, ha mértéktelenül nagy is a drágaság, Ő nem hagy el minket!

Ha kigúnyolnak, üldöznek is minket, Ő Országa örök ország, a pokol kapui sem vesznek erőt rajta!

Ha körülöttünk világvéget is jósolnak, nem szabad félnünk, mert ezt a világot Isten tartja fenn és Ő vezeti. Ő nem engedi, hogy teremtménye, a megváltott ember a semmibe hulljon! Nem a vak sorsé az utolsó szó, hanem a ma született Krisztusé.

Karácsony üzenete azonban az, hogy nevünk, neved, nevem egyformán a tenyerébe van írva. Ne félj, Testvér, Ő nem engedi, hogy egyikünk is a tenyeréből kiessen.

3. A Karácsony örömhíre ez: Isten emberré lett Jézus Krisztusban, hogy magához emeljen minket s hogy közöttünk verje fel a sátrát, velünk élhessen.

Emberréválásával arra tanít meg minket, hogy üdvösségünket és boldogságunkat nem egy tartalmatlan, olcsó és felszínes látszatvilágban keressük, hanem a becsületes emberi mindennapokban.

Karácsony örömhíre ugyanakkor reménnyel tölt el bennünket, mert Isten mindig és minden körülmények között velünk van!

Istenem, hát nem egy világraszóló és felemelő hír ez?

 

Imre atya

 

 



„Urunk születése: Karácsony” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Karácsony ünnepére
22/12/2011.

„Szeretteim! Ma született a mi üdvözítőnk, örvendezzünk! Nem szabad szomorkodnunk akkor, amikor az élet születését ünnepeljük; annak az életnek a születését, aki kioltotta belőlünk a haláltól való félelmet, és ígéretével az örök élet örömét oltja belénk.” Így kezdi Nagy Szent Leó pápa egyik karácsonyi beszédét, megjelölve a keresztény öröm forrását. Mindig nagy öröm, ha egy gyermek születik, ha új élet indul el, kibontakozik. A megtestesült Isten Fia maga az Élet, isteni életünk forrása, ajándékozója. Az istenfiúság kegyelmét közli Lelke által: a Benne hívők Isten fogadott gyermekei, az örök élet várományosai. (Róm 8, 12-17)

Karácsonykor minden pap három szentmisét mutathat be. Az éjféli misén felolvassuk Lukács evangéliumából a Jézus születéséről szóló híradás első részét, a Pásztorok miséjén folytatását a betlehemi pásztorok imádásáról, végül az ünnepi mise alatt Szent János evangéliumának prológusát az Ige megtestesüléséről. Most a János-evangéliumról elmélkedünk.

A megtestesült Igében „élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” A megtestesült Ige a világ Üdvözítője Élet és Világosság. Ezt Jézus maga is kijelenti: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” „Az Ige az Atya ölén Igazság és Élet, testet öltve utunkká lett” (Szent Ágoston). Ő a teljes Igazság és a fogyhatatlan Élet: az emberek világossága. „Az igaz Világosság, aki megvilágosít minden embert.”

De Szent János az örömhírbe az üdvösség drámájáról szóló megrendítő üzenetet szövi: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta föl.” „A világ ő általa lett, mégsem ismerte föl őt a világ. Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” A hitetlen világ, a bűn sötétségében élő emberek nem ismerték fel Jézusban az Atya küldöttjét, a megígért és várva várt Messiást. Pedig csak azok számára Üdvösség és Élet, akik hittel befogadják Őt. Akikben titokzatos módon – a kegyelem révén – megszületik a betlehemi Gyermek. „Mindannak, aki befogadta, hatalmat adott, hogy Isten fiává (gyermekévé) legyen, - annak, aki hisz Benne.”

Karácsonykor lélekben leborulunk az isteni Kisded jászolya előtt: imádjuk Őt, hálát adunk azért hogy eljött közénk, vállalta embersorsunkat és meghalt értünk. Kérjük, hogy világosítsa meg azokat a milliókat, akik még sötétségben tapogatódzva keresik az élet értelmét, az üdvösséget. Mindenekelőtt magunk számára kérjük a hitet, amely reménységünk megalapozója. Mi, hívők, tudjuk, „hogy Isten Fia eljött, és érzéket adott nekünk, hogy megismerjük az igaz Istent. Ezzel az ő igaz Fiában, Jézus Krisztusban vagyunk: ő az igaz Isten és az örök Élet.” (1Jn 5, 21)

Elmélkedésünket fejezzük be Prohászka Ottokár püspök egyik karácsonyi naplójegyzetével: „Szent édes karácsony! Édes Jézus! Hogyan bírja el idegzetem, hogy ezt a mondatot kimondom. Ez a gyermek Isten? Villanyáram, mely minden vezetéket eléget. Nem bírjuk el! Beszakad a lelkünk alatta. Pedig ez az Isten Fia; egylényegű az Atyával! Ő mondja meg, mit akar a kis gyönge test, a gyermek szíve, s kisded tehetetlensége…A mi hitünk, hogy barlangban Isten született. A mi nagy fölemeltetésünk, hogy belénk oltódott, hogy megnemesített: emberséget, embert, édesanyát, gyermeket, családot, s örök szent vágyat, azt, mellyel Isten s a végtelen felé nézünk. Az a nagy erdő, mely csupa törzs volt korona nélkül, nem tudott kihajtani; vagy ha tudott, letört az ág, s az új életvágy s életkiindulás égő s élő kín lett. Rózsa volt, melynek tövisei nem a száron, hanem a virág szirmai közt voltak, hogy ezeket széthasogassák. Önmarcangolók, önkínzók voltunk… Ah édes kis ág, oltóág, új élet!” (Naplójegyzetek 3, 273-274.)

(Lk 2, 1-14; Jn 1, 1-18)

Minden Kedves Hívünknek és Olvasónknak kegyelmekben gazdag karácsonyi ünnepeket, valamint áldásos, békés, boldog és örömteli új esztendőt kívánunk!



„Mária alázata és hite” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Advent negyedik vasárnapjára
15/12/2011.

Karácsony közeledtével, advent negyedik vasárnapján az angyali üdvözlet örökszép jelenetét olvassuk Lukács evangéliumából. A századok során ez a jelenet számtalan művészt, festőt, költőt, misztikust ihletett. Soha nem tudjuk kellőképpen megközelíteni a misztériumot.

Az Efezusi levél elejének himnuszában olvashatunk az Atyaisten örök üdvözítő tervéről: Már a világ teremtése előtt szeretetből kiválasztott bennünket Fiában, Krisztusban, hogy fogadott gyermekei legyünk, részesedjünk isteni életében. Mindenek előtt Krisztus eleve elrendeléséről (predesztinációjáról) van szó: Isten az örök Ige megtestesülése által akarta üdvözíteni a világot, megisteníteni a hívőket. (A görög egyházatyák gyakran írnak erről a megistenülésről, theósziszról.) Ha pedig elhatározta Fia megtestesülését, ehhez szüksége volt egy asszonyra. A Galata levélben (4, 4-6) olvassuk: „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, (…) hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki ezt kiáltja: ’Abba, Atya!’…”

Ebben a csodálatos üdvösségtervben jelölte ki Isten a názáreti Mária helyét: mindjárt Fia, Jézus mellett. Itt van az Istenszülő méltóságának alapja. Itt, a názáreti házban történik az üdvösség drámájának meghatározó jelenete. A titokról elmélkedve Szent Bernát, a mézajkú doktor, egyik híres beszédében dramatizálja a jelenetet. Türelmetlenül biztatja Máriát, hogy ne habozzon, ne várakozzon, hanem mondja ki az Igen-t, hiszen ettől függ a világ üdvössége. Ez a kijelentés nem túlzás! Mert Isten szabad választása, Krisztus eleve elrendelése nem köti meg sem Fia, sem Mária szabadságát. Miként a hívők szabadságát sem determinálja: nem bábuként kezel bennünket. Mária teljesen szabadon mondja ki az Igen-t, mert kegyelemmel teljes. Ugyanis minél inkább átadja magát a teremtmény Isten kegyelmének, annál szabadabb. A Fiú is szabadon mond Igen-t az Atyának, és Jézus szabadon adja halálra magát üdvösségünkért.

Az angyali üdvözletkor a názáreti szűz lelkében zavar támad: nem érti még Isten tervét, de alázattal és hittel Igen-t mond az isteni hírnöknek. „Íme, az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint.” Rokona, Erzsébet ezét mondja boldognak Máriát, mert hitt. A Magnificat, Mária hálaadó éneke, felidézi az Ószövetség lelki szegényeit, a kicsiket, alázatosakat, akiket Isten felmagasztal. Mária az izajási Szenvedő Szolga édesanyja lesz: egyszerűen az Úr szolgáló leánya. Fia, Jézus társa lesz - Názárettől a Keresztig és a feltámadásig. Az egyházatyák Mária hitéről elmélkedve így következtetnek: Mária előbb fogant hittel lelkében, előbb fogadta be hittel az Igét, mint testébe az isteni magzatot. Később Jézus is, nyilvános működése során, amikor édesanyja és rokonai keresik, a testi rokonságnál fontosabbnak mondja a Vele való hívő kapcsolatot, mint a vérségi köteléket: azok a boldogok, akik hittel befogadják Isten igéjét, és azt szívükben megőrzik, szeretetben gyümölcsöztetik.

(Lk 1, 26-38)

Fejezzük be elmélkedésünket XVI. Benedek imájával (Deus caritas est):

Szentséges Szűz Mária, Istennek anyja,
Te ajándékoztad a világnak az igaz Világosságot,
Jézust, a te Fiadat – Isten Fiát.
Te teljesen ráhagyatkoztál Isten meghívására
és így a jóság forrásává lettél, mely Istenből fakad.
Mutasd meg nekünk Jézust.
Vezess minket Őhozzá.
Taníts meg minket megismerni és szeretni Őt,
hogy mi magunk is valóban szerető emberek
és az élő víz forrásai lehessünk
szomjazó világunkban. – Ámen.

 

 


A világosság és az öröm tanúi - P. Szabó Ferenc elmélkedése Advent III. vasárnapjára
08/12/2011.

Advent 3. vasárnapját Gaudete-Öröm-vasárnapnak hívják a szentmise kezdőéneke miatt, amelyet a Filippi levélből vettek (4, 4-5): „Örvendjetek az Úrban szüntelenül! (…) Az Úr közel van.” A vasárnapi szentlecke az első Tesszaloniki levélből ugyanerre buzdít: „Legyetek mindig derűsek!” Az igazi keresztény örömről van szó, amely a hitből, reményből és szeretetből fakad. Hit Jézus Krisztusban, aki az Örömhírt hirdette: „Emberek! Isten szeret benneteket, örök életre hívattatok. Létetek forrása Isten végtelen szeretete, és sorsotok is az élő, szerető Isten és az üdvözültek szeretetközössége.” Az Úr közel van, itt van közöttünk. Ahol ketten-hárman összegyűlnek az Ő nevében, ott van közöttük. Ahol szeretet van, ott jelen van az Isten. Isten Fia eljött, és mindig jön, bebocsátást kér lelkünkbe. Hitünk szerint minden megkeresztelt lelke a Szentlélek lakása. A feltámadt Krisztus által elküldött Szentlélek: életadó, újjáteremtő és megszentelő Lélek. Mindig kérnünk kell a Szentlélek ajándékát, az isteni szeretetet, és a szeretet tüzéről, amely az öröm forrása, kell tanúságot tennünk a jeges, téli világban, a szeretethiánytól didergő, az igazságtalanságoktól szenvedő emberek között.

Az evangéliumi szakasz a János-evangélium prológusából (bevezetőjéből) a Keresztelőre vonatkozó két részlet. János küldetése az volt, hogy tanúságot tegyen az igaz Világosságról, a megtestesült Igéről, „hogy mindenki higgyen általa. Nem ő (János) volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról”. A teremtő és megtestesült Igében „élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” Nekünk, keresztényeknek Keresztelő Szent János példájára a világ Világosságáról, Krisztusról kell tanúskodnunk. Jézus maga mondta: „Ti vagytok a világ világossága”.

A húsvéti vigília-szertartása alatt a Krisztust jelképező húsvéti gyertyáról meggyújtjuk kis gyertyáinkat; ez jelzi küldetésünket: szét kell vinnünk a feltámadás és az örök élet örömét a világba, amelyet beborít a sötétség, az istentagadás és a szabadsággal visszaélő vétkes tettek éjszakája. Az istentagadó német filozófus, Nietzsche így gúnyolódott a keresztényekről: „Milyen szomorúak, nem látszik meg rajtuk, hogy meg vannak váltva!” Persze ez általánosítás és ezért torzítás. De mindenképpen több kellene életünkben a húsvéti örömből!

De valaki kérdezheti: Karácsonyra készülve miért beszélek a húsvéti örömről? Azért, mert az öröm kiegyensúlyozott lelkiségünkhöz tartozik. Egy bizonyos régi aszkézis világ-megvetése, az ágostoni és a janzenista szellemtől befolyásolt lelkiség egyoldalúan hangsúlyozta Krisztus keresztjét és az ő szenvedésében való részvételt, és mintha megfeledkezett volna a feltámadás öröméről. A szentmisében mindig, Karácsonykor is, a húsvéti titkot, vagyis egyszerre Krisztus kereszthalálát és feltámadását jeleníti meg hathatósan az egyház. Kereszt nélkül nincs megváltás, de Jézus története nem fejeződött be nagypéntekkel. Per crucem ad lucem, a kereszt által jutunk el a fényre, meg kell halnunk a bűnnek, hogy isteni életet éljünk.

Sajnos, mi, keresztények sem járunk – megfogyatkozott hitünkkel és szeretetünkkel – Krisztus teljes világosságban. Meg vagyunk váltva, de még reménységben élünk, várjuk üdvösségünk beteljesedését. (Róm 8. fej.) Mert még visszaeshetünk a bűnbe, engedhetünk a kísértéseknek; önző énünk sötétségbe, halálba vihet bennünket. De a feltámadt Krisztus erejében (kegyelmével) képesek vagyunk szeretni. Nélküle semmit sem tehetünk, viszont Benne maradva mindent megtehetünk. Nem szabad leválnunk a szőlőtőkéről, mert a száraz venyigéket tűzre vetik, de ha Krisztushoz kapcsolódunk, Tőle kapjuk az életnedvet, és így bő termést hozunk. Ha isteni életünk kibontakozik, örömünk teljesebb lesz.

(Jn 1, 6-8. 19-28)

 

„Készítsétek elő az Úr útját!” - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Advent második vasárnapjára
01/12/2011.

Advent második vasárnapján a liturgia Keresztelő Szent János alakját idézi fel, akiről Márk mindjárt evangéliuma elején beszél. Jézus Krisztus előfutárának, mind a négy evangélium tanúsága szerint, igen nagy volt a tekintélye Jézus nyilvános fellépése idején. Sokan úgy hitték, hogy ő a próféták által megígért messiás. János a Jordán melletti pusztában bűnbánatot hirdet, és vízzel keresztel.

„Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” De az Előfutár alázatos: megvallja, hogy nem ő az, akire várakoznak. Az igazi Messiás már jön, ő majd tűzzel, Szentlélekkel keresztel. János Neki engedi át a teret. A legjobb felkészülés jövetelére a bűnök bevallása, a bűnbánat és megérés. Jézus megkeresztelkedése és megkísértése után így kezdi nyilvános működését: „Az idő betelt: közel van Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az Evangéliumban (üdvösség Jó hírében)!”

Karácsonyra is a legjobb készülődés hitünk elmélyítése, a megtisztulás bűneinktől (szentgyónás), a teljes odafordulás az élő Istenhez: ez a megtérés. Igaz, azok, akik hittek és megkeresztelkedtek, akik hívő keresztények, már megtértek. De valójában naponta szükségünk van kisebb-nagyobb megtérésre: vagyis ha elfordultunk Istentől (tetteinkkel is tagadhatjuk Őt), ha önzők, szeretetlenek vagyunk a nap folyamán, ha letértünk az egyenes útról, akkor szükségünk van ara, hogy Isten kegyelme segítségével „megtérjünk”: Isten felé, ragyogó és éltető Napunk felé forduljunk, hogy visszatérjünk az egyenes útra.

Prohászka püspök szép hasonlata szerint: „Aki a Napnak hátat fordít, mindig a saját árnyékába lép.” Szemben a Nappal, világosságban kell járnunk, elhagyva a bűn sötétségét. De ha nem is fordítottunk teljesen hátat Napunknak, akkor is szükségünk van megtérésre. Változtatnunk kell, meg kell újulnunk, ha szürkék, középszerűek vagyunk, ha az élet megpróbáltatásai – a lázadozások során – fásulttá tettek bennünket, ha már legyintve mondjuk: „minden mindegy”.
Egyházi vezetőknek, papoknak éppúgy, mint az egyszerű hívőnek szükségük van a lelki megújulásra, a hit és hűség elmélyítésére. Tavaly a Papság Éve alkalmával elmélkedtük a papok hitéről és hűségéről. Ha az egyházban válság van, ennek egyik alapvető oka a papok hitének és hűségének megfogyatkozása: az a tény, hogy a papok végül puszta funkcionáriusokká válnak, és nem élik azt, amit hirdetnek. Persze a hit és hűség súlyos probléma a házasoknál is, és általában minden kereszténynél. Szentatyánk 2012-re meghirdette a Hit Évét. Ez alkalom lesz arra, hogy heti elmélkedéseinkben kitérjünk hitünk nehézségeire, a keresztények mai „megkísértett hite” (J. Ratzinger) különféle szempontjaira.

Karácsonyra lélekben felkészülve imádkozzunk, a hit, remény és szeretet elmélyítéséért. Kérjük a Szentlelket, akit az Atya sohasem tagad meg az őt kérőknek, hogy növelje gyenge hitünket és ezzel reményünket, hogy árassza lelkünkbe a szeretetet, amellyel újjáteremt bennünket. A világ és az egyház megújulását csakis a Szentléleknek kitárult, a kegyelemmel együttműködő hívők kovásza készítheti elő.

(Mk 1, 1-8)



 „Virrasztva készülődjetek!” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Advent első vasárnapjára
24/11/2011

Advent első vasárnapjával megkezdődik a B liturgikus év, amelynek során általában (kevés kivétellel) Márktól vesszük a vasárnapi evangéliumi részleteket. Egyszerűbb, konkrétabb, mint a másik két szinoptikus, Máté és Lukács. Szakemberek szerint ez az elsőnek megírt Evangélium, még 70, Jeruzsálem pusztulása előtt született. Szerzője – úgy tűnik – felhasználta a szemtanú, Péter apostol elbeszéléseit. Márk elhagyja a gyermekség történetét, és mindjárt Jézus nyilvános működésével kezdi evangéliumát. Fő célja az, hogy megmutassa: a Názáreti Jézus Isten küldöttje, fokozatosan nyilatkoztatja ki messiási titkát, hogy ő keresztre feszített próféta az Isten Fia. (Az evangélium kezdetét jövő vasárnap olvassuk, most az utolsó Úrjövet várására irányítja a figyelmünket a liturgia.)

Az Úr hármas eljövetele. Az Újszövetség és a keresztény hagyomány az Úr Jézus hármas eljöveteléről beszél. Isten Fia, az ószövetségi próféták által megjövendölt Messiás, aki eljött kétezer évvel ezelőtt. Az Ige megtestesül a Szentlélek erejéből Názáretben, Mária méhében, megszületett Betlehemben. Erre emlékeznek a hívők Karácsonykor, és Adventben erre készünk fel lélekben. Az Úr majd eljön újra a világ végi ítéletkor. Erre utal a vasárnapi szentlecke (1Kor 3, 8) és a Márktól vett evangéliumi szakasz (Mk 13, 33-37): „Vigyázzatok, virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő (…) mikor érkezik meg a ház ura.” Az Úr harmadik eljövetele pedig itt és most történik: a feltámadt Úr kopogtat lelkünk ajtaján, bebocsátást kér. Mert, ahogy a János evangélium bevezetőjében olvassuk, a megtestesült Ige csak azok számára adja meg az istengyermekség kegyelmét, akik hittel befogadják őt. Aki nem hisz Benne, a világ Világosságában, az sötétségben marad.

Jézus misztikus eljövetele. Jézus betlehemi születésének emlékünnepére, Karácsonyra készülve ne csupán a szeretetet kifejező, dicséretes ajándékozásra és főleg ne kizárólag az ünnepi előkészület járulékos részleteire gondoljunk, hanem igyekezzünk lelkileg felkészülni - imával, lelkigyakorlattal - Urunk születésének emlékünnepére. Most röviden elmélkedjünk a harmadik eljövetelről, amelyet misztikusnak nevezhetünk. Misztikus, kegyelmi valóságról van szó: a megtestesült Ige ugyanis hatalmat adott azoknak, akik hittel befogadják, hogy Isten gyermekei, „fogadott fiai” legyenek a Fiúban. Az ókeresztény metafora szerint (az egyházatyák tanítása alapján) Isten megszületik a hívő ember szívében/lelkében. A középkorban a misztikusok ezt hangoztatják: Krisztusnak itt és most kell megszületnie. Később Angelus Silesius költő a Kerubi vándor-ban (I, 61) erről így énekelt: „Meg kell születnie benned Istennek./ Szülessen meg Krisztus ezerszer Betlehemben,/ Ha benned nem születik, maradsz elveszetten.”

Virrasztó várakozás. Márk evangéliuma az utolsó Úrjövet várásáról szól: virrasztva kell készülnünk, mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Igazában mindannyiunk számára megkezdődik az ítélet a bizonytalanul biztos halál órájában. Ha nem is rettegéssel, de üdvös istenfélelemmel kell készülnünk rá. Az első keresztények körében elterjedt a hiedelem Krisztus közeli eljöveteléről. Az evangélisták és az apostolok arra figyelmeztetik a hívőket, hogy ne ölbe tett kezekkel várják a véget, hanem virrasszanak, imádkozzanak, és a szeretet cselekedeteivel készüljenek az utolsó ítéletre, amikor az igazságos és irgalmas Bíró a szerint ítél meg bennünket, hogy mit tettünk legkisebb testvéreinkkel, a betegekkel, rabokkal, éhezőkkel, gyászolókkal. A Bíró a jobbján állóknak ezt mondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai!”, a balján állóknak pedig: „Távozzatok tőlem, átkozottak!...” Az evangéliumi figyelmeztetést meg kell szívlelnünk. Mert remélhetünk ugyan abban, hogy kisebb-nagyobb tisztulás után minden embertestvérünk eljuthat az üdvösségre, de magunk számára mindig lehetőség a kárhozat, ha végsőkig, megátalkodottan kitartunk Isten szeretetének visszautasításában. Most van a kegyelmi idő, itt és most készítjük elő örök sorsunkat a cselekvő hit, a felebaráti szeretet cselekedeteivel. Ez nem magas misztika! Családunkban, munkahelyünkön, környezetünkben mindenfelé vannak beteg, testileg-lelkileg szenvedő, vigasztalásra és segítségre váró emberek. A legjobb felkészülés Karácsonyra, Jézus mostani, misztikus és az utolsó ítéletkor végső eljövetelére: az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek gyakorlása. Ne feledjük: odaát egyedül a szeretet marad meg!

(Mk 13, 33-37)

Gondolatok évközi 32. vasárnapra

Az üdvösség ajtaja nyitva áll előttünk
   Németországban, egy gótikus székesegyház bejáratánál találkoztam pár évvel   ezelőtt a 10 hajadon ábrázolásával, akikről az evangéliumban hallottunk. A   főbejárat melletti  oszlopok tetején  mindkét  oldalon 5-5  nőalak  szobra   állt:  bal  oldalon  kendővel   bekötött  szemű  ostobák,  kezükben   üres   mécsesekkel, jobbról pedig az égő lámpásokat tartó okosak éberen figyelve.
   Ezek az evangéliumi példabeszédben  szereplő hajadonok fogadták a  templom   látogatóit.  Elgondolkoztam,  vajon  mit  üzenhetnek  évszázadok  óta   az   érkezőknek és a távozóknak? Az ostobák és az okosak között a szélesre tárt   kapu hívogatta az embereket,  s mintha a szobrok  csak azt mondták  volna:   "Jöjjetek, az ajtó nyitva áll előttetek! Gyertek, vár bennetek a vőlegény,   vár  a  ti  Uratok,  Jézus!"  A  szobrok  sugallta  üzenetet  követve  pap   barátaimmal éppen  be  akartunk lépni  a  templomba, amikor  a  sekrestyés   pillanatok alatt becsukta a hatalmas kapuszárnyakat, s hiába mondtuk neki,   hogy messziről érkeztünk  és papok  vagyunk, ő csak  annyit mondott,  hogy   jöjjünk vissza délután, s elment ebédelni. Ha délután ki is nyitották újra   a templomot,  s  visszatérvén be  is  mehettünk, mindenesetre  volt  időnk   elgondolkozni azon, milyen érzés  kívül maradni, megtapasztalni azt,  hogy   becsukják előttünk a kaput és nem tudunk bemenni, bármire is  hivatkozunk.   A mennyország kapuja előtt semmiképpen sem szeretnék így járni!

   Mit üzen tehát nekünk az evangélium?  Mit mondanak nekünk ma a  hajadonok?   Minden bizonnyal azt, hogy éberen várakozzunk és mindig legyünk készen  az   Úrral  való  találkozásra.   A  szentmise  szövegei   erre  az   igazságra   figyelmeztetnek bennünket, s  ez a gondolat  egyre inkább előtérbe  kerül,   ahogyan az  egyházi év  végéhez közeledünk.  Legyünk éberek,  nehogy  olaj   nélkül, üres lámpával, üres kézzel, jócselekedetek nélkül álljunk,  amikor   az Úr  megérkezik hozzánk.  Az olvasmányban  arról hallottunk,  hogy mi  a   virrasztásunk célja: "aki  a bölcsességért virraszt,  hamar megszabadul  a   gondoktól" - olvastuk. Nem fognak bennünket nyomasztani az evilági  gondok   és nem  veszítjük  el  reményünket, ha  bölcsen  előrelátóak  vagyunk,  és   állandóan  gondolunk  arra,  hogy  találkozni  fogunk  Istennel.  Ennek  a   jövőbeni találkozásnak a  reménye jelen  életünkre is  hatással van,  azaz   állandóan  szemünk   előtt  tartjuk   azt,   hogy  mit   kell   megtennünk
   üdvösségünkért,  amely  halálunk  és   feltámadásunk  után  vár  ránk.   A
   szentleckében olvasottak tovább  erősítik reményünket.  Szent Pál  apostol   azt írta a tesszaloniki híveknek, hogy ne aggodalmaskodjanak az  elhunytak   sorsa felöl, mert "Isten Krisztussal együtt feltámasztja mindazokat,  akik   Jézusban hunytak el".  Az örök  életre való  feltámadásban tehát  mindazok   részesülnek, akik megőrizték a Krisztussal való közösséget. Akik hűségesek   maradnak Krisztushoz, és éberen várják őt, azok előtt nem fog becsukódni a   mennyország ajtaja. Belépőnek  pedig az  ember jócselekedetei  számítanak,   mindaz  a   szolgálat,  amit   önzetlenül  végzünk   másokért.  Ezeket   a   jócselekedeteket jelképezi  az  olaj,  amellyel a  hajadonok  egyik  része
   rendelkezett,  a  másik  fele  viszont  nem.  Az  olaj  jelképezi  továbbá
   imádságainkat, a kísértések visszautasítását és hűséges helytállásunkat az   üldözések idején. Mindezeket nem lehet kölcsönadni másoknak, mert mindenki   személyesen felel saját üdvösségéért. E személyes felelősségre utal,  hogy   az okosak  nem tudnak  olajat  adni azoknak,  akiknek nincs  elegendő.  Az   emberi előrelátást és készületet, tehát  a saját érdemeinket azonban  soha   nem szabad olyannyira túlhangsúlyoznunk, hogy közben elfeledkezünk  arról,   hogy  üdvösségünk  egyúttal  Isten  kegyelmének  az  ajándéka   számunkra.   Üdvözülésünket a  mi emberi  igyekezetünk és  az ezirányú  isteni  szándék   találkozása jelenti.

   Azt  is  megfigyelhetjük  az   evangéliumban,  hogy  mennyire   praktikus,
   gyakorlatias, előrelátó az éberség és a bölcsesség, amely igyekszik minden   élethelyzetre, még  a hosszas  várakozásra is  felkészülni. A  példabeszéd   szerint nem az a fontos, hogy ki tud egész éjszaka fennmaradni, hiszen  az   ostobák és az okosak egyaránt elalszanak, hanem az, hogy kik készülnek  el   egyetlen pillanat alatt, amikor felébresztik őket. Az oktalanok nem  azzal   követik el a hibát, hogy elalszanak a várakozás közben, hanem azzal,  hogy   nem voltak előrelátóak,  s nem  készültek fel  kellőképpen. Az  előrelátás
   számunkra azt  jelenti,  hogy  legyünk készen  arra,  hogy  "ha  álmunkból   ébresztenek is  fel bennünket",  azonnal  készen álljunk,  és  bemehessünk   Jézussal, a mi Urunkkal  az örök életre, azaz  hosszabb ideig ne  terhelje   lelkünket súlyos bűn, hanem  a szentgyónásban rendszeresen tisztítsuk  meg
   lelkünket.

   Mi, lelkipásztorok a papi zsolozsmában  a kedd esti kompletóriumban  Szent   Péter apostol  első  leveléből  a  következő  részt  imádkozzuk:  "Józanok   legyetek és vigyázzatok! Ellenségetek, a sátán ordító oroszlán módjára ott   kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen  el. Erősen álljatok neki ellen  a   hitben!" (1Pét5,8-9) A figyelmeztetés papoknak és világi híveknek egyaránt   szól.  Esténként  lélekben  menjünk  ki  Jézussal  az  Olajfák-hegyére,  a   Getszemáni-kertbe, arra  a helyre,  ahol Urunk  a halála  előtti  éjszakán   virrasztott.  De  ne  aludjunk  el,   mint  egykor  az  apostolok,   hanem   virrasszunk és imádkozzunk  vele! Nem  tudhatjuk előre, hogy  melyik a  mi   utolsó éjszakánk.  Legyünk bölcsek,  akik mindenkor  készen állunk  az  Úr   eljövetelére. Az üdvösség ajtaja nyitva áll előttünk. (his)

Horváth István Sándor 2005

 

Kik a farizeusok? - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 31. vasárnapra
27/10/2011.

Máté evangéliuma igen gyakran arról beszél, hogy Jézus beteljesíti a törvényt és a prófétákat: megvalósítja a mózesi törvény lényegét, a kettős-egy szeretetparancsot, de túlteszi magát a sok aprólékos előíráson és tiltáson: ilyen pl. a rituális tisztálkodás előírásai, vagy a szombati pihenőnap kicsinyes szabályai. Innen magyarázható a folytonos összeütközése az írástudókkal és a farizeusokkal, akik viszont a törvény betűjéhez, a külső szabályokhoz ragaszkodtak, akik tanítóknak léptek fel, nehéz terheket raknak az emberek vállára, de maguk nem teszik, amit tanítanak.

Az utóbbi vasárnapokon éppen Jézus és a farizeusok vitáiról olvashatunk. Máténál Jézus szigorúbb a farizeusokkal szemben, mint Lukács vagy Márk evangéliumában. A következő vasárnapi szakaszban egyenesen fenyegető jajokat kiált a képmutató farizeusokra. Meg kell különböztetnünk a buzgón vallásos farizeusokat és a képmutatókat, akiktől a ma is használatos „farizeizmus, farizeus” megbélyegző kifejezések erednek. A mózesi törvényhez ragaszkodó olyan farizeusok, mint Nikodémus vagy Arimateai József, vagy a Szent Pált is oktató Gamaliel tiszteletreméltó személyek voltak. Jézus elment Simon farizeushoz, hogy nála étkezzék. A farizeus magatartás vagy lelkület viszont gyakran kiváltotta a Mester bírálatát. Tehát a törvény betűjének aprólékos, külsőséges megtartása, a hagyományokhoz való ragaszkodás, ugyanakkor a lényeg, a szeret elhanyagolása, az érdemek gőgös fitogtatása, képmutatás jellemezte ezt a farizeizmust.

Ma is farizeizmusról beszélünk, amikor valaki az igazságosság álarca mögé rejtőzik, hogy felmentse magát annak igazi gyakorlása alól, hogy elismerje magát bűnösnek vagy, hogy Isten hívására hallgasson. Tanítja a törvényt másoknak, de maga nem tartja meg. Ilyen az a mai pap is, aki „vizet prédikál, és bort iszik”, aki – még ha helyeset tanít is – nem megy előre a jelzett úton, hogy példát mutasson. A kereszténységet ma is fenyegeti a farizeimus: visszasüllyedhet a legalista törvénytartásba (moralisták a kazuisztikába), a juridizmusba (jogi szemléletbe), felejtve a kegyelem egyetemességét, a feltámadt Jézus Lelke által szívünkbe árasztott isteni szeretet, amely részesít bennünket a Szeretet-Isten életében. A II. Vatikáni zsinat szelleme szerint az Egyházban minden szervezet, intézmény, jogrend azért van, hogy segítse a kegyelmi élet kibontakozását. A lényeg az, amiről a múlt vasárnap elmélkedtünk Jézus, Szent Pál és Szent Ágoston nyomán: „Szeress és tégy, amit akarsz!”

Mivel kedden Mindenszentek ünnepe, szerdán pedig Halottak napja, befejezésül még egy gondolat a „szentek egyességéről” szóló hitágazatról. Hisszük azt, hogy elhunyt szeretteink, az igazak (megigazultak) Istennél vannak a szentek szeretetközösségében. Hisszük, hogy majd ha a mi utunk is véget ér, a vég nem megsemmisülés lesz, hanem átmenet a teljesebb életbe. És majd a végső időkben mindannyian feltámadunk, megdicsőülünk követve Fejünket, a dicsőséges Krisztust. Hisszük a test feltámadását és az örök életet.

Mt 23, 1-12

 

 

Lelki útravaló szünidőre

 

„Azt akartad, hogy a jó minden részletében megvalósuljon.“ Ez a mondat abból a Názáreti  Jézushoz írt személyes levélből származik, amelynek szerzője I. János Pál pápa, és amelyet Albino Luciani: Illusztris barátom! című nagyszerű könyvében lehet megtalálhatni.

 

Most, szünidőnk kezdetén azért idézem, mert szeretném minden egyes Hívemnek és Olvasómnak a lelkére kötni. Nem mintha olyan nagyon veretes és tartalmas lenne. Sokkal inkább azért, mert Jézus Urunk egyik jellemző vonását őrzi, amely - mint egy vörös fonál - egész életén át végighúzódik, és amely bennünket is arra sarkallhat, hogy hozzá hasonlóan cselekedjünk, és hogy az övéhez hasonló legyen életünk.

 

„Azt akartad, hogy a jó minden részletében megvalósuljon.“ Tehát a jót nem csak nagyjából, átabotában, körülbelül kell megtennünk, hanem részleteiben is. Ha ugyanis boldogok és tökéletesek akarunk lenni, nem csak a lényegesre kell törekednünk, hanem a mellékesekre, a látszólag jelentéktelen dolgokra is. Akkor ne  csak a tartalomra összpontosítsunk, hanem a pakolásra is. Akkor ne csak a célt vagy a dolgot magát kell látnunk, hanem a hozzá vezető út hogyanját is.

 

Jézus Urunk is így tett, Ő mindig ilyen alapos volt. Erről tanúskodnak úton-útfélen az evangélium lapjai. Amikor megszaporította a négyezres tömegnek az öt árpakenyeret és a két halat, a csodálatos lakoma után így szólt apostolaihoz: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen!” (vö. Jn 6,12). Amikor Jairus lányát föltámasztotta, egyedül Ő volt az, aki ügyelt arra, hogy a lánynak enni adjanak (vö. Lk 8,55). Nem csak Péter volt neki fontos, a későbbi apostolvezér, hanem annak beteg anyósa is (vö. Mk 1,31). Nem hiába mondogatták az emberek: „Mindent jól cselekedett!”...

Három dolgot szeretnék tehát a kedves Olvasónak ajánlani, hogy Jézushoz hasonlóan mindent jól tegyen, és hogy Őt biztosabban és boldogabban követhesse.

 

1. Első lépés: Vess bele mindent a serpenyőbe, amid van!

Itt nem is annyira az anyagiakra gondolok, mint inkább az odaadásra, az érdeklődésre és a teljes szívvel való összpontosításra. Egy amerikai professzor, aki teljesítménykutatással foglalkozik, arra jött rá, hogy a bajnok a legtöbb esetben nem az, aki a legtehetségesebb, vagy aki valamit a legjobban tud. A bajnok sokszor az, aki mindent belead. Aki szorgalmas, aki összpontosít, aki egész szívét a serpenyőbe veti.

 

Egy Néri Szent Fülöpnek (1515-1595) vagy egy Don Szent Bosconak (1815-1888) – csak, hogy a két legjelentősebb szentet említsünk, akik a fiatalok nevelésével foglalkoztak -, nem állt rendelkezésére Isten tudja, milyen modern iskola vagy tanterem. Sekrestyék kis sötét zúgaiban vagy romos templomok beázott tetői alatt oktatták és nevelték a gyerekeket és a fiatalokat. És mégis úgy el tudták őket bájolni, olyannyira magukkal tudták azokat ragadni, és úgy fel tudták őket emelni, mint rajtuk kívül senki más. Miért? Mert egész szívükkel csüngtek a dolgon, minden erejükkel és idegszálukkal ennek az ügynek szentelték az életüket.

 

Aki teljes szívével és minden erejével elkötelezi magát egy dolognak vagy ügynek, hamarosan egy csodálatos tapasztalattal lesz gazdagabb: „Minél többet ad az ember, annál többje lesz, mit adjon!” A híres és szentéletű brazil püspök, Dom Helder Camara (1909-1999) elmélkedéseiben olvastam a következő sorokat: „Mindig a legtöbbet kell adni. Mindig szívvel kell dolgozni, teljes szívvel. Mindegy, hogy épp egy űrhajót kormányozunk egy másik csillag felé, vagy egy egyszerű pontot teszünk ceruzánkkal egy papírra.“

 

2. Második lépés: Ismerd fel helyedet Isten tervében!

Nem egyszer kérdezem: Miért akarnak az emberek azokká lenni, akik nem lehetnek? Miért tesznek  olyat, amihez nem értenek? Miért szeretnének olyan talentumokat, amelyekkel mások rendelkeznek? Miért vágynak olyan kocsi után, amilyet a kollegájuk vezet? Miért ír egy huszegynéhányéves focista visszaemlékezéseket, vagy miért akar egy sikeres énekesnő a divat területén is tevékenykedni? Miért ragad ecsetet egy filmcsillag és miért akar festőként is híres lenni?

 

Nincs bennem irígység. Mint ahogyan semmi kifogásom az ellen, hogy valakinek esetleg több tehetséget is adott az Úristen. Igazából csak azért kérdezem az egészet, mert nem hagy nyugton a gondolat: Vajon nem csak az anyagiak hajszolása, a szerénytelenség, a fennhéjázás, a gőg és a kevélység az, ami az ilyen emberekben munkál?

 

Isten mindegyikünknek adott egy saját, személyiségünkre szabott talentumot. Igazából csak ezt kellene megkeresni ahhoz, hogy boldogok legyünk, és hogy tökéletességben Jézus Urunkat követhessük.

 

Inkább vallom hát Martin Luther King (1929-1968) baptista lelkipásztorral és polgárjogi aktivistával: „Ha nem lehetsz fa egy magas hegyen, akkor légy a völgyben egy bokor. De akkor légy messze környéken a legjobb bokor! Ha nem lehetsz a nap, akkor légy egy csillag! De a legfényesebb! Ha nem lehetsz egy széles út, akkor légy egy ösvény! De a legbiztosabb! Légy, ami vagy, de az egészen!“

 

3. Harmadik lépés: Összpontosíts mindig az éppen következő lépésre!

A német író, Michael Ende (1929-1995) híres meseregénye,  „Momo”, egy városkában játszódik le, amelyben – egyik napról a másikra - szürke alakok jelennek meg, és arra próbálják rávenni az embereket, hogy takarékoskodjanak az idővel. Valójában azonban félrevezetik őket, mert miközben az emberek takarékoskodnak az idővel, elfelejtenek a jelenben élni. Hisz az időt nem lehet „félretenni”, mint a pénzt. Minél inkább takarékoskodik vele valaki, annál rövidebbek lesznek a napjai...

 

A könyv egyik szereplője, Beppó, az utcaseprő, akinek egy hosszú utcát kell fölsepernie. Minden alkalommal, amikor föltekint, ijedten kell látnia, hogy az utca nem akar fogyni. Erre még inkább nekiveselkedik a seprésnek. Hirtelen kifogy a szuszból, és összerogyik. Erre magába száll és azt mondja: „Nem szabad egyszerre az egész utcára gondolni, hanem mindig csak a következő lélegzetvételre és a következő lépésre.“ Lassan újrakezdi, és öröme telik a seprésben. Amikor befejezi, így foglalja össze friss tapasztalatait: „Az ember egyszerre csak azt veszi észre, hogy lépésről lépésre az egész utcát fölseperte. Hogy hogyan csinálta? Nem tudja. De nem fáradt ki és nem fogyott ki a szuszból...“

 

Vess bele mindent a serpenyőbe, amid van! – Ismerd fel helyedet Isten tervében! – És összpontosíts mindig csak az éppen következő lépésre!

 

Ez a három elv biztos, hogy előrevisz Jézus Urunk követésének útján. Hisz Ő is így tett: Számára a legfontosabb pillanat mindig a jelen pillanat volt. A legfontosabb ember, az, aki éppen Vele szemben állt. És Jézus Urunk mindig pontosan ügyelt arra, hogy a dolgokat ne csak úgy, félszívvel, hanem egészen és részleteiben is megtegye. Ezért is volt olyan tökéletes és nagyszerű az élete. A mienk is lehetne ilyen...

 

Stuttgart, 2011. július 19.

 

Imre atya


Magyar Kurir Uj Katolikusok DRS.de Vatikani Radio